Adventi hányós-lazulós

Szerző: Fakirma

Dugómikulás, Levélangyal és Helló Kitty

Nem szeretem a decembert.  A Készülődés időszakában menthetetlenül  szembesülök mindig rohanós életünk abszurd mókuskerekével. A díszbe öltözött utcák, felfújt télapók, csilivili kirakatok azt ordítják az arcomba, hogy itt az ideje a lazulásnak, egymásra figyelésnek, az örömködésnek. Boldogság helyett kiver a verejték, fulladozok a hétköznapok teendői között, elmaradt adminisztrációk a munkahelyen, krónikus reggeli elalvások, ki nem kérdezett leckék, sokasodó pár nélküli zoknik röhögnek rám a meghitt várakozásban.

Reggel az autóban szentségelek, Bendő dermedten ül mellettem, kiszálláskor köszönés helyett csak annyit mond,

Mama, te úgy vezetsz, mint egy vadbarom.

A futógépen meghalok, az órányi loholás után veszem észre,

Basszus, véletlenül irdatlan sebességre kapcsoltam a gépet.

Ülünk az autóban, hátul a lányok véget nem érő harcukba feledkezve, magam sem ismerem meg az éles, visító hangot, ami a számból tör elő, s nem akar elhallgatni,

Elég legyen, kuss legyen, kuss,kuss,kuss...

A Mikulás idén úgy elrohant, hogy még a szakállát sem tudtam megrángatni, a szokásos közös kávézásunk is elmaradt a vén kecskével.

Az adventi koszorú elkészítésének gondolatától sírva fakadtam, nem beszélve a nyüves adventi kalendáriumról, ahol 96 valamicskébe kell eldugdosnom a szirszarokat.
Ismét kiderült, hogy semmi közöm a kreativitáshoz, esküdt ellenségem a műhóspray, az ablakfestés, sólisztgyurma, és a papírhópihe.

Aztán egyik este Királykisasszony összehányta az autót. Régi jó szokás szerint sajnálni kezdtem magamat,

Kibírhatta volna a kölyök a bevásárlóközpontig, ott nem nekem kellene összetakarítani a gedvarókát...

Teltek a napok, s a kórság - tisztességes hányós vírus lévén - sorra döntötte le a gyerekeimet. Ha beköltözik hozzánk a betegség, semmi más nem számít. Ahogy nőttek itthon a szennyes halmok, úgy hagytam magam mögött társadalmilag látványos életem színtereit: a munka, pszichodráma, kozmetikus, bevásárlóközpont, konditerm lakói nélkülem pörgették tovább hétköznapjaikat.

Hirtelen rengeteg időnk akadt egymásra: fetrengtünk az ágyban, szenvedtünk a hasfájástól, veszekedtünk, ki igya a kamillateát a hercegnős bögréből, nevettünk a facebookon olvasott hülye poénokon, s a szőnyegen piknikelve tömtük magunkba a háztartási kekszet . A külvilág nem hiányolt minket. Mi sem őt.

A kölykök meggyógyultak. Iskolába, óvodába és dolgozni járunk, s bár néha kísértésbe esünk, de a lelkünk mélyén kiestünk a Karácsonyig-még-mennyi-mindent-kell-elintéznem ritmusából.

A fejlesztési terveket elkészítem januárban,

nem érdekel, hogy elkésünk, vagy talán oda sem érünk, 

nem fontos, hogy a töri dolgozat megint hármas lesz, 

senkit se zavarok edzésre,

és majd megírom jövő Karácsonykor a blogon a jópofa ünnepi ötleteimet,
néha meggyújtjuk az adventi koszorún a három gyertyát,
lecsöpög a viasz,

ennek a szőnyegnek már úgy is mindegy,

a lakás romokban, a nagytakarítás elmarad,

a hajfesték a polcon porosodik, idén lenőtt hajjal köszöntöm a Kisjézust,
a jelek szerint pizzát rendelünk Karácsonyra,

annyi jó ajándékötletem volt, de mind elfelejtettem ...

Esténként ülünk szemétdombunk tetején és orrvérzésig egy  régi társasjátékot játszunk. A kicsik még nem értik, a nagyok már unják, mégsem tudjuk abbahagyni a játékot.

Jó együtt.

Ma elutazunk a hegyekbe, hogy a karácsonyig hátra lévő időszakot átvészeljük. Végleg magunk mögött hagyjuk az ünnepi sürgölődést. Mert nehogy már egy hányós vírus mondja meg nekünk, mitől jó az Advent. Tudjuk mi azt magunktól is. S ha nem is olyan tökéletesen, mint Bartoserikáék Annapetigergőben, Semmit fogunk csinálni Szentestéig.

Boldog Karácsonyt!