Meséljek a zöld disznóról?

Szerző: FiloSzofi

"Nem érdekel immár, hogy a politikában vannak-e jelszavak, és az sem, hogy valaki milyen nemzetközi díjat vagy hány évi fegyházat kap irodalmi érdemeiért. De a zöld disznó elintézetlen ügye annyi év múltán még mindig élénken érdekel.

Meg kellene írni egyszer igazi, hiteles történetét. Ezzel valóban emberi kötelességet teljesítenének. Ötletnek se volna rossz. Üzletnek pedig – úgy vélem – ragyogó. Gondolják meg, hogy legalább tizennégymillió ember él a föld hátán, akit velem együtt annak idején rútul becsaptak vele. Ezek valamennyien megvásárolnák a könyvet, s lázasan olvasnák a zöld disznóról szóló mesét.

Csakhogy van-e olyan tehetség, aki ennyi felcsigázott várakozást ki tudna elégíteni? Azt hiszem, ilyen nagy író nincs a világon. "

Régen, ha este apu mellém ült, és megkérdezte: Meséljek a zöld disznóról? akkor már kezében volt  a könyv, és én nem tudhattam biztosan, hogy a kérdés szülője apám, vagy a mese. Mikor tudtam már olvasni, láttam, hogy az is, mint a többi meseakasztó kérdés, oda van írva, de ettől a történet csak még varázsosabb, még rejtélyesebb lett. Mintha kilesné, ahogy ott fekszem a kispaplan alatt, és épp belépni készülök a mesébe. Tudom, kiváltképp meseírók élnek gyakran ezzel a fordulattal, ami egy kis pihenőt enged a mesélőnek, de mégsem mind kavarják fel ezzel a valóságüstöt. Ki tudja, talán itt sem az író volt ügyesebb, csak a zöld disznó hatalma nagyobb.

Az én gyerekkorom zöld disznó meséje - Horgas Bélától - afféle kívül is vagyok, belül is vagyok módon engedett közel a zöld disznó-rejtélyhez. Ez egy igazi, megírt  mese, valódi cselekménnyel, jó befejezéssel, ám mégis örök, kielégítetlen kíváncsiságot hagyva maga után, mint az egyállomásnyi útitárs, akinek legszemélyesebb beszélgetését hallgatjuk ki a közös kupéban, aztán leszáll, és sosem tudjuk meg, honnan jött, mi lett vele, és ki is volt ő voltaképpen.

Micsoda felfedezés volt hát nekem, hogy már Kosztolányit sem hagyta aludni a zöld disznó meséje!

  Bár nekem - a kis Kosztolányival ellentétben - tényleg meséltek a zöld disznóról, sőt, magáról a Zöld Disznóról, az sem oltotta ki a zöld disznó keltette csalogató homályt. 

Afféle szabadkőműves mesének tűnt nekem a Zöld Disznó, még ha semmit nem is tudtam a szabadkőművesekről. Biztos voltam benne, hogy a szüleim, vagy más beavatottak tudják, mi van a szakállas tölgyek, a hírhedt pöttyös puskájú Szalonna testvérek, és maga a Zöld Disznó alakja mögött (nem beszélve a titokzatos (Kék Disznóról).

Talán a tengernyi éhesen maradt gyermeki kíváncsiság követelő ereje sugárzik máig a Zöld Disznó név mögül. A Horgas Béla mese már a virága a zöld disznó motívumkörnek, mert a gyökere egy afféle gyerekbolondító csalimese lehetett. A magját pedig csalfa tündérek vetették el, az viszont egészen bizonyos.

Kosztolányi így folytatja  Mese a zöld disznóról című írásában (Pesti Hírlap 1935.) :

"Gyermekkoromban természetesen engem is áltattak ezzel az együgyű csalimesével.

Amikor dajkám lefektetett, ágyam mellé ült s ezt kérdezte:

– Meséljek a zöld disznóról?

Én, minthogy akkoriban még semmi súlyosabb erkölcsi aggályom nem lehetett a zöld disznó vagy bármilyen egyéb disznó ellen, lelkesen szóltam:

– Mesélj.

De a dajka, aki ismerte ennek a csacsi játéknak ingerkedő csattanóját, szavamba vágott:

– Nem azt mondtam, hogy „mesélj”, hanem: „meséljek a zöld disznóról?”

Aztán elhallgatott.

Újra unszoltam a tétovázó mesemondót, s az újra csak ezt felelte. Semmi kérésre-könyörgésre nem puhult meg. Nem is mesélt nekem a zöld disznóról soha semmit.

Közben azonban zaklatott képzeletem már látta a zöld disznót. Zöld mező közepén állott, smragdból faragott lábán, smaragdból faragott testtel, smaragdból faragott, rengő hájjal, fején valamivel halványabb smaragdkoronával, s a mesék varázsfényétől úgy tündökölt, mintha belülről millió és millió apró villanylámpa világította volna át. Szeme rubinból volt. Az a sár, melyet orrával turkált, a gyémánthoz hasonlított. Halkan röfögött, csupa csiklandós tanulságot, oly édeset-pajkosat, mint egy Mozart-scherzo.

Meg voltam győződve, hogy ez a legszebb mese, melyet földi halandó hallhat, s a többi, melyet közölnek velem, fakó, unalmas, hajítófát sem ér. Talán innen van, hogy hamarosan ráuntam a mesékre. Nem is hittem később senkinek. Sem az embereknek, sem a disznóknak.

Sajnos sohase sikerült megtudnom, mi történt a továbbiakban a zöld disznóval, mert a mesének vége lett, minekelőtte voltaképp elkezdődött volna. Amikor felcseperedtem, mindenütt érdeklődtem  utána, de senki se volt képes választ adni. Kutakodtam külföldi ismerettárakban is. Azok sem emlegették. Leveleket írogattam ide-oda, francia, amerikai barátjaimnak, akik a folklore-val foglalkoznak, a népmesékkel és népmondákkal. Ők is ezt felelték: „A címzett ismeretlen.”

Ha számba veszem különböző kisebb és nagyobb csalódásaimat, melyek életem során értek, ez is ott szerepel, mint nem jelentéktelen tehertétel, a lajstrom legelején. Még ma is gyakran gondolok a rendkívüli sertésre, melynek nem ülhettem meg disznótorát. Valahányszor kártyát látok vagy sertéskarajt eszem, eszembe jut a zöld disznó, mely létem hajnalán azt az udvariatlanságot követte el velem, hogy felkeltette zsenge kíváncsiságomat, anélkül, hogy csak némileg is csillapította volna.

Mivel a kielégítetlen kíváncsiság nekem is rágja a lelkem, kéjes örömmel vetettem rá magam Bíró-Balogh Tamás tanulmányára, ami egészen a zölddisznóságról szól, méghozzá egy másik nagy tudós (Olasz Sándor) munkásságát méltatva. A zöld disznó tehát betúrta magát a tudományba is, így bizonyítva, hogy nem könnyen leírható korszerűtlen disznó ő. Tudja jól, hogy a valóságos létezéshez már nem elég a fantáziákban és mesékben kísérteni - lábjegyzetekben és pdf-ekben kell helyet bérelni.

Bíró-Baloghtól tudom, hogy Kosztolányi írása után többen is megírták a maguk zöld disznó meséjét. Horgas Béláé csak az egyik, talán legsikeresebb vállalkozás, mely sikerben bizonyára nem kis része van a Réber-illusztrációknak. A legismertebb előfordulása a zölddisznó-motívumnak a magyar irodalomban Németh Lászó Emberi színjátékában fordul elő, és átszövi az egész művet: "A zöld disznó Németh regényének „vezérmotívuma”, „pszichológiai refrénje”, illetve „epikai ríme”, „mitikus motívuma”; olyan szó, ami már maga is egyféle „mágikus névként” működik. A sajátos gyermeki világszemléletet kialakító apai meséből eredő, s végül egy nagy költeményben is testet öltött „zölddisznó-legenda” több szinten  szövi át a regényt"

Ha a gyerekeiteknek a Zöld disznóról olvastok, ne feledjétek, hogy talán örökre a odaláncoljátok őket ehhez a fához, és a magvető tündérek igézetének engedve, talán maguk is mesemondóvá válnak, hogy saját, örök szomjukat oltsák.

Bíró-Balogh Tamás írását, ahonnan az idézeteket magam is kölcsönöztem, itt találjátok: Bíró-Balogh Tamás Németh Lászlótól Kosztolányi Dezsőig

A Németh László regény digitális kiadásában pedig itt kereshettek rá a zölddisznó-szálra:

Emberi színjáték

Mesélek a zöld disznóról

Horgas Béla

Móra Ferenc Könyvkiadó, 1974 

Meséljek a Zöld Disznóról?

Horgas Béla

Liget Műhely Alapítvány, 2001