Heti Muníció: Skandináv csöpögős

Szerző: Fakirma

Citrom- és narancsliget

Gyűlölöm a televíziót, akkor is, ha jó filmet adnak benne. Nem elvi okokból, hanem zsigerből. Hidegen hagynak a pszichológiai vizsgálatok eredményei, melyek szerint a televízió butít, agressziót szül, elmagányosít, sivárrá teszi az életet és megöli a kreativitást. Ezek a megállapítások legfeljebb simogatják a lelkemet, de a televízió iránti ellenséges érzelmeimhez semmi közük sincs. Mint minden komoly negatív attitűdnek,  gyökere ennek is egy gyermekkori traumában keresendő: kamaszkoromban valami érthetetlen oknál fogva a családom úgy döntött, hogy az én szobámba helyezi el a közös családi tévét. Ezért aztán az intim szférám 12 és 18 éves korom között nagyjából  a nulla közeli állapotban stagnált Az érzés természetesen generalizálódott, s lassan kiterjedt minden búgó kütyüre: turmixgépre, porszívóra és számítógépre egyaránt. Szóval takarítani sem szeretek, viszont filmet nézni annál inkább. Moziban. Pontosabban a Cirko Gejzírben. Talán az évek során megszületett gyermekeimnek, illetve az időközben elfogyasztott tetemes alkoholmennyiségnek köszönhető ez az intellektuális hanyatlással és az érdeklődési kör beszűkülésével együtt járó egyhangúság: az elmúlt években beszerzett filmélményeim többsége a spanyol és a skandináv vígjátékok osztályába tartozik. Ezeket az alkotásokat képtelen vagyok megunni, és még akkor is elnéző vagyok velük szemben, ha az aktuális rendező éppen nem hozta a csúcsformáját.

A legutóbbi filmre kicsit félve rángattam el Embert, de nem volt más lehetőség: a számunkra alkalmas gyerekmentes idősávban csak ezt az egy filmet vetítették a Cirkóban (pontosabban a másik teremben egy libidógyilkosnak ígérkező nem spanyol és nem skandináv dokumentumfilm pergett). Csalódnom azonban most se kellett, Ember pedig mellettem már rég hozzászokott a csalódásokhoz, úgyhogy a délutánunk remekül sikerült.
A Csak a szerelem számít cím nem sok jót ígért, viszont a szereplők, és a rendezők neve annál ígéretesebben hangzott (nem mintha emlékeznék rájuk, vagy le tudnám helyesen írni a nevüket, ha valakit érdekel, nézzen utána maga). Ember tojik a halhatatlan skandináv nagyságokra, ezért inkább nem árultam el neki, mit nézünk meg, viszont azt megígértem, hogy ha rendesen viselkedik a moziban, akkor utána megvacsoráztathat a Szerájban.
Rendesen viselkedett. Sőt, tetszett neki a film. Egy kicsit meglepődtem, mert még az én édességhez szoktatott gyomromat is megfeküdte a tömény  romantika.
A történet  azonban lényegtelen, és a film élvezeti értékét csak minimálisan tépázta meg a túlburjánzó giccsparádé.  Ezen kívül a film zseniális telitalálat minden szempontból: például gyönyörűek a színek, a másfél óra felér egy masszív színterápiával. A történet jelentős része Sorrentóban játszódik egy szörnyen lepukkant és gyönyörű villában. (Ember szerint ez egy baromság, és Capri a helyszín, ilyen dilemmákkal szembesül az a nő nap mint nap, aki egy hajdanvolt világutazóhoz megy feleségül).
Mellesleg a történet is szörnyen lepukkant és gyönyörű. Ettől aztán a tanulságai is könnyen fogyaszthatóak. Mindenki tudja, hogy az élet igazságtalan, ezért aztán minden pocakos, középkorú fickónak lehet fiatal, dögös és butácska szeretője. A mai világban az se meglepő fordulat, ha a vőlegényről kiderül, hogy azért nem falja a menyasszonyát, mert látens homoszexuális. Ezekért az örökérvényű igazságokért nem lenne érdemes beülni a moziba, még az utána következő gyros tál kedvéért sem. Ennél azonban többről van szó: nem lehet elég sokszor bebizonyítani, hogy az igazi szépség belülről fakad. Negyven felett különösen szívmelengető érzés szembesülni azzal, hogy a cipóképű, kopasz, középkorú nő lazán meghódíthatja James Bond szívét. A film ettől a köztudott ténytől eltekintve is meglehetősen abszurd: a halál torkában ácsingózó csonkolt mellű főhősnőnk a legegészségesebb ember az idióta bagázsban, a többiek buták, erőszakosak, szűklátókörűek, legjobb esetben is álmodozó lúzerek.
A film egyébként tagadhatatlanul skandináv: olyan hétköznapi történet elevenedik meg, amiben nagyon sok kisember nyomora turmixolódik össze. Azonban a legutolsó kisembernek a karaktere is telitalálat, és az érzékeny lelkű néző egyszerre vinnyog a kétségbeeséstől és a röhögéstől.
A filmet ezek az apróságok mentik meg a hollywoodi giccsparádétól. Nagyon alaposan. A skandináv zsenialitás győzedelmeskedik a bárgyú romantika felett.
A legnagyobb tanulságot majdnem elfelejtettem: tudtátok, hogy a narancsfából lehet citromot facsarni?