Amikor az embernek négy gyereke van, amiből kettő már önállóan törli a fenekét, kettő pedig csak úgy tesz, mintha képes lenne erre a bűvészmutatványra, akkor még a legnagyszerűbb anyával is megesik, hogy az első csapatot elhanyagolja. A legeslegnagyszerűbb anyára azonban évente átlagosan kétszer rátör a tömény lelkiismeret-furdalás, ilyenkor a kis rinyamalacokat lepasszolja nagyihoz, és programot szervez a nagyoknak. Az én agyamat is ez a bonyolult érzés szállta meg, amikor kitaláltam, hogy elviszem lézerharcba a srácaimat. Pillanatok alatt kiderült, hogy az ötlet nem odaadó anyaságom, hanem megbomlott elmém újabb bizonyítéka, hátraarcra lehetőségem azonban már nem volt.
A lézerharcos szeánsz összeszervezése komoly koordinációs képességeket és kiterjedt szociális hálózatot igényel. Először is be kell jelentkezni számítógépen a Lézer Force Arénába. Majd találni kell néhány kamaszgyerekkel rendelkező anyukát, aki éppen hozzám hasonló lelkiismereti problémákkal küzd. A lézerharc ugyanis nem olyan kiscsoportos foglalkozás, mint a mozi vagy a bowling, hanem két csapatnyi harcost igényel. A harcosok közös jellemzője, hogy nagyon elszántak, viszont különböző időpontokban tartják a húsvéti nagycsaládos ebédet, ezért aztán az előre lefoglalt időpont többségüknek nem jó. És nem létezik olyan időpont, amikor senki sem ünnepel. Így aztán néhány derék katona már a csata előtt kidől az elit alakulatból, s következik a tartalékosok felkeresése e-mailen és telefonon. Miután összeáll szedett-vedett hadseregünk, kezdődhet a levelezés a Lézer Force Arénával az ügyben, hogy az időpontot, a harc hosszát, a csapattagok számát és nevét módosítsuk. Kemény küzdelem, mivel az időre vonatkozó módosítás 72 órán belül nem lehetséges. Kölcsönös anyázások után belátom vereségemet, s meggyőzőképességeim romjait bevetve a harcosok anyukáitól sikerül kirinyálnom, hogy ne hagyjanak cserben. Miután elégedetten dőlök hátra a kanapén, fiaim benyögik, hogy ők csak akkor harcolnak, ha az apukájuk is velük tart. Így hát telefonálok Előembernek, aki boldogan rábólint a bulira, persze csak akkor, ha én magam is fegyvert ragadok. Kétségtelenül izgató lehetőség szarrá lőni egykori hitvesedet. Ez azonban az éremnek csak az egyik oldala. A másik oldalon ott áll az undok lézerharc-lebonyolító csávó, akinek az intelligenciája nyilvánvalóan az enyém alatt harminc ponttal tartózkodik, mégis úgy viselkedik, mintha én tartoznék az átlag alatti övezethez, csak azért, mert nem tudom megkülönböztetni még másfél órás lövöldözés után sem az újratöltő gombot az aknavetőtől.
A lézerharcot egy sötét teremben vívjuk, ahol paravánok mögött ugrándozva lőjük szarrá szeretteinket és mások szeretteit. Kor, nem, társadalmi hovatartozás nem számít, lényeg a sisakra célzás, és az üvöltözés, kinyírlak te rühes kutya! Ha harmincszor eltalálnak, következik a megváltó halál, s végre kisétálhatok a lőtérről, hogy néhány percre visszaváltozhassak társadalmilag emészthető lénnyé. A csörte akkor ér véget, amikor az egyik csapat összes tagja elhullott. Az egyéni eredmények megtekinthetőek számítógépen, ez itt a diadal és a megsemmisülés ideje, a harcosok ujjonganak és háborognak, időnként egymásnak esnek a puskatussal, majd kezdődhet az újabb menet új reményekkel és új indulatokkal.
Nem zártam szívembe az agresszió kielégítésének ezt a műfaját, határozottan jobban szeretem kora gyermekkori traumáimat a pszichodráma eszközeivel feldolgozni. Az élet rendjéhez azonban hozzátartozik, hogy az anyai lelki sérülésekre magasról tojnak a gyerekek. Nem sejtik még, hogy egy lézerharcban meghibbant szülő összes nyavalyáját egykor ők öröklik meg. Úgy kell nekik, s remélem, jelen leszek, amikor egyszer ők is rájönnek, hogy kis gyerek kis gond, nagy gyerek...
Nagy gond nálunk egy időre kipipálva, s következhet az Állatkerti Játszóház a maga látens brutalitásával.
A lézerharcos szeánsz összeszervezése komoly koordinációs képességeket és kiterjedt szociális hálózatot igényel. Először is be kell jelentkezni számítógépen a Lézer Force Arénába. Majd találni kell néhány kamaszgyerekkel rendelkező anyukát, aki éppen hozzám hasonló lelkiismereti problémákkal küzd. A lézerharc ugyanis nem olyan kiscsoportos foglalkozás, mint a mozi vagy a bowling, hanem két csapatnyi harcost igényel. A harcosok közös jellemzője, hogy nagyon elszántak, viszont különböző időpontokban tartják a húsvéti nagycsaládos ebédet, ezért aztán az előre lefoglalt időpont többségüknek nem jó. És nem létezik olyan időpont, amikor senki sem ünnepel. Így aztán néhány derék katona már a csata előtt kidől az elit alakulatból, s következik a tartalékosok felkeresése e-mailen és telefonon. Miután összeáll szedett-vedett hadseregünk, kezdődhet a levelezés a Lézer Force Arénával az ügyben, hogy az időpontot, a harc hosszát, a csapattagok számát és nevét módosítsuk. Kemény küzdelem, mivel az időre vonatkozó módosítás 72 órán belül nem lehetséges. Kölcsönös anyázások után belátom vereségemet, s meggyőzőképességeim romjait bevetve a harcosok anyukáitól sikerül kirinyálnom, hogy ne hagyjanak cserben. Miután elégedetten dőlök hátra a kanapén, fiaim benyögik, hogy ők csak akkor harcolnak, ha az apukájuk is velük tart. Így hát telefonálok Előembernek, aki boldogan rábólint a bulira, persze csak akkor, ha én magam is fegyvert ragadok. Kétségtelenül izgató lehetőség szarrá lőni egykori hitvesedet. Ez azonban az éremnek csak az egyik oldala. A másik oldalon ott áll az undok lézerharc-lebonyolító csávó, akinek az intelligenciája nyilvánvalóan az enyém alatt harminc ponttal tartózkodik, mégis úgy viselkedik, mintha én tartoznék az átlag alatti övezethez, csak azért, mert nem tudom megkülönböztetni még másfél órás lövöldözés után sem az újratöltő gombot az aknavetőtől.
A lézerharcot egy sötét teremben vívjuk, ahol paravánok mögött ugrándozva lőjük szarrá szeretteinket és mások szeretteit. Kor, nem, társadalmi hovatartozás nem számít, lényeg a sisakra célzás, és az üvöltözés, kinyírlak te rühes kutya! Ha harmincszor eltalálnak, következik a megváltó halál, s végre kisétálhatok a lőtérről, hogy néhány percre visszaváltozhassak társadalmilag emészthető lénnyé. A csörte akkor ér véget, amikor az egyik csapat összes tagja elhullott. Az egyéni eredmények megtekinthetőek számítógépen, ez itt a diadal és a megsemmisülés ideje, a harcosok ujjonganak és háborognak, időnként egymásnak esnek a puskatussal, majd kezdődhet az újabb menet új reményekkel és új indulatokkal.
Nem zártam szívembe az agresszió kielégítésének ezt a műfaját, határozottan jobban szeretem kora gyermekkori traumáimat a pszichodráma eszközeivel feldolgozni. Az élet rendjéhez azonban hozzátartozik, hogy az anyai lelki sérülésekre magasról tojnak a gyerekek. Nem sejtik még, hogy egy lézerharcban meghibbant szülő összes nyavalyáját egykor ők öröklik meg. Úgy kell nekik, s remélem, jelen leszek, amikor egyszer ők is rájönnek, hogy kis gyerek kis gond, nagy gyerek...
Nagy gond nálunk egy időre kipipálva, s következhet az Állatkerti Játszóház a maga látens brutalitásával.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése