Szerző: FiloSzofi
"Olyan gondolatai támadnak ott az embernek, mint a művelt
világban soha." - mondja Adenabar százados a júdeai sivatagról, és
ezzel esszenciális kijelentést tesz nemcsak a kereszténységről, de a regényről
is.
Egy megejtően
izgalmas könyv arról, hogy az új bort új tömlőbe kell tölteni, mert szétfeszíti
a régit. Az új igazság nem tud végigfutni a gondolkodásunk műveltségből,
szokásokból, tapasztalatból kialakított „hivatali útvesztőjén”. Kívülről jön,
és újrarajzolja az utakat. El kell hagynunk szellemünk rég belakott utcáit, ki
a sivatagba, a hegytetőre, hogy meghalljuk, és befogadjuk az új igazságot, itt
Krisztus igazságát.
Marcus Manilianus, művelt és jómódú római polgár Alexandriában várja római
szeretőjét. Hirtelen felindulásból azonban, vagy talán isteni sugallatnak
engedelmeskedve, Jeruzsálembe utazik, a zsidók húsvétjára. Egy pénteki napon ér
oda, mikor három férfit feszítenek keresztre a város melletti dombon. Az
egyikük keresztjére az van írva: Názáreti Jézus, a zsidók királya.
Pilátus palotájában száll meg, ott van az üres sírnál, és találkozik a
különös kertésszel, aki így szól hozzá: „- Ismerem az enyéimet, és az enyéim is
ismernek engem! Olyan mozdulatot tett a kezével, mintha a követésére hívott
volna. Gondoltam, mutatni akar valamit, vagy vendégszeretete bizonyságául meg
akar kínálni, és örömest követtem őt.”
Ettől kezdve követhetjük mi is Marcust, aki tizenegy levélben számol be a következő
ötven nap eseményeiről egészen pünkösdig.
Legyen az olvasó
bármilyen viszonyban a kereszténységgel, egészen biztosan jól fog szórakozni,
mert ez a regény mindent tud, amit egy fordulatos kosztümös ponyva, de annál
jóval többet is: ami naggyá teszi, az Waltari szeretetteljes iróniája, amivel az
embert ábrázolja.
Szinte hallani a fogaskerekek csikorgását, ahogy a szereplők - ki-ki
képessége és jelleme szerint- próbálják feldolgozni az új tudást. Egyik
kezükkel a régibe kapaszkodnak erősen, a másikkal minél többet igyekeznek
markolni az újból, ki tudja, mire lesz jó. Néha felismerik, hogy mindegyiküknél
csak egy maréknyi van az egészből, és próbálják összeilleszteni a darabokat. De
mint a gyerekeknél, ez a művelet nem képzelhető el veszekedés, fölényeskedés,
pofára esés, és összeborulások nélkül.
Egy gyerektársaságban a színre lépő jó szülő néhány szóval le tudja csendesíteni a vihart,
na de a felnőttekkel mi a helyzet? A regény estében bízhatunk a szerző bölcsességében. A
könyv végére mindenki nyugodalmat talál, és a helyére kerül legalább annyira,
hogy egy talpalatnyi szilárd talajról rugaszkodhasson neki az eljövendőnek. Azt
nem tudjuk meg, ki meddig ér majd el, csak azt, hogy milyen úton indul; Marcus – alaposan szembesülve
esendőségével - így zárja leveleit:
"A szilárdság hiányzik belőlem, olyan vagyok mindenben, mint a víz,
amit egyik edényből a másikba öntenek, s ami az új edény formájához idomul
mindig. Legalább friss maradhatnék, de nem lehetséges, hiszen minden víz
megzavarodik, és meg is poshad egy idő múltán. Amikor már állott víz leszek,
ezeknek az emlékeknek az újraolvasásával idézem vissza hogyan sejtettem meg az
országot."
Még egy kis ízelítő abból az iróniába játszó naiv beszédmódból, amelynek
Waltari mestere: Marcus beszél Magdalai Máriával (Mária Magdolna):
"- Jobban megértelek én, a római, mint bárki a zsidók közül. Rómában a
nő épp olyan szabad, mint a férfi: könyveket olvas, felolvasásokat, zenei
előadásokat hallgat, és kedve szerint választ magának szeretőt. Nemcsak hogy
egyenlő a férfiakkal, de sokszor kiválóbb is, mivel a nő mindig ravaszabb és
nem egy tekintetben kegyetlenebb is a férfiaknál, s gondolatait sem köti meg az
értelem és a következetesség."
Az ember nem tudja eldönteni, hogy most kezet nyújtson, vagy belerúgjon
inkább. Ó, milyen sokszor vagyunk ilyen otrombák jószándékainkban!
Mivel levélregényről van szó, a szerző megteheti hogy a kevéssé tudatos,
vagy akár primitív szereplők szájába is reflektív mondatokat adjon, tükröt adva
ezzel a főhős és az olvasó kezébe. Ebben a tükörben egészen jól, de nem
kegyetlenül élesen láthatjuk magunkat, és eljátszhatunk a gondolattal, mi mit
tettünk, mit gondoltunk volna ott és akkor Jeruzsálemben, időszámításunk
kezdetén. Jó móka, akár Istenkeresők vagyunk, akár nem, akár filozofikus
természetek, akár nem.
(Mika Waltari 1959-ben írott regénye magyarul több kiadást is megélt. Nekem az 1984-es van meg az Európa Kiadó gondozásából. 42 800 példányban jelent meg, a könyvkiadás nagy korszakában. A szülők, vagy valamelyik rokon könyvespolcán érdemes keresgélni, de a könyvtárban is nagy valószínűséggel megtalálható.
További kiadások szintén az Európánál: 1988. és 2004. - más-más borítóval, az enyém Görög Júlia munkája)
(Mika Waltari 1959-ben írott regénye magyarul több kiadást is megélt. Nekem az 1984-es van meg az Európa Kiadó gondozásából. 42 800 példányban jelent meg, a könyvkiadás nagy korszakában. A szülők, vagy valamelyik rokon könyvespolcán érdemes keresgélni, de a könyvtárban is nagy valószínűséggel megtalálható.
További kiadások szintén az Európánál: 1988. és 2004. - más-más borítóval, az enyém Görög Júlia munkája)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése