Egy római Jézus király udvarában

Szerző: FiloSzofi 

"Olyan gondolatai támadnak ott az embernek, mint a művelt világban soha." - mondja Adenabar százados a júdeai sivatagról, és ezzel esszenciális kijelentést tesz nemcsak a kereszténységről, de a regényről is.

Mika Waltari: Az ország titka - Pünkösdi könyvajánló

Egy megejtően izgalmas könyv arról, hogy az új bort új tömlőbe kell tölteni, mert szétfeszíti a régit. Az új igazság nem tud végigfutni a gondolkodásunk műveltségből, szokásokból, tapasztalatból kialakított „hivatali útvesztőjén”. Kívülről jön, és újrarajzolja az utakat. El kell hagynunk szellemünk rég belakott utcáit, ki a sivatagba, a hegytetőre, hogy meghalljuk, és befogadjuk az új igazságot, itt Krisztus igazságát.

Marcus Manilianus, művelt és jómódú római polgár Alexandriában várja római szeretőjét. Hirtelen felindulásból azonban, vagy talán isteni sugallatnak engedelmeskedve, Jeruzsálembe utazik, a zsidók húsvétjára. Egy pénteki napon ér oda, mikor három férfit feszítenek keresztre a város melletti dombon. Az egyikük keresztjére az van írva: Názáreti Jézus, a zsidók királya.

Pilátus palotájában száll meg, ott van az üres sírnál, és találkozik a különös kertésszel, aki így szól hozzá: „- Ismerem az enyéimet, és az enyéim is ismernek engem! Olyan mozdulatot tett a kezével, mintha a követésére hívott volna. Gondoltam, mutatni akar valamit, vagy vendégszeretete bizonyságául meg akar kínálni, és örömest követtem őt.”

Ettől kezdve követhetjük mi is Marcust, aki tizenegy levélben számol be a következő ötven nap eseményeiről egészen pünkösdig.

Legyen az olvasó bármilyen viszonyban a kereszténységgel, egészen biztosan jól fog szórakozni, mert ez a regény mindent tud, amit egy fordulatos kosztümös ponyva, de annál jóval többet is: ami naggyá teszi, az Waltari szeretetteljes iróniája, amivel az embert ábrázolja.

Szinte hallani a fogaskerekek csikorgását, ahogy a szereplők - ki-ki képessége és jelleme szerint- próbálják feldolgozni az új tudást. Egyik kezükkel a régibe kapaszkodnak erősen, a másikkal minél többet igyekeznek markolni az újból, ki tudja, mire lesz jó. Néha felismerik, hogy mindegyiküknél csak egy maréknyi van az egészből, és próbálják összeilleszteni a darabokat. De mint a gyerekeknél, ez a művelet nem képzelhető el veszekedés, fölényeskedés, pofára esés, és összeborulások nélkül.

Egy gyerektársaságban a színre lépő jó szülő néhány szóval le tudja csendesíteni a vihart, na de a felnőttekkel mi a helyzet? A regény estében bízhatunk a szerző bölcsességében. A könyv végére mindenki nyugodalmat talál, és a helyére kerül legalább annyira, hogy egy talpalatnyi szilárd talajról rugaszkodhasson neki az eljövendőnek. Azt nem tudjuk meg, ki meddig ér majd el, csak azt, hogy milyen úton indul; Marcus – alaposan szembesülve esendőségével - így zárja leveleit:

"A szilárdság hiányzik belőlem, olyan vagyok mindenben, mint a víz, amit egyik edényből a másikba öntenek, s ami az új edény formájához idomul mindig. Legalább friss maradhatnék, de nem lehetséges, hiszen minden víz megzavarodik, és meg is poshad egy idő múltán. Amikor már állott víz leszek, ezeknek az emlékeknek az újraolvasásával idézem vissza hogyan sejtettem meg az országot."

Még egy kis ízelítő abból az iróniába játszó naiv beszédmódból, amelynek Waltari mestere: Marcus beszél Magdalai Máriával (Mária Magdolna):

"- Jobban megértelek én, a római, mint bárki a zsidók közül. Rómában a nő épp olyan szabad, mint a férfi: könyveket olvas, felolvasásokat, zenei előadásokat hallgat, és kedve szerint választ magának szeretőt. Nemcsak hogy egyenlő a férfiakkal, de sokszor kiválóbb is, mivel a nő mindig ravaszabb és nem egy tekintetben kegyetlenebb is a férfiaknál, s gondolatait sem köti meg az értelem és a következetesség."

Az ember nem tudja eldönteni, hogy most kezet nyújtson, vagy belerúgjon inkább. Ó, milyen sokszor vagyunk ilyen otrombák jószándékainkban!

Mivel levélregényről van szó, a szerző megteheti hogy a kevéssé tudatos, vagy akár primitív szereplők szájába is reflektív mondatokat adjon, tükröt adva ezzel a főhős és az olvasó kezébe. Ebben a tükörben egészen jól, de nem kegyetlenül élesen láthatjuk magunkat, és eljátszhatunk a gondolattal, mi mit tettünk, mit gondoltunk volna ott és akkor Jeruzsálemben, időszámításunk kezdetén. Jó móka, akár Istenkeresők vagyunk, akár nem, akár filozofikus természetek, akár nem.

(Mika Waltari 1959-ben írott regénye magyarul több kiadást is megélt. Nekem az 1984-es van meg az Európa Kiadó gondozásából. 42 800 példányban jelent meg, a könyvkiadás nagy korszakában. A szülők, vagy valamelyik rokon könyvespolcán érdemes keresgélni, de a könyvtárban is nagy valószínűséggel megtalálható.
További kiadások szintén az Európánál: 1988. és 2004. - más-más borítóval, az enyém Görög Júlia munkája)