Lelki Zöldségek: Pécé parti

Szerző: Fakirma

A hétvégén tanultam egy új kifejezést, ajánlom minden valamire való anya figyelmébe! A pécé parti olyan bulit jelent, ahol a gyerekek különféle számítógépes kütyükkel szórakoznak. Kisszendvics világosított fel az új divatról egy születésnapi összejövetelnek álcázott pécé parti után. Hazafelé extázisban tekert, még a biciklizés gyötrelmei miatt is elfelejtett siránkozni. Ez volt a világ legszuperebb szülinapi bulija, a pajtás  a világ legjobb pajtása, az anyuka pedig a világ legjobbfej anyukája. A felsorolás utolsó része különösen a szívembe markolt, mert erre a címre titokban én is pályáztam. Kérésemre készségesen fejtette ki a részleteket: ez egy igazi pécé parti volt, anyu pedig ahelyett, hogy zavart volna, még hasznosnak is bizonyult, mert nem sápítozott, mint más normális anyuka (megvető pillantás felém), hanem csak nevetett a sok zombin és lövöldözésen, a kaját meg pont akkor hozta, amikor szükség volt rá.

Elkeseredésre egyébként nincs okom, hamarosan esélyt kapok a bizonyításra, hiszen neki is lesz szülinapi partija, nem is egy, hanem kettő. Az elsőn az osztály egyik felét elvisszük a vidámparkba, a másodikon a maradék 16 gyerek nálunk fog orrvérzésig számítógépezni. Lehetőségeim mérlegelése és hosszas alkudozás után fiam nagylelkűen rábólintott, hogy na jó, a vidámparkba majd jövőre megyünk, idén csak egy buli lesz, de végig számítógépezni fognak,  én pedig cserébe megígérem, hogy nem téblábolok körülöttük (a tortát pedig pont időben szervírozom). Hazafelé jövet még az is kiderült, hogy Kisszendvicsem az osztályban a második legnagyobb kocka (az ő értelmezése szerint ez az informatikai ismeretekre vonatkozó kifejezés, szerintem a számítógép függőségre), a hangsúlyból ítélve kétségem se maradhatott afelől, hogy a nyári szünet az élre törés jegyében fog telni.

Azóta igazi szaranyának érzem magam. No nem azért, mert égő módon viselkedem a pajtások előtt. Hanem azért, mert az említett anyuka valóban jobbfej, mint én. Véletlenségből tudom, hogy számítógépjüket gyerekkód védi, a gépezés csak hétvégén engedélyezett, akkor is inkább kirándulnak, rollereznek, és előre megírják keddre az iskolai fogalmazást. Anyai önbizalmamat tovább tépázta Timi bejegyzése, amiből kiderül, hogy fia naponta 2X20 percet számítógépezik. Az irigységen kívül minden tiszteletem az Övé, nálunk a legzordabb időkben is napi egy óra volt a keret. Valójában úgy emlékszem, hogy az elmúlt évtized legnagyobb háborúját kütyü-fronton vívtam: én megszabtam a határokat, a fiúk pedig erőfeszítést nem kímélve próbálták a játékszabályokat újraírni. Timihez hasonlóan én is tiltottam minden lövöldözős szörnyűséget, azzal nyugtattam magam, hogy a stratégiai játékok akár fejleszthetnek is bizonyos képességeket. Meg hát jó volt az a lélegzetvételnyi nyugalom, amikor a gyerekek nem engem, hanem a gépet csesztették. Most viszont nyomorultul érzem magam, mert kár szépíteni, ezt a csatát (háborút?) elvesztettem.

 Mostanában egyre jobban tetszik a "bezzeg az én időmben könnyebb volt gyereknek lenni" kezdetű demagógia. Igaz, hogy szarul öltözködtünk, anyu-vágta frufruval fújtuk a Szovjet himnuszt, és fogalmunk sem volt, hogy néz ki "élőben" a tenger, viszont kevesebb volt a kísértés, és könnyebben el lehetett dönteni, mi a fekete és mi a fehér. Legalábbis visszatekintve egyre inkább így tűnik. No nem a mai kölyköket sajnálom (ha már elbuktam a legjobbfej anya címet, minek erőlködjek?), sokkal inkább magunkat, édesanyákat. Mert nagyon melós kordában tartani a gyerekeket ebben az elkütyüsödött világban. Én például szívesen odaadnám az ördögnek a mosogatógépemet (különösen most, amikor úgyis elromlott), ha vinné magával a tévét, a számítógépet és az x boxot is (a netbook maradjon, csak a blogírás kedvéért). Nem akarom többet bizonygatni, hogy ígéretesebb alternatív program vagyok, mint az emberevő zombik és az állig felfegyverzett kommandósok. Elég volt az alkukból, a számítógép-eltiltások kiszabásából, a könyörgésekből.  Már magam is unom monológomat a gerincferdülésről, a szemromlásról és az elhülyülésről. Nincs kedvem többet széllel szembe pisilni.

Amúgy meg csak negyedrészt vagyok szaranya (mármint pécé dimenzióban), felfogható úgy is, hogy ahol fűrészelnek, ott hullik a forgács. A lányok még koruknál fogva (majdnem) romlatlanok, Bendőnél pedig csoda történt: 14 évesen rájött, hogy nagyobb buli a barátokkal kosarazni vagy társasjátékot játszani, mint a gép előtt magányosan görnyedni. Este gépezés helyett családi életet él(!), ha meg végképp az agyára mentünk, visszavonul olvasni. Nagy diadal ez anyaságom történetében. Nevelési módszerekben csökönyösen a szeretetre és a példaadásra szavazok, Ember meg ezen hülyére röhögi magát. Most bezzeg csak ámul, micsoda mostohafiút rittyentettem neki! (Zárójelben megjegyzem, az ő szigorának és következetességének is lehetett némi pozitív hatása).

Teljes gőzzel készülünk a számítógépezős bulira. Nézem Szendvicsgyerekem csillogó szemét, és reménykedem: talán egyszer benő a feje lágya, talán megtalálja a társaságát, ahol nem a virtuális lét a menő, talán rájön, hogy küzdeni jobb a vívó páston, mint a képernyőn, talán egyszer többre fogja értékelni a családját a hülye zombijainál... Az addig esedékes születésnapi pécé partikat meg csak kibírom valahogy.