Lelki Zöldségek: Az elég jó anya

Szerző:Fakirma

Szekeres Erzsébet alkotása

Most, hogy az internetező anya személyiségjegyei identitásom combos részévé kezdenek válni, úgy ámulok, mint Ali baba a feltáruló kincsesbarlang láttán. Először is meg kell állapítanom, nagy a nyüzsgés a virtuális babaszobában, másodszor pedig az tűnik fel, hogy egészen máshogy viselkedünk a számítógépünk mögé bújt arctalanságunkban, mint mondjuk a játszótér padján homoksütiket sütögetve. Különös örömmel tölt el bennünket, ha jól beszólogathatunk egymásnak, ugyanakkor  bátrabban vállaljuk fel saját gyengeségeinket is. Tesszük ezt gyermeki bájjal, ami egyrészt kedves, másrészről pedig  elgondolkodtató. Szó ami szó, elképesztő badarságok miatt vagyunk képesek szorongani, ezzel  még zűrösebbé téve anyaságunk amúgy is izzasztó éveit: indulatból csapnak össze a császármetszéses nők a hüvelyi-szülésesekkel azon versengve, ki a nagyobb anya a gáton, hülyére aggódjuk magunkat, ha gyermekünk túl sokat, avagy túl keveset lóg melleinken, átlagosan húsz gyötrelmes évet adunk másodszülöttünknek, mert róla egyeskénél jóval kevesebb fénykép készült, erkölcsi kérdésként elmélkedünk a cumisüveg-sterilizáló, illetve a kifőzéses fertőtlenítés helyénvalóságáról, és nem győzzük a toalett-tréningről szóló ellentmondásos információkat begyűjteni, miközben két és fél éves gyerekünk még pelenkából szarik az ide vonatkozó fejlődéslélektani elméletekre.
 Az aggodalmak repertoárja széles, de abban közösek vagyunk, hogy mindannyiunk idegeit borzolják az un. tökéletes anyák (akik tulajdonképpen nem is azok, csak a pofájuk nagy, illetve legtöbb esetben még gyerekük sincsen), illetve imádjunk lerántani a magazinok habos-babos rózsaszínű világáról a fátylat, és elhüppögni a kőkemény valóságot.

És most kedves édesanyák, midőn előrántom csodafegyveremet, kérlek kapaszkodjatok meg! Bár már rájöttem, hogy ez is, mint minden tuti recept, ezer sebből vérzik, mégis úgy gondolom, illik hanyatt vágni magatokat attól a felismeréstől, hogy anyasággal kapcsolatos összes problémáitoknak most búcsút mondhattok. Az elég jó anya varázsfogalma egy Winnicott nevű  pszichoanalitikus irányultságú lélektanász fejéből pattant ki , és tulajdonképpen tényleg nagy kő eshet le a szívünkről: ő azt állítja, nem kell tökéletes anyaként szuperálnunk, nincs szükség nevelési nagykönyvek bemagolására, hanem elég megérzéseinkre hagyatkozva belső ösztöneinkre hallgatni, amire aztán szülői önbizalmunkat simán ráépíthetjük. Kulcsfogalma az elköteleződés: ez a gyerekre való odafigyelés és a másikra való reagálás képességét jelenti. Mamabarát elmélet, mert az anya igényeire is odafigyel: szerinte a közös egyensúly záloga az, ha az anya is fickándozik az elégedettségben. Azért nagyon ne ujjongjatok, ha jobban megkapirgáljuk az elég jó anyaság találmányát, kiderül, ez sem egy pofonegyszerű dolog: az elméletben sok szó esik az anyai megérzésekről, a természetes önbizalomról, az egymásra hangolódásról, ami képessé teszi az anyát arra, hogy pont annyit adjon a gyereknek, amennyire szüksége van, és könnyedén megtalálja az egyensúlyt a szabadság-biztonság libikókáján spontán módon egyensúlyozva.

Hát ennyi lazaság láttán azért kicsit leizzadok, de most már nincs hátraarc, meg kell védenem valahogy ezt az elég jó anya koncepciót, már csak azért is, mert anyaságom alapjai tényleg erre a gondolatra épülnek. A hétköznapokban nekem a túlélést a Winnicott-i fogalom kissé lebutított változata jelenti, ami mellesleg rendszeresen veri ki a biztosítékot az amúgy birkaszelídségű Emberemnél: ő a szigorú, tudatos, mindig mindenben határokat szabó nevelésre esküszik, az én hitvallásom szerint pedig elég ha nagyon szereted a gyerekedet, s így már nagyon nagy galibát nem tudsz okozni. Ha egy gyerek azt tapasztalja meg, hogy az őt körülvevő világ bízik benne, és neki is bizalmat szavaz ez a környezet, akkor egészséges önbizalommal képes lesz majd az élettől kapott maflásokkal is megbirkózni. Lehet, hogy mindez csak közhelyes önámítás, de nekem az anyaság egyik legmámorosabb pillanatát az jelentette, amikor rájöttem, hogy elronthatok dolgokat a gyereknevelésben, de ettől még a gyerek nem lesz örökre lelki nyomoronc, sőt… A valóságban persze ez nem realizálódik ilyen euforikus módon, valójában amikor vállrándítva éppen elrontok dolgokat a nevelésben, ezt a kölykeim rendszerint úgy élik, meg, hogy anyjuk egy fullciki elmebeteg. Ők persze ezt még nem tudják a lélektudományok perspektivájából szemlélni, de egyszer még hálásak lesznek viselkedésemért (ezt nevezem én "Szürke haja lebben az égen"-jelenségnek). De ha véletlenül tévednék, akkor sincs nagy gond: a gyerek lélegzetállítóan strapabíró konstrukció: gondoljatok csak az ijesztő ágyról-leesésekre és fejbeverésekre - amitől a felnőtt egy életre agyhalottá válna, az nekik meg se kottyan. Így van ez a lelki balesetekkel is: ha jól kipárnáztuk őket a szeretetünkkel, csak megrázzák magukat és rohannak tovább.

Mondhatjátok, nekem könnyű, mert a négyből két gyerekem körvonalai szinte teljesen kirajzolódtak, már csak ki kell őket színezni, és hát szó, ami szó, elég pofásan festenek így is (sajnos azt már soha nem tudjuk meg, hogy Ember szigora, az én szeretetem, vagy Preember evolúciókompatibilis genetikai adottsága áll a jelenség oki hátterében).
Ráadásul engem a minél több gyerek, annál kevesebb gondolkozás  fordított arányossága is megóv számos felesleges frusztráló gondolatsor aktivizálódásától (azért ne aggódjatok, így is jut nekem elég!).

A fentiek összefoglalásaként az e heti Zöldségek üzenete tehát röviden a következő: gondolkozás helyett inkább szüljetek egy rakás gyereket!