Amit nem mondanék egy önző szinglinek

Szerző: FiloSzofi

"Öregségedre nem lesz senki, aki rád nyitja az ajtót. Senkit nem fogsz érdekelni."

Ennek a posztnak az apropóját az életből merítettem, de blogolvasós élményeimből toldoztam-foldoztam. A két dolog ott ért össze, hogy hallgattam emberi történeteket és olvastam a klasszikus vitát millió kiadásban: önző-e, aki kihagyná a szülővé válást, avagy tökéletesen egyenértékű opciók közül választja hozzám képest a másikat.

Itt szokott a drága jó anyák szájából elhangzani: "Öregségedre nem lesz senki, aki rád nyitja az ajtót. Senkit nem fogsz érdekelni."

A liberális anyukák ilyenkor közbe szoktak szólni, hogy ők sem azért szültek gyereket, hogy vénségükre ne legyenek egyedül, ők aztán felette állnak az efféle önzésnek. Gyereket önmagáért, önmagának!

No, az első mondat felér egy átokkal - szemétség. A másik meg úgy igazán nem igaz. Szerintem.

Nem szeretném - és lehetetlen is - ennek a vitának a teljes tipológiáját itt felvázolni, és igazán érvelni sem fogok. Gondolom, a blog szelleméből és saját anyuka mivoltomból is következtetni lehet arra, hogy a szülővé válás mellett tettem le a voksomat. Sőt, vállalom azt a nézetemet is, hogy igen kevés kivételes életutat és jellemet tudok elképzelni, ahol a gyerektelenség tudatos választása kívánatos lehet.

Maradjunk tehát az említett mondatnál.

Nemcsak az a bajom vele, hogy többnyire olyan érzelmi környezetben láttam ezt leírva, ahol nagyon nehéz nem kívánságként, vagyis átokként értelmezni. Valahogy olyan kicsengése van, hogy: "Te most a könnyebbik utat választod, amíg én áldozatokat hozok, de majd szenvedni fogsz és rettenetesen bánod majd mostani nagyképűségedet. Na, akkor, nekem jó lesz, te pedig kint ülsz a külső sötétségben, és hiába jössz majd hozzám, én ülök a babérjaimon, és tojok rád. (plusz az én gyerekem fogja fizetni a nyugdíjadat)" Tücsök és a hangya tipikus esete.

Mivel konfliktuskerülő személyiség vagyok, gyorsan leszögezem, itt kipreparáltam az életet, érzelmi érvelést fektettem az elemzés boncasztalára, így aztán hamisítok. Csak azért teszem ezt, mert szerintem érdemes.

Bevallom, én is egyet szoktam érteni ezzel figyelmeztetéssel, hogy ócska lehet utódok nélkül megöregedni, de szöget ütött a fejembe, hogy magam sosem írnám le az idézett formában- és nemcsak azért, mert konfliktuskerülő vagyok.

Valahogy zakatolni kezdett a fejemben a mondat: "Öregségedre nem lesz senki, aki rád nyitja az ajtót. Senkit nem fogsz érdekelni." - és magától íródott tovább tücsök és a hangya történetté. Emellett van egy olyan gyanúm is, ha nekem címeznék, akkor sokkal hamarabb jutottam volna el ehhez a kiegészítéshez. Az biztos, hogy nem kezdenék tőle őrülten vonzódni a hős anyákhoz.

Márpedig azért beszélgetünk, hogy közelebb hozzuk az általunk vallott jóságot a másikhoz, nem? Esetleg meggyőzzük. A vitának ezen a pontján, mikor a másikat jelképesen magára hagyom, ha van benne egy csepp büszkeség, csak még messzebbre űzöm. Vagyis: ettől a dörgedelemtől nem lesz szimpatikusabb számára az anyaság, és még távolabbinak fogja érezni magától -  miattunk.

Azt a hamis képet mutatjuk ilyenkor, mintha mi valami nagy, okos előrelátásból, és közösség iránti alázatból vállaltunk volna gyereket, holott elsősorban örömből, belső késztetésnek engedelmeskedve tettük. Persze, ez a belső késztetés sok mindenből áll össze, de a gyerekvállaláskor ezek a racionális mozzanatok nem kerülnek előtérbe.

Miért akarunk hát olyan érveket bevetni valakivel szemben, ami nekünk sem volt előtérben a döntés során?

Mondhatnánk egyszerűen azt, hogy gyereket nevelni óriási királyság, és nem kell félni, hogy megeszi az énünket. Minden nehézsége ellenére a  gyerekvállalás egyáltalán nem a jelen feláldozása valami ködös jövőért. Szóval a hős anyákat nem kell sajnálni. Természetesen benne van egy visszaigazoló, megnyugtató érzés, hogy nem mi vagyunk az utolsó állomás, a jövő folytatódik, stb.

Mikor gyerekből szülővé váltam, kaptam egy olyan nézőpontot az élethez, ami tartalmilag nem volt újdonság, de élményként igen. Az önzés és önzetlenség fogalma is árnyaltabb lett azáltal, hogy közelebb kerültem az ösztön-énemhez. Ami önzetlenség, önzés is egyben, mert a gyerekekért, családért hozott áldozat valójában kielégít, örömet okoz, és szinte önzés, mert elveszem érte, amit lehet, hogy megtehessem.

Igazán ott szoktunk csalni, hogy egy rakás evidencia csak a gyerekkel együtt születik meg bennünk is. Tudatossá, megéltté, belsővé csak akkor válik. Itt kezdődik a lemez B oldala, egy csomó új hangszerrel, eddig nem hallott hangokkal. Akiben nincs meg az indíttatás, hogy átlendüljön az ismeretlen tartományba, mert valamiért nem hozza magával, azt ne távolítsuk a helyzet fokozásával.

Ne építsünk párhuzamos társadalmakat: egy öngondoskodó, és önfelemésztő szinglit a közösségivel szemben.

Mit szólnának a gyerekeim, ha meglátnának a jövőben vén hangyaként, aki odújába húzódva irigyen habzsolja felhalmozott javait? Az én nagymamám nem ilyen, az biztos. Akkor sem, ha mi nem látjuk, ezt biztos forrásból tudom. Nincs két identitása: X. Y. nagymama és X.Y. nyugdíjas hangya.