Riposzt: Romosítás miatt zárva

szerző: Lotte

Tíz éves születésnapjukat ünneplik a romkocsmák - derül ki a tegnapi Heti Válaszból, ahol Stumpf kolléga az elmúlt időszak legsikeresebb magyar kulturális brandjének történetét tekinti át, ha jól érzékelem, közvetlen és alaposan elmélyült tapasztalatok birtokában.

A romkocsmák számomra nem az innovatív vendéglátó- és szórakoztatóipari egységek megtestesítői, hanem más, személyes többlettartalommal bírnak. Kifejező jelképei egy generációváltásnak: az utánam következőktől való elszakadás és saját korosztályom nemcsaládos (gyerektelen) tagjaitól való eltávolodás szimbólumai. Azaz leegyszerűsítve: az elmúlt nyolc (ajaj, nem is, ezek szerint már tíz!) év kiesett.
Egykori, belvárosban futkosó életem markáns fordulatot vett az anyai örömök egymást követő beköszöntével és a fővárosból való kiköltözéssel, így a romkocsma-életérzés misztikus ködbe vész, amiben az idő múlásának frusztrációja dereng.

De nincs veszélyesebb dolog, mint a köldöknézegető nosztalgia, így a cikktől inspirálva tegnap este (altatás után, anyósi segédlettel) elindultam, hogy végre szembenézzek egy igazi (vidéken lehet egyáltalán igazi?) romkocsmával. Így jutottam el a váci Szimplavé falai közé. 

Hát, nagyot változott a világ! Egy ideig nem is értettem, mi az, amitől a kopottasra dizájnolt tér annyira steril benyomást kelt, míg rá nem jöttem, hogy egyszerűen csak a fullasztó cigarettafüst hiányzik (aki rá akar gyújtani, az udvari térbe kell menjen). Persze, hogy tényleg hiányzik-e, nem is tudom. Kabátot szellőztetni és naponta hajat mosni sem volt annyira jó, de az biztos, hogy egész más a büdös és füst nélküli sörözés, kávézás még passzív dohányosként is. Aki az Ibolyában szocializálódott, tudja, mire gondolok. A nemrég nyitott Szimplavé egyébként kellemes hely, lazán udvarias kiszolgálás, bio-szemléletű, igényes italok (áfonyaturmix és díjnyertes magyar sör), házisüti, visszafogott értelmiségi fiatalok és bikfangos feliratokkal hirdetett programok: csupa támogatható és jó dolog. De mégis annyira más. 

Aztán jobban körbenézve felderengett: hiszen jártam én már ilyen, sőt ennél sokkalta romosabb kocsmában előző életemben. Méghozzá nem tíz éve és nem is a romkocsmák bölcsőjének tekintett pesti belvárosban, hanem még korábban (Szofi, segíts, mikor is volt?), Kolozsváron. A régi Insomnia, ami azóta odébb költözött és ki tudja, milyenné alakult (helyén ma négycsillagos szálloda) ilyen volt, bár még nem definiálta önmagát. A szedett-vedett, régi (de véletlenül sem antik!) székek, fotelek és kanapék véletlenszerű egymásra találása egy omladozó falú épület hasonlóan lerobbant lakásában, zsúfolásig telve a helybéli magyar értelmiség fiataljaival különleges, megkapó atmoszférát teremtett. A napfogyatkozás nyarán mi lubickoltunk benne. Fénykép is készült, forte filmre...

Tegnap este az újgenerációs romkocsmában üldögélve nem éreztem azt, hogy törzshelyem lesz, inkább azon merengtem, vajon jönnek-e ide 10-15 év múlva a gyerekeim, vagy addigra kimegy a divatból a romos életérzés? Én pedig keresem tovább a törzshelyemet, ha ez harmincöt felé nem nagyon ciki. Ugye, nem?!