Kakifónia

Tabukat döntögetni felemelő érzés. Három évesen ugyanúgy, mint a hetvenet taposva (legalábbis, nekem úgy tűnik vigyorgó apámat elnézve a vasárnapi misén a hónaljig felhúzott, kommunista időket idéző mackónadrágjában). Beszélni a ki nem mondhatóról, nevetni a szent, avagy profán dolgokon – igazi szabadság, polgárpukkasztás, tömegek fölé emelkedés.

Ilyesfajta érzések kavarogtak bennem egyik este, amikor hazafelé kocogtam népes családomhoz a táskámban megbújó Kaki könyvvel. Mindannyian izgatott örömmel vetettük rá magunkat a svéd felvilágosító irodalom újabb ígéretes darabjára.Vidámságunk rohamos tempóban hanyatlott, majd arcunkra kiült a döbbenet. Végül Telhetetlen Bendő kamaszos szókimondással, de frappánsan összegezte a lényeget: Ez egy szar. Valóban, a könyv se nem tudományos, se nem vicces, se nem forradalmi, hanem egyszerűen csak undorító. Nem csalt ajkunkra mosolyt a kaki-felhőkarcoló víziója, amely egy szobában pucéran összezárt emberek ürülékéből készülhetne el. És szerencsére a szerző buzdítása ellenére sem kaptak kedvet a gyerekeim az ágyban pucéran rendezendő hancúrozós puki-partihoz.


A Kaki könyv okozta sokkon hamar túltettem magamat, de hamarosan kiderült, hogy gyors egymásutánban a sors még két nagy pofont tartogat számomra. Mindkettő a tévéből érkezett, állíthatom, övön aluli módon. Vasalás közben belekukkantottam a délelőtti gyerek matinéba, csak hogy lássam, milyen agymosást kapnak a gyerekek. Az első ismeret terjesztő rajzfilm egy csapatnyi iskolás gyerekről szólt, akik valamilyen módon (remélem, soha nem kell megtudnom, hogyan történt) egy pajtásuk bélrendszerében találták magukat. A kanyargós csatornákon egy busszal száguldoztak a potyogó és az utat elzáró fekália darabok elől. Amikor azt hihettük, most már tényleg itt a vég, s a trutyiba mindenki belefullad, akkor hirtelen egy nagy megmentő  böfögésnek köszönhetően az egész kis csipet-csapat kirepült az óriásgyerek tápcsatornájából. Talán nem kell tovább bizonygatnom, hogy az egész sztori brutálisan undorító volt.

A másik film egy ránézésre kevésbé szaftos, ám mégis roppant kínos területre kalauzolta a gyanútlan tévénézőt. A képernyőn cuki kis nyuszikák ugribugriztak, elég tisztességes grafikával megalkotva, úgy saccolom, az óvodás korosztályt megcélozva. Mosolyogva bambultam el az édes kis szőrmókok vidám erdei életén, egészen addig a sokkoló pillanatig, míg rá nem döbbentem, hogy egy kőkemény szerelmi dráma szemlélője vagyok. Hirtelen egy brazil szappanopera egész repertoárja zúdult a nyakamba: féltékenység, szerelmi háromszög, megcsalás, piszipuszi a káposztalevél mögött, hazudozás, könnycseppek, bűnhődés, kibékülés és a gyengébbek kedvéért (mégis csak egy baba-műsorról van szó!) a tanulságok szájbarágós összegzése. És óh, jaj, ez mind nem elég, egy fájdalmas sóhaj még ki kívánkozik belőlem: mi lesz velünk egy olyan világban, ahol Kisvakond nem a nadrágjához valókat kunyerálja össze az erdő lakóitól, hanem profi nőgyógyászként szülést vezet le az erdei tisztáson (ha akadna olyan, aki nem ismeri Nyuszómuszóék szerelmi életének történetét, s annak három iker nyusziban megtestesülő következményét, az - akár hiszi, akár nem - feltétlenül járjon utána)!

Nem tudom, más hogy van ezzel, de nekem a  gyermeknevelés izgalmas pillanatai közé tartozik az élet nagy kérdéseinek tálalása, lehetőleg ízléses és gyermekeink által is emészthető módon. És persze a gólyamese-irtás magasztos pillanatain túl a mi családunk is sok vidám percet tölt el a puki-kaki-fütyi örökzöldek által határolt ingoványos területen (a Gyerekek feliratú titkos dobozomban őrzőm a szöszke hajtincsek és a keresztelős gyertyák között Királykisasszony első rajzfüzetét, amiben kizárólag férfi nemi szervek rajzai szerepelnek). Gondolom, nem mi vagyunk perverz disznók, s valószínűleg mindenki fel tud idézni fiatal korából egy-egy vidám kocsmai beszélgetést, ami úgy kezdődött, hogy „és amikor anyu bablevest főzött az első randim előtt..” Nincs ebben semmi kivetnivaló. Mert emberek vagyunk, a tabuink rólunk és a kultúránkról szólnak. Akár viccesen, akár komolyan, akár ordenáré, akár cizellált módon beszélünk róluk. Azonban vannak határok, amelyeket illik betartanunk. Az is rendben van, ha ezekkel a szabályokkal nem vagyunk mindig tisztában, hiszen semmi bajunk nem esik, ha időnként jól beégetjük magunkat a nagyközönség előtt. De könyörgöm, a gyerekeket hagyjuk ki ebből a buliból!

Úgy tűnik, manapság divat a zajos tabu-döntögetés. Még akkor is, ha ennek a kellemetlen hangzavarnak a hallgatása semmi élvezettel sem jár. Ráadásul csalódott és mérges vagyok, mint egy frusztrált kisgyerek, akinek elvették a játékszerét: mert innentől kezdve a tabukkal játszadozni se nem vicces, se nem felszabadító, se nem polgárpukkasztó.

(Zafirma)

Társkomment (Szofi):

Uram, Atyám, mi minden mehetett abban a tévében, ha Irma ennyire kiakadt! Ugyanis éppen ő az, aki szeret táncolni a határon, de az biztos, hogy nagyon röhög, ha valaki más teszi azt. 

A jelenség egyébként tényleg lankasztó, mint megkaparintani egy pukifóliát, amin előtted már akkurátusan végigment valaki. Csak hogy a pukinál maradjunk. (gy.k.: pukifólia= buborékos fólia)

Kedvencem még a kismamaportálok tabudöntögetése, ahol halált megvető vagánysággal félrehúzzák a rózsaszín függönyt, és elárulják, hogy a terhesség egy csomó nyűggel jár, nem beszélve a gyereknevelésről. Mint az a kedves rokon, aki elkap a kerti partin, és "csak neked, csak most" jól kipanaszkodja magát...mint mindig.