Amikor épp Fí (3 éves, fiú) orrából bányásztam ki a meggymagot, gondolatban megjelent előttem egy nagyon ápolt, nagyon nyitott, negyven körüli pszichológusnő arca, amint éppen próbálom lenyeletni vele mindazokat a magazinpéldányokat, amelyben magyarázza a kedves olvasónak, milyen remekül össze lehet egyeztetni a munkát a családdal. És hogy hosszú az a három év GYES.
Miután lenyelte, és tud figyelni, következnének az átkok: Hallgassa minden nap az ébredés utáni gyors, gyanakvó kérdést: "Nem mész el?" Fejtse le a nyakáról a gyerek kezét, amikor azt mondja rosszat álmodott, hiszen kezdődik a reggeli értekezlet. Aludjon el a padlón, amikor leül játszani, és legyen az utolsó értelméig hatoló mondat: "megígérted!" Legyen kénytelen belátni, hogy épp olyan, amilyen soha, de soha nem akart lenni, hogy fogalma sincs miről mesél a kisember, aki a kezét fogja.
Egyébként jó sorunk van, nem panaszkodom, ezek egy fúria gondolatai, én sosem vezetném le máson a feszültséget.
U.i.: A mag kijött, be pedig azért került, mert ezzel a módszerrel tuti el lehetett csalni anyát a számítógép mellől.
3 megjegyzés:
Milyen jó cikk. És mennyire igaz...
A hivatalban bárki helyettesíthet, otthon senki.
A három év otthon valóban kemény vállalkozás, de a munka-család üzemmód totál inkompetencia-érzés és frusztráció a köbön. Próbáltam mindkettőt, akkor inkább itthon,futással kombinálva egész jól bírható. Szép fenékre sokkal, de sokkal több probléma ráfér Hajrá!
A kiboruláson túl vagyok, de a problémán nem. Az egész világrendet megreformáltam már magamban a fürdőkádban.
És tényleg, hihetetlen, előre nem sejtett erős élmény, hogy van egy hely, ahol tényleg pótolhatatlan vagy, van egy feladat, ami csak a tiéd (és az idő nem vár, a gyerekek nem állnap meg a növésben.
Szofi
Megjegyzés küldése