Csak közhelyek jutnak eszembe: a lényeg, a minden, a dolgok értelme. A gyerekek nevelnek olyan felnőtt-félévé, ők szembesítenek a végességgel, (...) Ezen a ponton álmából felsírt a kislányom. Most mellettem szuszog, tenyeremben érzem hároméves kis bőrének langymelegét. Ki kell próbálni!
Az enyém mozaik. Más néven patchwork. Vagyis nehéz sorsú Telhetetlen Bendőt és Szendvicsgyereket nem az édesapja, hanem egy gonosz mostoha neveli. S hogy a káosz még nagyobb legyen, a betolakodó megjelenése után hamarosan megszületett Királykisasszony és Kórházi Farkas (ezt a nevet Királykisasszony adta húgocskájának nem sokkal a szülészetről való hazatérésünk után, pszichológusok most örüljetek!). Nem gondolom, hogy ez a normális család. Sem hogy az ideális. Néha szívfájdító, máskor vicces, rendszerint átláthatatlan, jó terep a játszmázásra és a határok feszegetésére. Viszont türelemre, toleranciára, rugalmasságra, nagyvonalúságra, gyors problémamegoldásra, hatékony kommunikációra nevel, és elfér benne nagyon sok szeretet. S ahogy az egyszeri majommama mondta: „szőrős is, szaros is, de mégiscsak az enyém”. (Zafirma)
A család az, amivel egy jó nő össze tudja egyeztetni a bridzselést, a hegymászást, a vitorlavarrást és pszichológushoz jár miatta.
De én nem ez alatt a definíció alatt vagyok boldog. Ja, boldog vagyok – a családom miatt. (Szofi)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése