Szerző: Lotte
Tegnap, mikor egy, a tudatos gyermektelenséggel foglalkozó írás elém került, épp egy konferencián jártam a Magyar Tudományos Akadémián, ahol az egyik előadó statisztikus szakember ábrái fehéren-feketén megmutatták, milyen rohamos ütemben változik a társadalom gyermekvállalással kapcsolatos megítélése. Míg Magyarországot sokáig e tekintetben kimondottan hagyománykövető (értsd: családcentrikus) attitüd jellemezte, s a többség például egyetértett abban, hogy „nem lehet igazán boldog az, akinek nem születik gyermeke” – mára ez a hozzáállás jelentősen veszített támogatottságából.
A drámaian romló gyermekvállalási adatok pedig a maguk tényszerűségével is arról tanúskodnak, hogy a változás mélyreható: a mai harmincasok közel harmadának várhatóan nem lesz gyermeke, s ez az arányszám a tudatosan választott gyermektelenség terjedésével még tovább fog nőni a fiatalabb generációk között.
A hivatkozott blogbejegyzés egy Olaszországban élő korombeli (38 éves, azaz már nem annyira fiatal) nő érvrendszerét tárja az olvasók elé azzal kapcsolatban, hogyan jutott arra a következésre, hogy egyáltalán nem akar gyermeket vállalni. Nem is annyira az írás, mint inkább az arra reagáló kommentek olvastán egyenesen földönkívülinek éreztem magam. Az anyaságot ugyanis, mint „ép ésszel szinte kibírhatatlan” életformát jellemezte mind az író, mind az arra reagáló nőtársak nagyobbik része, amibe illik „belehalni” kapcsolatilag, karrier tekintetében, testileg és lelkileg egyaránt.
A rendkívül tanulságos poszt írója - nagyon őszintén - a félelmeit szedte lajstromba, amik egyként mutatnak a gyerektelen élet választásának irányába, hozzátéve, hogy a „méhükkel demonstráló” nők, akiknek negyede nem szül, nem hozzá hasonló kristálytiszta tudatosság alapján, hanem főképp azért választják ezt az életformát, mert „felmérik, hogy a - gyerek nélkül mérsékelten egyenlőtlen - párkapcsolatukban teljesen felborulnának az erőviszonyok, nem tudnák magukat, a saját életüket megélni, élvezni, elvesztenék a viszonylagosan jó tárgyalási helyzetüket a társadalomban és a párkapcsolatban, mivel véglegesen rájuk maradna a gyerekkel való törődés felelősségének legnagyobb része, és még zsarolhatóak* is lesznek, ha nem az elvárt módon viselkednek.” (*ezt a zsarolhatóságot, bevallom, nem igazán értem.)
De vegyük sorra a poszt nyomán a tudatos gyermektelenség választásának e reprezentáns érvrendszerét:
1.,”Félelem attól, hogy az eddigi felépített életemet, munkámat és időtöltéseimet gyökeresen meg kellene változtatni.”
Jogos félelem: egy (kettő, három, sok) gyermek születése tényleg komoly változást hoz, mint ahogy egy fiúval való összeköltözés is, vagy egy munkahelyváltás is megváltoztat sok mindent. De vajon az élet más területein is ennyire szorongunk a változástól? S miért is kell annyira rettegni, mikor életünkben az egy helyben toporgás sokszor hervasztóbb és parttalanabb, mint ha merészen új lapot húzunk az élet kártyáiból.
2., „Én nem tudok elegendő alvás nélkül élni, nem tudok monoton és unalmas tevékenységeket végezni évszámra, nem tudok érdemi felnőtt társaság és eszmecsere nélkül élni (a homokozó szélén más anyákkal eszmét cserélni a szobatisztaságról). Nem tudok és akarok úgy létezni, hogy minden mással töltött percben lelkiismeretfurdalásom legyen azért, mert nem a gyerekkel vagyok, nem az ő fejlődésén ügyködöm, nem az ő problémáira figyelek — főleg, amíg kicsi.”
Először is de jó, hogy a poszt írójának nincsenek alvásproblémái! (Ilyesmi gyerek nélkül is előfordulhat, viszont azt komolyan sajnálom, hogy nem fogja megérezni, milyen érzés egy kisbaba mellé kucorodva elaludni.) Nagyon szerencsés lehet azért is, ha az életéből ki tudja iktatni a monoton tevékenységeket: vagy bejárónő csiszatolja a lakását és teregeti a mosott ruhát, vagy ezeket egyáltalán nem érzi monotonnak. A munkahelye is nagyon kreatív hely lehet, ha nincsenek benne rögzített, ismétlődő, esetenként unalmas tevékenységek.
Ha kisgyerekekkel (ugye ez ovis kortól már nem áll) van otthon az ember, valóban érezheti azt, hogy beszűkül az élettere, le is írnak egy jelenséget, az ún. „zöld-özvegyekét”, akik jellemzően az agglomerációban, viszonylag jó anyagi körülmények között maradnak otthon kisgyermekükkel, és
csendben iszogatni kezdenek, oldandó a magányt. A probléma létezik, egyfajta jóléti, civilizációs vadhajtás, amely akkor áll elő, amikor nem kell a napi létezésért megküzdeni, s van idő saját sorsunk felett keseregni. De ez is kezelhető: egyfelől ma már nem muszáj 3 évet otthon tölteni annak, aki nem bírja a bezártságot a kicsivel, a GYED Extrával pedig immár a kicsi utáni ellátásról sem kell lemondani, korlátozás nélkül mehet vissza az anyuka vagy GYED-en lévő apuka dolgozni.
Másfelől nagyon sok jó kapcsolat, esetenként barátság is köszönhető ennek az időszaknak, mikor hasonló élethelyzetben lévő anyukákkal, családokkal ismerkedhetünk meg – bárgyú tévhit, hogy aki szül, azt onnantól fogva már csak a pelenka tartalmának állaga tudja felizgatni!
Aztán hadd folytassam egy rossz hírrel: ha nagyobb egy gyerkőc, sőt, megkockáztatom, ha már felnőtt, akkor is, mindig talál egy szülő lelkiismeretfurdalásra okot magában. Ugyanis ilyen a szeretet természete. Ha valaki igazán fontos nekünk, azt szeretnénk a lehető legjobban szeretni, más kérdés, hogy be kell látnunk töredékességünket, s nem érdemes köldöknéző gyötrődéssel tölteni a napokat – nincs tökéletes anya, nincs tökéletes apa, sem szerető vagy barát – viszont örömhír, hogy igenis vannak remek családok, ahol mindez egyáltalán nem jelent problémát.
4., „Féltem a kapcsolatunkat. Most két felnőtt ember intellektuális és alkalmilag szenvedélyes együttlétét jelenti. De hogy és mikor tudnánk egy-két gyerek és munka mellett például arról beszélni, hogy mik az új trendek a munkaerőpiacon, mit olvastam legutóbb és miért tetszett? Nem lesz időnk és módunk arra, hogy felszabadultan szeretkezzünk? Nem sok bizodalmam van még a hozzám közelálló férfiakban sem? Hát nem.”
Azért férfi és nő elég régóta él abban a teremtő együttlétben, ami a szaporodással nem kell, hogy megszűnjön. Sok szexuális probléma merülhet fel egy párkapcsolatban - az is nagyon valószínű, hogy nem a gyermekvárás és a szülést követő időben lesz egy pár lepedőakrobata - de miért is kéne minderről lemondani? Ez nem értem. Illetve, a szexuális kiégés szerintem ugyanúgy megtörténhet egy gyermek nélküli párkapcsolatban, mint akárhány gyerek mellett, nem ez dönt, még akkor sem, ha nincs külön hálószoba. A beszélgetések elmaradása pedig szintén nem gyerekfüggő – ugyan a munkaerőpiac trendjei minket kevéssé érdekelnek, de (főképp este 9 fele, mikor már mindenki szuszog) remekül lehet beszélgetni a világ dolgairól, s ezt cseppet sem zavarja meg, ha témáink színesednek a gyerekek lelki, értelmi fejlődéséről való diskurzusokkal. Izgalmas dolog újraélni a gyerek- és a kamaszkort, figyelni, hogy mennyire más egyéniségek bomlanak ki a szemünk láttára – ugyanazon akolból. Sok a nyűg, de még több, ami lenyűgöz!
5., „Képtelen vagyok más pénzéből költeni, gazdálkodni. Mindegy, hogy a gyerek is közös projekt, akkor is igazságtalan, hogy egyszerre az én munkám fizetetlen lesz.”
Ezt a problémát sem varrnám egy gyerekek nyakába, sokkal inkább a párkapcsolat stabilitásával, férfi és nő közötti bizalom mélységével van összefüggésben. A gyerkőccel járó anyagi terhek egy részét egyébként az állam, mint felmerülő költséget a családi adó- és járulékkedvezmény formájában otthagyja a családoknál, s a kisgyermeket nevelők esetén más ellátási formák és a nagykorúságig a családi pótlék is segít az anyagi terhek részleges átvállalásában.
Egyébként pedig ugyanaz érvényes itt is, mint a 2-es pontnál: senki nem kényszerít arra egy szülőt, hogy a gyerkőc három éves koráig otthon legyen vele (én nem hagynám ki, ha nem muszáj, de ez csak egy lehetőség!) vissza lehet menni a kicsi egyéves korától dolgozni, úgy hogy közben jár az állami támogatás is – ha valakinek ez problémát okoz (miért ne okozhatna?) visszatérhet a munka világába hamarabb.
„Óvatos vagyok, nagyon gyanakvó, és realista” – írja a szerző, és azt hiszem igaza van.
De az élet éléséhez így vagy úgy, kell egy jó adag hagyatkozás, akkor is, ha valaki nem vállal gyereket. Bízni kell tudni a szeretteinkben, önmagunkban, abban, hogy a világot nem „rendszerszerűen” ellenünk, nők ellen összeesküdött férfiak irányítják.
Az is bátorság (nem is kicsi!), ha valaki le meri írni, ki meri vesézni a félelmeit, de létezhet még egy lépés, mikor meri is azokat feloldani önmagában, párkapcsolatában – ez hozhat igazi, revelatív felismeréseket.
(És most véletlenül sem azt akarom okoskodni, hogy nosza, szüljön, még van egy kis ideje!) Rábeszélni, meggyőzni én sem akarok senkit, csak felvillantani egy más, nálam ugyanazon életszakaszban bevált, működő perspekítvát.
Ahogy a blog főszerzője (csakazolvassa), írja, az anyaság sokszor „magányos, kiszolgáltatott ingyenmunka és szépre festett zsákban macska” – valóban minden emberi kapcsolatban, így a házasságban, az anyaságban is lehet magányossá, frusztrálttá valaki – de egészen másképp, kiteljesedésként, a személyiség érési folyamatának egy fontos állomásaként is lehet közelíteni mindehhez. Meggyőződésem, hogy az emberiség rég kipusztult volna, ha csak a gyermek fogantatása járt volna örömmel. Az igazság az, hogy a gyerekek felnevelésében, a család szeretetközösségébe sokkalta több lelki-, szellemi tartalék és örömforrás van kódolva! Semmiért nem adnám azt az érzést, amit kusza reggeleinken három kócos, paplangyűrt fejecske láttán érzek. És ez nem "propagandaszöveg", csak egy „nem-épeszű” anyuka véleménye.
A drámaian romló gyermekvállalási adatok pedig a maguk tényszerűségével is arról tanúskodnak, hogy a változás mélyreható: a mai harmincasok közel harmadának várhatóan nem lesz gyermeke, s ez az arányszám a tudatosan választott gyermektelenség terjedésével még tovább fog nőni a fiatalabb generációk között.
A hivatkozott blogbejegyzés egy Olaszországban élő korombeli (38 éves, azaz már nem annyira fiatal) nő érvrendszerét tárja az olvasók elé azzal kapcsolatban, hogyan jutott arra a következésre, hogy egyáltalán nem akar gyermeket vállalni. Nem is annyira az írás, mint inkább az arra reagáló kommentek olvastán egyenesen földönkívülinek éreztem magam. Az anyaságot ugyanis, mint „ép ésszel szinte kibírhatatlan” életformát jellemezte mind az író, mind az arra reagáló nőtársak nagyobbik része, amibe illik „belehalni” kapcsolatilag, karrier tekintetében, testileg és lelkileg egyaránt.
A rendkívül tanulságos poszt írója - nagyon őszintén - a félelmeit szedte lajstromba, amik egyként mutatnak a gyerektelen élet választásának irányába, hozzátéve, hogy a „méhükkel demonstráló” nők, akiknek negyede nem szül, nem hozzá hasonló kristálytiszta tudatosság alapján, hanem főképp azért választják ezt az életformát, mert „felmérik, hogy a - gyerek nélkül mérsékelten egyenlőtlen - párkapcsolatukban teljesen felborulnának az erőviszonyok, nem tudnák magukat, a saját életüket megélni, élvezni, elvesztenék a viszonylagosan jó tárgyalási helyzetüket a társadalomban és a párkapcsolatban, mivel véglegesen rájuk maradna a gyerekkel való törődés felelősségének legnagyobb része, és még zsarolhatóak* is lesznek, ha nem az elvárt módon viselkednek.” (*ezt a zsarolhatóságot, bevallom, nem igazán értem.)
De vegyük sorra a poszt nyomán a tudatos gyermektelenség választásának e reprezentáns érvrendszerét:
1.,”Félelem attól, hogy az eddigi felépített életemet, munkámat és időtöltéseimet gyökeresen meg kellene változtatni.”
Jogos félelem: egy (kettő, három, sok) gyermek születése tényleg komoly változást hoz, mint ahogy egy fiúval való összeköltözés is, vagy egy munkahelyváltás is megváltoztat sok mindent. De vajon az élet más területein is ennyire szorongunk a változástól? S miért is kell annyira rettegni, mikor életünkben az egy helyben toporgás sokszor hervasztóbb és parttalanabb, mint ha merészen új lapot húzunk az élet kártyáiból.
2., „Én nem tudok elegendő alvás nélkül élni, nem tudok monoton és unalmas tevékenységeket végezni évszámra, nem tudok érdemi felnőtt társaság és eszmecsere nélkül élni (a homokozó szélén más anyákkal eszmét cserélni a szobatisztaságról). Nem tudok és akarok úgy létezni, hogy minden mással töltött percben lelkiismeretfurdalásom legyen azért, mert nem a gyerekkel vagyok, nem az ő fejlődésén ügyködöm, nem az ő problémáira figyelek — főleg, amíg kicsi.”
Először is de jó, hogy a poszt írójának nincsenek alvásproblémái! (Ilyesmi gyerek nélkül is előfordulhat, viszont azt komolyan sajnálom, hogy nem fogja megérezni, milyen érzés egy kisbaba mellé kucorodva elaludni.) Nagyon szerencsés lehet azért is, ha az életéből ki tudja iktatni a monoton tevékenységeket: vagy bejárónő csiszatolja a lakását és teregeti a mosott ruhát, vagy ezeket egyáltalán nem érzi monotonnak. A munkahelye is nagyon kreatív hely lehet, ha nincsenek benne rögzített, ismétlődő, esetenként unalmas tevékenységek.
Ha kisgyerekekkel (ugye ez ovis kortól már nem áll) van otthon az ember, valóban érezheti azt, hogy beszűkül az élettere, le is írnak egy jelenséget, az ún. „zöld-özvegyekét”, akik jellemzően az agglomerációban, viszonylag jó anyagi körülmények között maradnak otthon kisgyermekükkel, és
csendben iszogatni kezdenek, oldandó a magányt. A probléma létezik, egyfajta jóléti, civilizációs vadhajtás, amely akkor áll elő, amikor nem kell a napi létezésért megküzdeni, s van idő saját sorsunk felett keseregni. De ez is kezelhető: egyfelől ma már nem muszáj 3 évet otthon tölteni annak, aki nem bírja a bezártságot a kicsivel, a GYED Extrával pedig immár a kicsi utáni ellátásról sem kell lemondani, korlátozás nélkül mehet vissza az anyuka vagy GYED-en lévő apuka dolgozni.
Másfelől nagyon sok jó kapcsolat, esetenként barátság is köszönhető ennek az időszaknak, mikor hasonló élethelyzetben lévő anyukákkal, családokkal ismerkedhetünk meg – bárgyú tévhit, hogy aki szül, azt onnantól fogva már csak a pelenka tartalmának állaga tudja felizgatni!
Aztán hadd folytassam egy rossz hírrel: ha nagyobb egy gyerkőc, sőt, megkockáztatom, ha már felnőtt, akkor is, mindig talál egy szülő lelkiismeretfurdalásra okot magában. Ugyanis ilyen a szeretet természete. Ha valaki igazán fontos nekünk, azt szeretnénk a lehető legjobban szeretni, más kérdés, hogy be kell látnunk töredékességünket, s nem érdemes köldöknéző gyötrődéssel tölteni a napokat – nincs tökéletes anya, nincs tökéletes apa, sem szerető vagy barát – viszont örömhír, hogy igenis vannak remek családok, ahol mindez egyáltalán nem jelent problémát.
4., „Féltem a kapcsolatunkat. Most két felnőtt ember intellektuális és alkalmilag szenvedélyes együttlétét jelenti. De hogy és mikor tudnánk egy-két gyerek és munka mellett például arról beszélni, hogy mik az új trendek a munkaerőpiacon, mit olvastam legutóbb és miért tetszett? Nem lesz időnk és módunk arra, hogy felszabadultan szeretkezzünk? Nem sok bizodalmam van még a hozzám közelálló férfiakban sem? Hát nem.”
Azért férfi és nő elég régóta él abban a teremtő együttlétben, ami a szaporodással nem kell, hogy megszűnjön. Sok szexuális probléma merülhet fel egy párkapcsolatban - az is nagyon valószínű, hogy nem a gyermekvárás és a szülést követő időben lesz egy pár lepedőakrobata - de miért is kéne minderről lemondani? Ez nem értem. Illetve, a szexuális kiégés szerintem ugyanúgy megtörténhet egy gyermek nélküli párkapcsolatban, mint akárhány gyerek mellett, nem ez dönt, még akkor sem, ha nincs külön hálószoba. A beszélgetések elmaradása pedig szintén nem gyerekfüggő – ugyan a munkaerőpiac trendjei minket kevéssé érdekelnek, de (főképp este 9 fele, mikor már mindenki szuszog) remekül lehet beszélgetni a világ dolgairól, s ezt cseppet sem zavarja meg, ha témáink színesednek a gyerekek lelki, értelmi fejlődéséről való diskurzusokkal. Izgalmas dolog újraélni a gyerek- és a kamaszkort, figyelni, hogy mennyire más egyéniségek bomlanak ki a szemünk láttára – ugyanazon akolból. Sok a nyűg, de még több, ami lenyűgöz!
5., „Képtelen vagyok más pénzéből költeni, gazdálkodni. Mindegy, hogy a gyerek is közös projekt, akkor is igazságtalan, hogy egyszerre az én munkám fizetetlen lesz.”
Ezt a problémát sem varrnám egy gyerekek nyakába, sokkal inkább a párkapcsolat stabilitásával, férfi és nő közötti bizalom mélységével van összefüggésben. A gyerkőccel járó anyagi terhek egy részét egyébként az állam, mint felmerülő költséget a családi adó- és járulékkedvezmény formájában otthagyja a családoknál, s a kisgyermeket nevelők esetén más ellátási formák és a nagykorúságig a családi pótlék is segít az anyagi terhek részleges átvállalásában.
Egyébként pedig ugyanaz érvényes itt is, mint a 2-es pontnál: senki nem kényszerít arra egy szülőt, hogy a gyerkőc három éves koráig otthon legyen vele (én nem hagynám ki, ha nem muszáj, de ez csak egy lehetőség!) vissza lehet menni a kicsi egyéves korától dolgozni, úgy hogy közben jár az állami támogatás is – ha valakinek ez problémát okoz (miért ne okozhatna?) visszatérhet a munka világába hamarabb.
„Óvatos vagyok, nagyon gyanakvó, és realista” – írja a szerző, és azt hiszem igaza van.
De az élet éléséhez így vagy úgy, kell egy jó adag hagyatkozás, akkor is, ha valaki nem vállal gyereket. Bízni kell tudni a szeretteinkben, önmagunkban, abban, hogy a világot nem „rendszerszerűen” ellenünk, nők ellen összeesküdött férfiak irányítják.
Az is bátorság (nem is kicsi!), ha valaki le meri írni, ki meri vesézni a félelmeit, de létezhet még egy lépés, mikor meri is azokat feloldani önmagában, párkapcsolatában – ez hozhat igazi, revelatív felismeréseket.
(És most véletlenül sem azt akarom okoskodni, hogy nosza, szüljön, még van egy kis ideje!) Rábeszélni, meggyőzni én sem akarok senkit, csak felvillantani egy más, nálam ugyanazon életszakaszban bevált, működő perspekítvát.
Ahogy a blog főszerzője (csakazolvassa), írja, az anyaság sokszor „magányos, kiszolgáltatott ingyenmunka és szépre festett zsákban macska” – valóban minden emberi kapcsolatban, így a házasságban, az anyaságban is lehet magányossá, frusztrálttá valaki – de egészen másképp, kiteljesedésként, a személyiség érési folyamatának egy fontos állomásaként is lehet közelíteni mindehhez. Meggyőződésem, hogy az emberiség rég kipusztult volna, ha csak a gyermek fogantatása járt volna örömmel. Az igazság az, hogy a gyerekek felnevelésében, a család szeretetközösségébe sokkalta több lelki-, szellemi tartalék és örömforrás van kódolva! Semmiért nem adnám azt az érzést, amit kusza reggeleinken három kócos, paplangyűrt fejecske láttán érzek. És ez nem "propagandaszöveg", csak egy „nem-épeszű” anyuka véleménye.
8 megjegyzés:
És a csupasz számok, gyermektelenek a magyar társadalomban:
Nők:
20-49 éves korig összesen 2.045.670 fő a nők száma
Közülük gyermektelen: 740.311 fő. (36%-uk)!
Férfiak:
20-49 éves korig összesen 2.080.972 fő a férfiak száma.
Közülük gyermektelen: 1.044.595 fő. (50%-uk) !
Valami fura történelemfelfogás is megbúvik egy ilyen tudatos döntés mögött: az elődök szemszögéből az utódot elutasító leszármazott lenne létezésük végső beteljesedése, értelme, hiszen megszakad a láncolat, a döntéssel az "én" vállaltan lezárja a folytonosságot, a felhalmozott, átörökített tapasztalatok értelmüket vesztik.
Szerintem nincs itt ellentmondás. Ő azt állítja, hogy van, akinek (még? jelenleg? sosem?) nem való az anyaság és ezt ki meri mondani, míg te azt írod, hogy van, akinek meg jó és kiteljesítő. Hol az ellentmondás?
én az ilyen nőket csak sajnálni tudom, csak a "rossz" oldalát látják az anyaságnak, pedig a pozitívumok bőven felülmúlják...és sosem fogják tudni mit hagytak ki...számomra a gyerekek a világ közepe...igen, néha kiszaladnék a világból :)mivel már nagyon öreg vagyok (41 :) )...elég sok példát láttam/látok, és nem is kell gyerektelennek lenni hozzá, pont most van az az időszak, mikor az én korosztályom első gyerekei kirepülnek....az én fiam is szeptembertől Pesten tanul, és ha nem lenne itt a három húga, őszintén kiborulnék,h mit fogok csinálni :)
A posztíróé csak egy vélemény a sok közül. Szerintem viszont ma a legtöbb fiatal nő azért nem szül, mert a férfi hallani sem akar az elköteleződésről, nősülésről, családról, gyerekről. A gyermektelen fiatalok nemek szerinti megoszlása azt is megmutatja, hogy több mint 200 ezer nő apa nélkül vállalt gyereket, vagy tévednék ebben ? Ez óriási áldozat, és ahelyett, hogy ezt meglátnánk, szidjuk azokat a nőket, akik nem akarnak ilyen áldozatokat bevállalni, de ismét meg sem említjük azoknak a férfiaknak a sokkal nagyobb számát, akik anyagilag jobban kondicionáltak, mégsem akarnak gyereket, sőt még a saját gyereküket sem vállalják ! Mert ugye annál a több mint 200 ezer pluszban lévő gyermekes nőnél is voltak azért apák...
De mint prostitúcióban a kliens, úgy családban az apa nyugodtan megőrizheti inkognitóját,
hisz az ő döntéseit, életszemléletét nem illik firtatni sem, nemhogy elítélni, ugye ?
A társadalom gyermekvállalással kapcsolatos megítélésének változása mögött egyszerűen a "savanyú a szőlő" magatartás áll. Amikor rádöbbenek az érintettek, hogy már esélyük sincs gyerekvállalásra, akkor inkább azt mondják, hogy nem is akartam. Nemcsak azért, hogy így takargassák kudarcukat, hanem azért is, hogy saját magukat győzködjék vele. Valószínűleg egy időre sikerül is ez, de higgyétek el, idősebb korban nagyon durván szembesülnek majd a valósággal, amikor az első komolyabb egészségi problémák jelentkeznek. Idősnek lenni, betegnek lenni és még egyedül is lenni, nagyon durva lesz, és a sok nagyképű "szinglire" ez vár... Az eutanázia lehetővé tétele nem véletlen törekvés...
A posztíró egy nyugat-európai jóléti társadalomban élő nő félelmeit vette alapul a poszt írásakor, ami több szempontból sem alkalmazható a magyar helyzetre. A nyugat-európai nők jó részének tényleg realitás a karrier, van pénze élvezni az életet, és ezt a jólétet nem akarja feladni egy vagy több gyerek miatt. A magyar társadalomban - mint a hasonló berendezkedésű kelet-európai országokban is - azért vállalnak kevesebb gyereket, mert bizonytalan az anyagi helyzet, munkahely, megélhetés.
Az eredmény hasonló.
Mindenesetre én nem tartok attól, hogy a Föld elnéptelenedik. mondjuk Európa nagy gondban lesz 1-2 évtized múlva, Magyarország meg még hamarabb. Túl sok az inaktív nyugdíjas, túl kevés a dolgozó, aki van, az is elmegy külföldre.
Megjegyzés küldése