Szerző: Lotte
Elindult a Házasság Hete programsorozat, mikor a választási hajrá csinnadrattája mellett alkalom nyílik egy kicsit egy más témára: egymásra figyelni – azoknak, akik házasságban élnek, s azoknak is, akik még nem.
Sokat hallhattunk a házasságról, mint társadalmilag kiemelt szerepű kapcsolatról, mint egészségvédő faktorról, vagy mint a gyerekek nevelésének ideális közegéről. Ezek mind igaz és szép dolgok, de pusztán tervezőasztalon, a legjobb szándékok mellett sem borítékolható a jó házasság létrejötte.
Mások életéről nehéz mit mondani, nem láthatunk bele még a hozzánk legközelebb állók házasságának rejtelmeibe sem, töredékes minden kép és elképzelés, amit egy-egy kapcsolatról alkothatunk – tűnjön bár az mesebelien kereknek, vagy megejtően ziláltnak.
Mert ahány házasság, annyi történet. Én is a sajátomról szeretnék írni.
Nyáron lesz tíz éve, hogy egy eldugott falucskában, Cseh Tamás éneke mellett a törvény előtt-, majd két napra rá kedves református templomomban a Jóisten előtt is összekötöttük az életünket. Tört fehér ruhám volt, amit ki is kellett ereszteni e napra, mert már helyet követelt magának első kisfiúnk.
Visszapörgetve emlékeimet, a házasságunk valójában nem is ekkor, hanem már korábban megköttetett. Egy nagy, sok mindent (korábbi párkapcsolatokat) leromboló, de biztos alapot vető szerelem sodort bennünket egymás felé. Egyébként óvatos és konzervatív környezetünk sem tudott mit kezdeni ezzel az elemi erővel – megadóan fejet hajtottak hát az elkerülhetetlen előtt. Ez a kezdet saját életemben egy fontos tanulsággal szolgált: nem mindig az ész hangja az, amit meg kell hallani – vannak pillanatok, amikor rá lehet hagyatkozni a Gondviselésre (vagy ha úgy jobban tetszik, a sorsra), s a szerelem megfejthetetlenül adja mindehhez az erőt. A házassághoz bátorság kell.
A kapcsolatunkat a mai napig a megtermékenyítő együttlét jellemzi. Ez nemcsak a gyerekek számában (épp nagyon várjuk, hogy a negyedik gyerkőccel lassan végre hatan ülhessük körbe az ennyi személynek tervezett asztalt), de mindabban az alkotó folyamatban is megnyilvánul, ami az életünket jellemzi: legyen ez egy ház átalakításának mikéntje, egy munkahelyi probléma megbeszélése vagy a gyerekneveléssel kapcsolatos szülői tusakodás. Jó tudni, hogy Vele minden megbeszélhető, és nem volt még olyan, hogy valami hosszan lezáratlanul, reménytelenül a szőnyeg alá söpörve maradt volna mögöttünk.
Ha az életünk nem is mindig felhőtlen idill, megnyugtató annak a bizonyosságában élni, hogy egy kis egymásra szánt minőségi idő, egy jó vita (fura, de veszekedni még nem is veszekedtünk, lehet, hogy ez a következő tíz év újdonsága lesz?!), vagy egy jól időzített poén mindig helyrebillenti a harmóniát.
Apa és anya lettünk, ami bőségesen belezavarhatna a kettőnk közötti férfi-nő képletbe, de új szerepeink mellett is sikerült megőrizni egymás szemében egymást másnak. Elemezve ezt a korántsem egyszerű kérdést talán azért is lehetséges mindez, mert Ő hordozza a klasszikus férfi tulajdonságokat, én pedig nőként viselkedem. Ez nem elsősorban azt jelenti, hogy Ő szereli össze az ikeás bútort, én meg csak fakanalat fogok a kezembe - sokkalta inkább kettőnk láthatatlan „násztáncában” érhető tetten. Ő udvarol - én fogadom. Én tisztelem – ő elfogadja. Nem tudom érthető-e anélkül, hogy félreérthető legyen?
Száz szónak is egy a vége: jó együtt lenni, akár egy hétvégi bevásárlás, egy ebéd utáni ejtőzés vagy egy hétköznap reggeli nagycsaládos bolondokháza adja a keretet mindehhez.
Hozunk egymásért áldozatokat is, amik közben valahogy mégsem azok: hiszen egy jó kapcsolat kamatos kamatostul adja vissza a belé fektetett apró lemondásokat.
A házasságom a legnagyvonalúbb önzőség, ami valaha megesett velem.
Sokat hallhattunk a házasságról, mint társadalmilag kiemelt szerepű kapcsolatról, mint egészségvédő faktorról, vagy mint a gyerekek nevelésének ideális közegéről. Ezek mind igaz és szép dolgok, de pusztán tervezőasztalon, a legjobb szándékok mellett sem borítékolható a jó házasság létrejötte.
Mások életéről nehéz mit mondani, nem láthatunk bele még a hozzánk legközelebb állók házasságának rejtelmeibe sem, töredékes minden kép és elképzelés, amit egy-egy kapcsolatról alkothatunk – tűnjön bár az mesebelien kereknek, vagy megejtően ziláltnak.
Mert ahány házasság, annyi történet. Én is a sajátomról szeretnék írni.
Nyáron lesz tíz éve, hogy egy eldugott falucskában, Cseh Tamás éneke mellett a törvény előtt-, majd két napra rá kedves református templomomban a Jóisten előtt is összekötöttük az életünket. Tört fehér ruhám volt, amit ki is kellett ereszteni e napra, mert már helyet követelt magának első kisfiúnk.
Visszapörgetve emlékeimet, a házasságunk valójában nem is ekkor, hanem már korábban megköttetett. Egy nagy, sok mindent (korábbi párkapcsolatokat) leromboló, de biztos alapot vető szerelem sodort bennünket egymás felé. Egyébként óvatos és konzervatív környezetünk sem tudott mit kezdeni ezzel az elemi erővel – megadóan fejet hajtottak hát az elkerülhetetlen előtt. Ez a kezdet saját életemben egy fontos tanulsággal szolgált: nem mindig az ész hangja az, amit meg kell hallani – vannak pillanatok, amikor rá lehet hagyatkozni a Gondviselésre (vagy ha úgy jobban tetszik, a sorsra), s a szerelem megfejthetetlenül adja mindehhez az erőt. A házassághoz bátorság kell.
A kapcsolatunkat a mai napig a megtermékenyítő együttlét jellemzi. Ez nemcsak a gyerekek számában (épp nagyon várjuk, hogy a negyedik gyerkőccel lassan végre hatan ülhessük körbe az ennyi személynek tervezett asztalt), de mindabban az alkotó folyamatban is megnyilvánul, ami az életünket jellemzi: legyen ez egy ház átalakításának mikéntje, egy munkahelyi probléma megbeszélése vagy a gyerekneveléssel kapcsolatos szülői tusakodás. Jó tudni, hogy Vele minden megbeszélhető, és nem volt még olyan, hogy valami hosszan lezáratlanul, reménytelenül a szőnyeg alá söpörve maradt volna mögöttünk.
Ha az életünk nem is mindig felhőtlen idill, megnyugtató annak a bizonyosságában élni, hogy egy kis egymásra szánt minőségi idő, egy jó vita (fura, de veszekedni még nem is veszekedtünk, lehet, hogy ez a következő tíz év újdonsága lesz?!), vagy egy jól időzített poén mindig helyrebillenti a harmóniát.
Apa és anya lettünk, ami bőségesen belezavarhatna a kettőnk közötti férfi-nő képletbe, de új szerepeink mellett is sikerült megőrizni egymás szemében egymást másnak. Elemezve ezt a korántsem egyszerű kérdést talán azért is lehetséges mindez, mert Ő hordozza a klasszikus férfi tulajdonságokat, én pedig nőként viselkedem. Ez nem elsősorban azt jelenti, hogy Ő szereli össze az ikeás bútort, én meg csak fakanalat fogok a kezembe - sokkalta inkább kettőnk láthatatlan „násztáncában” érhető tetten. Ő udvarol - én fogadom. Én tisztelem – ő elfogadja. Nem tudom érthető-e anélkül, hogy félreérthető legyen?
Száz szónak is egy a vége: jó együtt lenni, akár egy hétvégi bevásárlás, egy ebéd utáni ejtőzés vagy egy hétköznap reggeli nagycsaládos bolondokháza adja a keretet mindehhez.
Hozunk egymásért áldozatokat is, amik közben valahogy mégsem azok: hiszen egy jó kapcsolat kamatos kamatostul adja vissza a belé fektetett apró lemondásokat.
A házasságom a legnagyvonalúbb önzőség, ami valaha megesett velem.
5 megjegyzés:
Tényleg ilyenek vagytok, vagyis - honnan tudnám - ilyennek is látszotok!
Nyitottság, bátorság, döntés...aztán szeretni ezerrel!
Jó házasság nem csak a mesében létezik, higgyék el a kétkedők.
Igen, a jó házasság nem a mesékben elnyert jutalom fénye. Megszolgált boldogság, mennyei öröm, amelyet a kötelesség és a szeretet tart össze.
A "megszolgált boldogság" megjelöléssel vitatkoznék. Igen, kell hozzá a szolgálat, ami jelenti a saját lelkünk tisztán tartását egy jó kapcsolatra, az elkötelezettséget, a szolgáló szeretetet stb, stb, DE
mégsem lehet csak megszolgálni: ajándék és szerencse is egyben.
Oké,oké! 25 éve vagyunk együtt, ebből 23 évet házasságban; kicsi panel albérletből mentünk nagyobb lakásba, volt, hogy három suliban tanítottam egyidőben 280 gyereket. Gyerkőcöket neveltünk és nevelünk -- a legidősebb épp most repült ki a fészekből -- és... szerencsétlenségeinkben is a kötelesség és a szeretet adott erőt- Szofi! legyen szerencséd!
Persze, persze, hogy hogyan csináljuk, az nem szerencse kérdése, de a pártalálásban van egy olyan faktor, ami nem a jóemberségen múlik. Erre gondoltam.
De értem amit mondasz, az úgy is van. Isten éltessen benneteket!
Megjegyzés küldése