Szerző: Lotte
Olvasom Osskó Judit Antall József néhai miniszterelnökkel készített interjúkötetét, a Kései memoárt Így, választási kampány idején különösen tanulságos olvasmány ez az államférfiúi arcélt rajzoló kötet. Vasárnap Gyurcsány Ferenc hétvégi beszédével szakítottam meg az olvasását - döbbenetes kontraszt volt: mikor Antall beszélt a kádári világról - árnyaltan, lényegretörően, hitelesen, s mikor az eleve zabrált Apró-örökségen meggazdagodott Gyurcsány Ferenc tette ugyanezt - mint egy pojáca. Ha Bagi-Nacsa parodizálja ezzel a szöveggel, biztos nevetek, de ez a politikai performansz egy gátlástalan demagóg perverz előadása volt. Így már nem olyan vicces.
De izgalmas volt érzékelni azt a közös alapot is, amely Antall Józsefnél és az orbáni politikában is (a mostani évértékelőben is hangsúlyosan szerepelve) a nemzeti szuverenitás megőrzését állítja a politikai törekvések fókuszába. Antall és Orbán politikai hitvallásának gyökere ez, melyhez képest minden más aspektus csak másodlagos. A magyar történelem viharait, geopolitikai helyzetünkből fakadó örökös kiszolgáltatottságunkat látva valóban mindig létkérdésünk volt és lesz a nemzeti önállóság - egyensúlyozás kelet és nyugat között. És ezen a ponton volt és van áthidalhatatlan szakadék az antalli és az orbáni politika és azonos tőről fakadó, de különböző pártállásúnak látszó ellenzői között.
De most egyáltalán nem is erről akartam beszélni, hanem a kötet személyesebb vonatkozásairól, s azok közül is az Antall József személyiségének kialakulását talán leginkább befolyásoló apai hagyatékról: az önuralomra való nevelésről.
Keveset találkozunk - legalábbis a mi kultúránkban - mostanság ezzel a szóval, világunk sokkal inkább az érzelmek lehetséges legteljesebb kiélésére, a problémák felszínre engedésére bátorít bennünket. Hogy is mondta Cseh Tamás a Mélyrepülésben? "Engedjük szabadjára a viszonyainkban rejlő feszültséget, és fütyüljünk a keletkező zűrzavarra. Ami ingatag bennünk, úgy is magától összedől..." A Nagy Lelki Felszabadulás idejét éljük. Ehhez képest öregurasnak és avíttnak tűnhet mindaz, amiről Antall József beszél.
Antall édesapja, aki más tekintetben meglehetősen szabadon nevelte a fiatal fiút (oda ment, ahová akart, s mindig szeretettel fordult felé), egyetlen dologban nem engedett: hogy fia az önuralmát sose veszítse el. A néhai miniszterelnök felidéz két esetet is. Egyszer a kezére esett egy betontömb az Erzsébet híd roncsainak kiszedésénél. Az esetet követően a következő párbeszéd zajlott le apa és fiú között: - Orvos látott? - Igen. - De nem veszítetted el az önuralmadat? - Nem.
Ha pedig azzal érkezett haza, hogy elégtelent kapott matematikából és a tanárral volt egy afférja, a jegy az apát nem is érdekelte, csak az: "de nem veszítetted el az önuralmadat?"
Mennyire mások a mi reakcióink, ha a gyerekek problémával, fájdalommal, panasszal érkeznek hozzánk!
Ugyanakkor kétségtelen, hogy hosszútávon nagyon sok előnnyel járhat ennek a divatjamúlt nevelési szemléletnek a jelenléte: növeli az immunitást, tartást ad, felkészít az élet nagy problémáinak leküzdésére, kezelésére. Biztos, hogy a miniszterelnök a halálos betegség árnyékában, a kezelések kínjai mellett, tengernyi támadás közepette enélkül nem végezhette volna halála pillanatáig nemzetépítő munkáját.
Miután Antall tanárként is működött, egy másik fejezetben külön is beszélt a fiúk neveléséről. A piaristáknál fiúosztályba járt, majd fiúkat tanított, s két fia is született. Volt tehát tapasztalati alapja, hogy véleményt formáljon. A piaristáknál és a cserkészetben eltöltött évei komoly állóképességgel ruházták fel. Tízéves koruktól kezdve a piarista fiúk minden nap trikóban (mínuszok esetén is) a Dunakorzón tornáztak, a cserkészcsapattal pedig hosszú túrákat tettek hétvégente. Mindezt az állóképességet az ötvenes évek elején kamatoztathatta is, mikor az egyetemistákat katonai kiképzésre vitték el öt-hat hétre nyaranta, s komoly menetgyakorlatokon kellett részt venniük. (Még sosem hallottam erről az aspektusról, de valóban szerepet játszhatott az '56-os forradalomban az, hogy ezek az egyetemista fiúk - a kötelező kiképzések miatt - pontosan tudták, mit kell tenni egy harci helyzetben - meg is szüntették az ilyen típusú képzést a forradalom leverését követően.)
A fiúk és lányok nevelését illetően az volt a véleménye, hogy "a lányokat szellemileg ugyanúgy kell nevelni, de alkalmazkodni kell a női érzékenységhez. A fiúkat pedig keményen kell nevelni."
Osztályfőnökként például el is vitte osztályait kirándulni a hegyekbe, mindig késő ősszel, mikor már dér volt hajnalban. Éjjel indította a társaságot, "amivel a szülők egy részét kétségbe ejtette". Volt, hogy az egri strandon megfürödtek, majd meneteltek a Bükkben késő estig, aztán tüzet raktak és felverték a sátrakat. Ha valakinek kiment a bokája, elsősegélyben részesítették, és hordágyat készítettek, s a többiek azon vitték felváltva a célállomásig. "A gyerekek nagyon élvezték."
Bevallom, érzek ebben a nevelésben valami vonzót, annak ellenére, hogy kilenc és hétéves kisfiainkat egész másképp neveljük - ahogy mi is egész másképp nőttünk fel. De olykor eszembe jut, vajon nem tesszük-e őket kiszolgáltatottá mindezzel, s a pillanatnyi engedékenységeinkkel nem fosztjuk-e meg őket egy sokkalta időtállóbb, később nehezen pótolható alaptól?
Nektek mi a véleményetek? Hogyan neveljünk lassacskán kamaszodó fiúkat, s szükséges-e az önuralmat erősíteni bennük? És vajon mit tegyünk lányainkkal? Másképp neveljük őket?
Olvasom Osskó Judit Antall József néhai miniszterelnökkel készített interjúkötetét, a Kései memoárt Így, választási kampány idején különösen tanulságos olvasmány ez az államférfiúi arcélt rajzoló kötet. Vasárnap Gyurcsány Ferenc hétvégi beszédével szakítottam meg az olvasását - döbbenetes kontraszt volt: mikor Antall beszélt a kádári világról - árnyaltan, lényegretörően, hitelesen, s mikor az eleve zabrált Apró-örökségen meggazdagodott Gyurcsány Ferenc tette ugyanezt - mint egy pojáca. Ha Bagi-Nacsa parodizálja ezzel a szöveggel, biztos nevetek, de ez a politikai performansz egy gátlástalan demagóg perverz előadása volt. Így már nem olyan vicces.
De izgalmas volt érzékelni azt a közös alapot is, amely Antall Józsefnél és az orbáni politikában is (a mostani évértékelőben is hangsúlyosan szerepelve) a nemzeti szuverenitás megőrzését állítja a politikai törekvések fókuszába. Antall és Orbán politikai hitvallásának gyökere ez, melyhez képest minden más aspektus csak másodlagos. A magyar történelem viharait, geopolitikai helyzetünkből fakadó örökös kiszolgáltatottságunkat látva valóban mindig létkérdésünk volt és lesz a nemzeti önállóság - egyensúlyozás kelet és nyugat között. És ezen a ponton volt és van áthidalhatatlan szakadék az antalli és az orbáni politika és azonos tőről fakadó, de különböző pártállásúnak látszó ellenzői között.
De most egyáltalán nem is erről akartam beszélni, hanem a kötet személyesebb vonatkozásairól, s azok közül is az Antall József személyiségének kialakulását talán leginkább befolyásoló apai hagyatékról: az önuralomra való nevelésről.
Keveset találkozunk - legalábbis a mi kultúránkban - mostanság ezzel a szóval, világunk sokkal inkább az érzelmek lehetséges legteljesebb kiélésére, a problémák felszínre engedésére bátorít bennünket. Hogy is mondta Cseh Tamás a Mélyrepülésben? "Engedjük szabadjára a viszonyainkban rejlő feszültséget, és fütyüljünk a keletkező zűrzavarra. Ami ingatag bennünk, úgy is magától összedől..." A Nagy Lelki Felszabadulás idejét éljük. Ehhez képest öregurasnak és avíttnak tűnhet mindaz, amiről Antall József beszél.
Antall édesapja, aki más tekintetben meglehetősen szabadon nevelte a fiatal fiút (oda ment, ahová akart, s mindig szeretettel fordult felé), egyetlen dologban nem engedett: hogy fia az önuralmát sose veszítse el. A néhai miniszterelnök felidéz két esetet is. Egyszer a kezére esett egy betontömb az Erzsébet híd roncsainak kiszedésénél. Az esetet követően a következő párbeszéd zajlott le apa és fiú között: - Orvos látott? - Igen. - De nem veszítetted el az önuralmadat? - Nem.
Ha pedig azzal érkezett haza, hogy elégtelent kapott matematikából és a tanárral volt egy afférja, a jegy az apát nem is érdekelte, csak az: "de nem veszítetted el az önuralmadat?"
Mennyire mások a mi reakcióink, ha a gyerekek problémával, fájdalommal, panasszal érkeznek hozzánk!
Ugyanakkor kétségtelen, hogy hosszútávon nagyon sok előnnyel járhat ennek a divatjamúlt nevelési szemléletnek a jelenléte: növeli az immunitást, tartást ad, felkészít az élet nagy problémáinak leküzdésére, kezelésére. Biztos, hogy a miniszterelnök a halálos betegség árnyékában, a kezelések kínjai mellett, tengernyi támadás közepette enélkül nem végezhette volna halála pillanatáig nemzetépítő munkáját.
Miután Antall tanárként is működött, egy másik fejezetben külön is beszélt a fiúk neveléséről. A piaristáknál fiúosztályba járt, majd fiúkat tanított, s két fia is született. Volt tehát tapasztalati alapja, hogy véleményt formáljon. A piaristáknál és a cserkészetben eltöltött évei komoly állóképességgel ruházták fel. Tízéves koruktól kezdve a piarista fiúk minden nap trikóban (mínuszok esetén is) a Dunakorzón tornáztak, a cserkészcsapattal pedig hosszú túrákat tettek hétvégente. Mindezt az állóképességet az ötvenes évek elején kamatoztathatta is, mikor az egyetemistákat katonai kiképzésre vitték el öt-hat hétre nyaranta, s komoly menetgyakorlatokon kellett részt venniük. (Még sosem hallottam erről az aspektusról, de valóban szerepet játszhatott az '56-os forradalomban az, hogy ezek az egyetemista fiúk - a kötelező kiképzések miatt - pontosan tudták, mit kell tenni egy harci helyzetben - meg is szüntették az ilyen típusú képzést a forradalom leverését követően.)
A fiúk és lányok nevelését illetően az volt a véleménye, hogy "a lányokat szellemileg ugyanúgy kell nevelni, de alkalmazkodni kell a női érzékenységhez. A fiúkat pedig keményen kell nevelni."
Osztályfőnökként például el is vitte osztályait kirándulni a hegyekbe, mindig késő ősszel, mikor már dér volt hajnalban. Éjjel indította a társaságot, "amivel a szülők egy részét kétségbe ejtette". Volt, hogy az egri strandon megfürödtek, majd meneteltek a Bükkben késő estig, aztán tüzet raktak és felverték a sátrakat. Ha valakinek kiment a bokája, elsősegélyben részesítették, és hordágyat készítettek, s a többiek azon vitték felváltva a célállomásig. "A gyerekek nagyon élvezték."
Bevallom, érzek ebben a nevelésben valami vonzót, annak ellenére, hogy kilenc és hétéves kisfiainkat egész másképp neveljük - ahogy mi is egész másképp nőttünk fel. De olykor eszembe jut, vajon nem tesszük-e őket kiszolgáltatottá mindezzel, s a pillanatnyi engedékenységeinkkel nem fosztjuk-e meg őket egy sokkalta időtállóbb, később nehezen pótolható alaptól?
Nektek mi a véleményetek? Hogyan neveljünk lassacskán kamaszodó fiúkat, s szükséges-e az önuralmat erősíteni bennük? És vajon mit tegyünk lányainkkal? Másképp neveljük őket?
5 megjegyzés:
Nekem még nem kamaszok, de így is állandóan vívódom, hogyan neveljem őket. A nagyszüleim a szüleimet keményen fogták, a szüleim minket szigorúan, ehhez képest mi a gyerekeinket többségében jóval enyhébben. Néha kétségbeesem, mert nincs semmi tekintélyem, de ahogy nézem, a körülöttem lévő apáknak sincs sok. Ez szerintem nem tesz jót, de nem nagyon van választásom, nem hiszem, hogy döntően másképp tudnám nevelni a gyerekeimet pusztán elvi elhatározásból, mint ami zsigerből jön belőlem. A mai gyermeknevelési irányzatok túlságosan gyerekközpontúak, és kiválóan alkalmasak arra, hogy elültessék bennem a kételyt, nem vagyok-e túl zord szülő. Aztán látom, ahogy a gyerekeim a fejemre nőnek, és azt érzem, hogy nem vagyok elég erélyes szülő. A kettőnek együtt az a következménye, hogy teljesen következetlen szülő leszek, ami a lehető legrosszabb. Kéne tán keresnem egy pszichológust? :-)
Kedves Lotte!
Én is olvastam Osskó Juditnak, Antall Józsefről írott könyvét.
A neveléssel kapcsolatos véleményedre szeretnék reagálni, mert bevallom, az önuralomra vonatkozó rész bennem is mély nyomot hagyott. Sajnos csak a kérdéseid erősödnek fel bennem is, mert szintén fiút nevelő anyaként úgy látom, hogy a keménységre, állóképességre való szoktatás hiányzik a mai szülők nevelési elvei közül. Valószínűleg az apáknak lenne feladata fiaikat a fenti tulajdonságokra szoktatni.
A fiúk nevelésekor eszünkbe kell hogy jusson az is, hogy apákká is nevelünk akkor, amikor az aranyos kik fiainkat túl lágyan neveljük.
Az iskola , az egyház sem ad manapság kellő keménységet.
Természetesen a lányokat máshogy neveljük, hiszen semmiképpen nem szeretném és tartom jónak, hogy ne legyen meg bennük a nemükből eredő természetes különbség, de lányom nincs, gyakorlatom sincs a lányokhoz.
Keményen, de nem vadbarom módra, hanem szeretettel (ez nyálasan hangzik, de igaz) és tisztelettel (ez meg hülyén hangzik, de igaz).
Ja, és ha nő vagy, akkor ne te aggódj a fiad férfias nevelése miatt - az a férjed dolga! :)
Üdv,
H.Hartland
Na de mi van, ha az apa sem szigorú?? Például mert a hosszúra nyúló munkaidő miatt alig látja a fiait, és abban a fél-fél órában naponta inkább bolondozna velük?
Meg ez az önuralom-dolog is ott válik nekem nehézzé, hogy nekem magamnak sincs belőle, akkor hogyan tudnám ránevelni? Szerintem is fontos, de nem tudok példát mutatni, ha meg csak beszélek róla, az nem ér semmit, és amúgy is átlátnak a szitán...
Ezért lenne jó több férfitanár, meg igen, a cserkészet vagy valami hasonló közösség, ahol férfiminták vannak az otthoni apakép mellett. Sokat segíthet az ilyen irányú nevelésben eg otthonról támogatott erőskezű, de igazságos edző vagy más vezető.
Megjegyzés küldése