A gyerekek itt is gyerekek. Vágynak, félnek, örülnek és szomorkodnak, néha jók, máskor rosszak, árulkodnak és megbocsájtanak. Várják a karácsonyt, kalóznak öltöznek farsangra, szerelmes levelet írnak és boldogan feszítenek a tegnap kapott verdás pólóban. A velük töltött idő alatt igyekszem őszintén jelen lenni, de a munka végével kikapcsolok, s boldogan vackolok vissza biztonságot jelentő, saját bejáratú mókuskerekembe.
A visszavackolás első lépéseként elbúcsúzom a portás néniktől: leadom nekik a kulcsot, aláírok és szép hétvégét kívánok. Szeretem őket, már miért is ne szeretném őket, hiszen mindketten a portás néni szakma hamisítatlan prototípusai: van nekik unokájuk és szőkített hajuk, néha morcosan üldögélnek a kalitkájukban, máskor pedig vidáman pislognak bele a világba, de mindig megkérdezik, hogy vannak a gyerekek, aztán leszúrnak, mert már megint nem mostam el a kávésbögrét magam után, majd csípőre tett kézzel fáradtan sóhajtoznak, amikor sáros cipőmben végiglábujjazok a frissen felmosott folyosón. Aztán megkísértenek egy cigivel, elpanaszolják, hogy kevés a fizetés, drága a zöldbab, idén nem volt tél, de már ne is legyen, és rémálmok gyötrik az unokát. És ők azok, akik mesélnek a diákokról és a családjaikról, mert portapozícióból sokat látnak, sokat hallanak, és mindig figyelmeztetnek, hogy foglalkozzak többet ezzel vagy azzal a gyerekkel, mert elhagyta a családot az apuka vagy meghalt a nagyi, vagy mittudoménmi...
Néhány hónapja az egyik portás néni zavartan kopogott be a szobámba, bocsánat, nem akar zavarni, csak kérdezni szeretne valamit. Magamra öltve kompetens pszichológus pofámat hátradőltem a fotelben, hogy meghallgassam a válnak a lányomék, esetleg bepisil az unokám az óvodába -jajistenem-hogy-segíthetek-nekik családi minidrámát. Megértő bólogatásom gyorsan átalakult csodálkozó álleesésbe, amikor a középkorú asszony az egyik iskolai kisdiákról kezdett beszélni: cuki, barátságos, mindig mosolygós fiúcska, akinek most nagyon nehéz otthon a sorsa... Szerintem elviheti-e a hétvégén lovagolni?
Először azt hittem, valamit rosszul értek. Nem elég neki a napi nyolc óra a kalitkában, de még a szabadidejét is egy ágrólszakadt fogyi gyerekkel akarja tölteni? Az elhivatott pszichológus száján természetesen nem esik ki ilyen mondat, ezért inkább nyeltem egyet, szépen megdicsértem, s mondtam, persze vigye.
Telnek a hetek, hónapok, a kisfiú helyzete nem rendeződik, sőt, a káosz egyre nagyobb körülötte. Valami kiszámíthatóan jó azonban van az életében. A portás néni hétvégénként elviszi magukhoz, cirkuszba, vagy lovagolni mennek, vásárol neki új nadrágot és cipőt, főz meleg ételt, nyárra pedig azt tervezi, hogy az unokáival és a kisfiúval közösen mennek a Balatonra nyaralni. Biztonság, szeretet és gondolkodás. Nem sok, heti néhány óra, más gyereknek hétköznapi evidencia, a kisfiúnak a bizonyság arról, hogy az élet szép és szerethető.
Szeretném, de nem tudom elhessegetni a gondolatot: Mikor voltam utoljára jó? Nem pénzből, érdekből, kötelességből, önigazolásból, emberségesség-kipipálásból, hanem csak úgy egyszerűen, természetesen jó, a jóság kedvéért. Azért, mert jó szeretetet adni és befogadni.
Régen. Rohadt régen.
A portás néni számára a világ egyszerű: tudja, hogy a frissen felmosott folyosón végigtrappolni bunkóság, és azzal is tisztában van, hogy egy szociális zombiföldén nevelkedő kisfiút nem tud megmenteni a sorsától. Nem is akar. Mindössze egy kis muníciót ad ahhoz, hogy sorsa szerethetőbb legyen. Muníciót ad nekem is, hogy kevésbé legyek önző, közönyös, cinikus, aki egy vállrándítással megy el a nyomor mellett, mert úgy sem számít egy mosoly, jó szó, érintés, kinőtt nadrág, száz forint...
Mellesleg többé-kevésbé mindannyian tudjuk, hogy számít. Mert mindannyian a mosolyból, a napfényből, a bizalomból és a törődésből élünk. És mindannyian ebből menedzseljük könnyebb-nehezebb sorsunkat.
A visszavackolás első lépéseként elbúcsúzom a portás néniktől: leadom nekik a kulcsot, aláírok és szép hétvégét kívánok. Szeretem őket, már miért is ne szeretném őket, hiszen mindketten a portás néni szakma hamisítatlan prototípusai: van nekik unokájuk és szőkített hajuk, néha morcosan üldögélnek a kalitkájukban, máskor pedig vidáman pislognak bele a világba, de mindig megkérdezik, hogy vannak a gyerekek, aztán leszúrnak, mert már megint nem mostam el a kávésbögrét magam után, majd csípőre tett kézzel fáradtan sóhajtoznak, amikor sáros cipőmben végiglábujjazok a frissen felmosott folyosón. Aztán megkísértenek egy cigivel, elpanaszolják, hogy kevés a fizetés, drága a zöldbab, idén nem volt tél, de már ne is legyen, és rémálmok gyötrik az unokát. És ők azok, akik mesélnek a diákokról és a családjaikról, mert portapozícióból sokat látnak, sokat hallanak, és mindig figyelmeztetnek, hogy foglalkozzak többet ezzel vagy azzal a gyerekkel, mert elhagyta a családot az apuka vagy meghalt a nagyi, vagy mittudoménmi...
Néhány hónapja az egyik portás néni zavartan kopogott be a szobámba, bocsánat, nem akar zavarni, csak kérdezni szeretne valamit. Magamra öltve kompetens pszichológus pofámat hátradőltem a fotelben, hogy meghallgassam a válnak a lányomék, esetleg bepisil az unokám az óvodába -jajistenem-hogy-segíthetek-nekik családi minidrámát. Megértő bólogatásom gyorsan átalakult csodálkozó álleesésbe, amikor a középkorú asszony az egyik iskolai kisdiákról kezdett beszélni: cuki, barátságos, mindig mosolygós fiúcska, akinek most nagyon nehéz otthon a sorsa... Szerintem elviheti-e a hétvégén lovagolni?
Először azt hittem, valamit rosszul értek. Nem elég neki a napi nyolc óra a kalitkában, de még a szabadidejét is egy ágrólszakadt fogyi gyerekkel akarja tölteni? Az elhivatott pszichológus száján természetesen nem esik ki ilyen mondat, ezért inkább nyeltem egyet, szépen megdicsértem, s mondtam, persze vigye.
Telnek a hetek, hónapok, a kisfiú helyzete nem rendeződik, sőt, a káosz egyre nagyobb körülötte. Valami kiszámíthatóan jó azonban van az életében. A portás néni hétvégénként elviszi magukhoz, cirkuszba, vagy lovagolni mennek, vásárol neki új nadrágot és cipőt, főz meleg ételt, nyárra pedig azt tervezi, hogy az unokáival és a kisfiúval közösen mennek a Balatonra nyaralni. Biztonság, szeretet és gondolkodás. Nem sok, heti néhány óra, más gyereknek hétköznapi evidencia, a kisfiúnak a bizonyság arról, hogy az élet szép és szerethető.
Szeretném, de nem tudom elhessegetni a gondolatot: Mikor voltam utoljára jó? Nem pénzből, érdekből, kötelességből, önigazolásból, emberségesség-kipipálásból, hanem csak úgy egyszerűen, természetesen jó, a jóság kedvéért. Azért, mert jó szeretetet adni és befogadni.
Régen. Rohadt régen.
A portás néni számára a világ egyszerű: tudja, hogy a frissen felmosott folyosón végigtrappolni bunkóság, és azzal is tisztában van, hogy egy szociális zombiföldén nevelkedő kisfiút nem tud megmenteni a sorsától. Nem is akar. Mindössze egy kis muníciót ad ahhoz, hogy sorsa szerethetőbb legyen. Muníciót ad nekem is, hogy kevésbé legyek önző, közönyös, cinikus, aki egy vállrándítással megy el a nyomor mellett, mert úgy sem számít egy mosoly, jó szó, érintés, kinőtt nadrág, száz forint...
Mellesleg többé-kevésbé mindannyian tudjuk, hogy számít. Mert mindannyian a mosolyból, a napfényből, a bizalomból és a törődésből élünk. És mindannyian ebből menedzseljük könnyebb-nehezebb sorsunkat.
2 megjegyzés:
Te is jó vagy, csak másképp, amúgy meg neked most otthon a sajátjaiddal kell elsősorban jónak lenned, ha van időd, erőd - most ez az életfeladatod/-unk-. Majd ha portásnéni korúak leszünk, "csak" unokákkal és kevesebbet rohanunk, akkor majd tudunk másképp is jók lenni. Amúgy én néha kutyát mentek, úgy vagyok jó, de csak ritkán....
Kutyát én is mentettem sokat. De a gyerekek érkezésével ez is elmúlt.:)
Megjegyzés küldése