Szerző: Fakirma
Waldorf-gyalázó bejegyzésem után sürgető késztetést érzek arra, hogy egy fényező cikkel is előálljak. Motivációm összetett: egyrészt ronyózom, hogy valami fatális véletlen során egy sorstárs (esetleg óvónéni, jaj) ráakad az irományomra, s waldorf közösségünk előtt nyilvánvalóvá válik, hogy mindeddig kígyót melengettek a keblükön, a lányaim karrierjének pedig lőttek. Másrészt Ilka a nap rávilágított, hogy waldorfos identitásfejlődésem egyenlő a nullával, amiben akad némi igazság. Ettől aztán jó kis kognitív disszonanciám támadt. Ez nem valami klassz érzés, ilyenkor a normális ember úgy oldja a feszültséget, hogy vagy a meggyőződését, vagy a cselekedetét változtatja meg. Mivel eszem ágában sincs megválni az ovinktól, most arról fogom meggyőzni magamat (és persze benneteket is), hogy nem vagyok teljesen balek és nem hiába szívok annyit óvoda fronton.
A Waldorf pedagógia
Az első Waldorf iskola Stuttgartban nyílt meg 1919-ben a Waldorf-Astoria cigarettagyár munkásainak gyermekei részére (Ember szerint ez egy baromság, a Waldorf-Astoria nem egy cigarettagyár, hanem egy hotel, nem Németországban található, hanem Amerikában és nem az iskolájáról, hanem a salátájáról híres). Az viszont tuti, hogy az alapító atya nem egy szállodaigazgató volt, hanem egy elborult elme, akit Rudolf Steinernek hívtak. A jelek szerint egész lényét átitatta az ember- és gyermekszeretet, ami határozottan pozitív körülménynek tekinthető egy pedagógiai rendszer kidolgozása során. Alapelvei az antropozófia elnevezésű szellemi világnézetből táplálkoznak. Erről most inkább nem írok, mert már a pedagógiai szigorlaton is megizzasztottak ezzel a kérdéssel, az egykori nyökögésem nem ébreszt bennem szép emlékeket.
Steiner pedagógiáját egységes világkép és emberkép jellemzi, ami nem csak egy maszlag, hanem maga a kőkemény valóság. A gyakorlatban ez a szív a kéz és a fej egyidejű nevelését (Steiner) jelenti: a pedagógus a nevelés során alkalmazkodik az életkori sajátosságokhoz, ugyanakkor az adott gyerek lelki szükségleteit is komolyan veszi. Nem mondja meg a frankót, inkább mindenkit arra biztat, hogy járja csak a saját útját, mindössze ahhoz teremt megfelelő kontextust, hogy a kölykök felismerhessék saját adottságaikat és lehetőségeiket, bónuszként pedig ki is teljesítsék ezeket. Rossz esetben egy felfuvalkodott, öntörvényű seggfej válik a gyerekből, jó esetben kiegyensúlyozott és önálló felnőtté cseperedik, ráadásul megtalálja méltó helyét a világban.
A gyakorlatban van néhány kulcsszó, ami nélkül nem lenne waldorf a waldorf pedagógia. Ilyen például az utánzás. A waldorf intézményekben a pedagógusok keveset tépik a szájukat, viszont éjt nappallá téve példát mutatnak: főznek, mosnak, vasalnak, varrogatnak, és közben (kicsit idegtépő módon) imádnak énekelgetni. A gyerek bármilyen tevékenységükbe bekapcsolódhat, szívesen segítenek, viszont soha nem magyarázzák el például azt, miért kell port törölni, had jöjjön rá a kölyök magától, hogy ha por van, akkor az atkáktól allergiát kap, és csúnyán prüszkölni fog.
Nem idomítják a gyereket, és a játékokban sem akarják a gyermeki belső erőket befolyásolni. Ezért a játékeszközeik nagyon egyszerűek: gyökerek, termések, kötelek, selymek, vászondarabok, nemezlabdák és az ovi bútorzata (a waldorf ovist tipikusan az különbözteti meg a hátrányos helyzetű államiovis társától, hogy asztalokból, székekből, kosarakból és deszkákból készített ingatag építmények tetején ugrabugrál). A játékok rendszerint házilag készülnek (eltaláltátok, a szülők kreálják őket): rongybababák, faragott házikók, varrott állatkák hada várja a gyerkőcöket. A rend kedvéért azért akad egy-két bolti cucc is: babakonyha, fonott babakocsi, vasalódeszka kis favasalóval. A babáknak nincs arcuk, vagy legfeljebb jelzésszerűen egy-egy pötty a szemnek, szájnak. Ez nem azért van, mert ügyetlenek az anyukák, hanem ezzel is azt segítik, hogy a gyerek a saját fantáziáját használva olyan pofit képzeljen el, amilyet csak akar. A játékeszköz elsődleges szempontja mindig az, hogy a gyerek kreativitása és fantáziája minél kevésbé legyen korlátozva.
A waldorfosok ünnepről ünnepre élnek, s a közbe eső időszakot a készülődéssel töltik. Mondtam már, hogy vidám csapat. Különös jelentőséget tulajdonítanak a ritmusnak és az ismétlésnek. Ez nem csak biztonságot ad a gyereknek, hanem ezáltal tapasztalhatja meg a természet (és az élet) nagy körforgását is: az oviban a szigorú napirend napról napra ismétlődik, a tevékenységekhez rendszerint valami rituálét is kapcsolnak (például a játékok összepakolásánál a gyerekek közül a kis szerencsés csengővel járkál a rumli közepén, közben egy kis dalocskát dúdolnak). A hetes bontásban is ügyelnek a ritmusra: a hét adott napján mindig ugyanazt csinálják (például péntekenként festenek), és kajafronton sincsenek nagy meglepetések (a hétfő a kukoricás rizsé, a kedd a köleskásáé, a csütörtök a saját sütésű cipóé).
A legszebb az egészben, hogy komolyan is gondolják az elveiket, és a gyakorlat igazodik az alapelvekhez.
A mi óvodánk
Reggel hét órától délután fél kettőig tart az ovi, reményeink szerint a jövő évtől már lesz lehetőség a délutáni gyerek-lepasszolásra is.
Az év során a szünetek többé-kevésbé megegyeznek az iskolai tanév rendjével (tehát nyáron nincs ovi).
Az óvoda egy lepukkant családi házban működik, ez egy kicsit lehangoló. Az óvónénik és a szülők kreativitása azonban határtalan, és a romhalmaz tetején is képesek meleg, otthonos és szerethető környezetet varázsolni.
Mindössze 25 gyerek jár az intézménybe (vegyes csoport), ahol két óvónéni vigyáz rájuk. Mindig, mindketten jelen vannak az óvodai életben.
A két pedagógus csodálatos: gyönyörűen kiegészítik egymást, egyetértésben dolgoznak, csendesek, de határozottak, nem vaskalaposak, de következetesek, nem cseszegetik a gyerekeket feleslegesen, ennek ellenére zökkenőmentesen működik a csapat. Szeretik a munkájukat és a gyerekeket is (nálam az óvodaválasztás legfőbb szempontja ez volt).
Érkezéskor mindkét pedagógus köszönti a gyereket, az egyik a konyhában főzőcskézik, a másik a csoportban molyol. A gyerekek bekapcsolódhatnak tetszés szerint bármelyik tevékenységbe, sőt az öltözőben, folyosón is játszhatnak. A szabad játék és a napi (nem kötelező) foglalkozás után közös éneklés és mondókázás következik. Utána kapnak valami fura kaját, ami nem ebéd, de azért több mint tízórai. Rendszerint valamilyen kását esznek. Első ránézésre elég húzós, de a legfinnyásabb gyerekek is idővel megszeretik (eszi, nem eszi, nem kap mást). A waldorf szellemnek nem kritériuma a vegetáriánus lét, a tapasztalatok szerint azonban a két fejlövés gyakran együtt jár. Az egyszerűség kedvéért ezért nincs husi az óvodában. A csócsa után - ha esik, ha fújj - következik a levegőzés, az alapvető szabály szerint nincs waldorf ovis esőnadrág és gumicsizma nélkül. Idővel visszatérnek a csoportba, kezdődik a mese, majd ismét felöltöznek és irány az udvar. Szülőbarát megoldás, hogy csak felkapjuk kölykünket az udvarról, az öltözői balhét a pedagógusok viszik el.
Egységesen minden család ugyanannyit fizet gyerekenként (testvérek esetében kedvezmény van), ez az összeg jóval kevesebb, mint amennyit bármilyen magánoviban kérnek, viszont a szülők szívnak majdnem valamennyi nem pedagógusi munkával (takarítás, karbantartás, mosás, vasalás, fűnyírás...).
Az év ünnepkörökből áll, az egyes periódusokat általában egy közös ünneplés zárja le. Az óvodában található az évszak-asztal, amin az adott időszak terményei és jellemző cuccai találhatóak. A jó waldorfos imád kirándulni, így elég gyakran űzzük ezt a mulatságot (minden ősszel van sárkányeregető kirándulás, Márton napkor töklámpással manókeresés a vaksötét erdőben, Nyárünnepen pedig valódi tűzugrás).
Havonta összeülnek a szülők és az óvónénik megbeszélni az aktuális kérdéseket és a következő havi menetrendet.
Rendszeresen lehetőségünk van az óvónőkkel hatszemközt elbeszélgetni büdös kölykünkről.
A pedagógusok próbálnak alkalmazkodni az egyéni igényekhez, a lazaság azonban csak a szigorú szabályok betartása mellett működhet.
No, itt most befejezem, de jövő héten folytatás következik, addig még waldorfosok és antiwaldorfosok kérlek ne anyázzatok...
A Waldorf pedagógia
Steiner pedagógiáját egységes világkép és emberkép jellemzi, ami nem csak egy maszlag, hanem maga a kőkemény valóság. A gyakorlatban ez a szív a kéz és a fej egyidejű nevelését (Steiner) jelenti: a pedagógus a nevelés során alkalmazkodik az életkori sajátosságokhoz, ugyanakkor az adott gyerek lelki szükségleteit is komolyan veszi. Nem mondja meg a frankót, inkább mindenkit arra biztat, hogy járja csak a saját útját, mindössze ahhoz teremt megfelelő kontextust, hogy a kölykök felismerhessék saját adottságaikat és lehetőségeiket, bónuszként pedig ki is teljesítsék ezeket. Rossz esetben egy felfuvalkodott, öntörvényű seggfej válik a gyerekből, jó esetben kiegyensúlyozott és önálló felnőtté cseperedik, ráadásul megtalálja méltó helyét a világban.
A gyakorlatban van néhány kulcsszó, ami nélkül nem lenne waldorf a waldorf pedagógia. Ilyen például az utánzás. A waldorf intézményekben a pedagógusok keveset tépik a szájukat, viszont éjt nappallá téve példát mutatnak: főznek, mosnak, vasalnak, varrogatnak, és közben (kicsit idegtépő módon) imádnak énekelgetni. A gyerek bármilyen tevékenységükbe bekapcsolódhat, szívesen segítenek, viszont soha nem magyarázzák el például azt, miért kell port törölni, had jöjjön rá a kölyök magától, hogy ha por van, akkor az atkáktól allergiát kap, és csúnyán prüszkölni fog.
Nem idomítják a gyereket, és a játékokban sem akarják a gyermeki belső erőket befolyásolni. Ezért a játékeszközeik nagyon egyszerűek: gyökerek, termések, kötelek, selymek, vászondarabok, nemezlabdák és az ovi bútorzata (a waldorf ovist tipikusan az különbözteti meg a hátrányos helyzetű államiovis társától, hogy asztalokból, székekből, kosarakból és deszkákból készített ingatag építmények tetején ugrabugrál). A játékok rendszerint házilag készülnek (eltaláltátok, a szülők kreálják őket): rongybababák, faragott házikók, varrott állatkák hada várja a gyerkőcöket. A rend kedvéért azért akad egy-két bolti cucc is: babakonyha, fonott babakocsi, vasalódeszka kis favasalóval. A babáknak nincs arcuk, vagy legfeljebb jelzésszerűen egy-egy pötty a szemnek, szájnak. Ez nem azért van, mert ügyetlenek az anyukák, hanem ezzel is azt segítik, hogy a gyerek a saját fantáziáját használva olyan pofit képzeljen el, amilyet csak akar. A játékeszköz elsődleges szempontja mindig az, hogy a gyerek kreativitása és fantáziája minél kevésbé legyen korlátozva.
A waldorfosok ünnepről ünnepre élnek, s a közbe eső időszakot a készülődéssel töltik. Mondtam már, hogy vidám csapat. Különös jelentőséget tulajdonítanak a ritmusnak és az ismétlésnek. Ez nem csak biztonságot ad a gyereknek, hanem ezáltal tapasztalhatja meg a természet (és az élet) nagy körforgását is: az oviban a szigorú napirend napról napra ismétlődik, a tevékenységekhez rendszerint valami rituálét is kapcsolnak (például a játékok összepakolásánál a gyerekek közül a kis szerencsés csengővel járkál a rumli közepén, közben egy kis dalocskát dúdolnak). A hetes bontásban is ügyelnek a ritmusra: a hét adott napján mindig ugyanazt csinálják (például péntekenként festenek), és kajafronton sincsenek nagy meglepetések (a hétfő a kukoricás rizsé, a kedd a köleskásáé, a csütörtök a saját sütésű cipóé).
A legszebb az egészben, hogy komolyan is gondolják az elveiket, és a gyakorlat igazodik az alapelvekhez.
A mi óvodánk
Az év során a szünetek többé-kevésbé megegyeznek az iskolai tanév rendjével (tehát nyáron nincs ovi).
Az óvoda egy lepukkant családi házban működik, ez egy kicsit lehangoló. Az óvónénik és a szülők kreativitása azonban határtalan, és a romhalmaz tetején is képesek meleg, otthonos és szerethető környezetet varázsolni.
Mindössze 25 gyerek jár az intézménybe (vegyes csoport), ahol két óvónéni vigyáz rájuk. Mindig, mindketten jelen vannak az óvodai életben.
A két pedagógus csodálatos: gyönyörűen kiegészítik egymást, egyetértésben dolgoznak, csendesek, de határozottak, nem vaskalaposak, de következetesek, nem cseszegetik a gyerekeket feleslegesen, ennek ellenére zökkenőmentesen működik a csapat. Szeretik a munkájukat és a gyerekeket is (nálam az óvodaválasztás legfőbb szempontja ez volt).
Érkezéskor mindkét pedagógus köszönti a gyereket, az egyik a konyhában főzőcskézik, a másik a csoportban molyol. A gyerekek bekapcsolódhatnak tetszés szerint bármelyik tevékenységbe, sőt az öltözőben, folyosón is játszhatnak. A szabad játék és a napi (nem kötelező) foglalkozás után közös éneklés és mondókázás következik. Utána kapnak valami fura kaját, ami nem ebéd, de azért több mint tízórai. Rendszerint valamilyen kását esznek. Első ránézésre elég húzós, de a legfinnyásabb gyerekek is idővel megszeretik (eszi, nem eszi, nem kap mást). A waldorf szellemnek nem kritériuma a vegetáriánus lét, a tapasztalatok szerint azonban a két fejlövés gyakran együtt jár. Az egyszerűség kedvéért ezért nincs husi az óvodában. A csócsa után - ha esik, ha fújj - következik a levegőzés, az alapvető szabály szerint nincs waldorf ovis esőnadrág és gumicsizma nélkül. Idővel visszatérnek a csoportba, kezdődik a mese, majd ismét felöltöznek és irány az udvar. Szülőbarát megoldás, hogy csak felkapjuk kölykünket az udvarról, az öltözői balhét a pedagógusok viszik el.
Az év ünnepkörökből áll, az egyes periódusokat általában egy közös ünneplés zárja le. Az óvodában található az évszak-asztal, amin az adott időszak terményei és jellemző cuccai találhatóak. A jó waldorfos imád kirándulni, így elég gyakran űzzük ezt a mulatságot (minden ősszel van sárkányeregető kirándulás, Márton napkor töklámpással manókeresés a vaksötét erdőben, Nyárünnepen pedig valódi tűzugrás).
Havonta összeülnek a szülők és az óvónénik megbeszélni az aktuális kérdéseket és a következő havi menetrendet.
Rendszeresen lehetőségünk van az óvónőkkel hatszemközt elbeszélgetni büdös kölykünkről.
A pedagógusok próbálnak alkalmazkodni az egyéni igényekhez, a lazaság azonban csak a szigorú szabályok betartása mellett működhet.
No, itt most befejezem, de jövő héten folytatás következik, addig még waldorfosok és antiwaldorfosok kérlek ne anyázzatok...
3 megjegyzés:
Nekem 90%-ban bejön ez a waldorfkodás, de lehet, hogy nem jól számoltam :)
Az tetszik, hogy nem "intézmény", a szó elidegenített értelmében. Hogy magaménak kell éreznem azt a helyet, ahol a gyerekeim töltik az idejüket, beleteszem a munkámat, ezáltal mindannyian megbecsüljük nem csak hermetikusan egymást, hanem az egész közös létezést tárgyakkal, munkával, idővel.
Tetszik a gyakorlat nagy része is, inkább mondom, ami nem:
Ez az általánosított ünnepelgetés például nekem nagyon idegen. Annak ellenére, hogy jelen van a keresztény ünnepek mögött is, de a zsigereinkben is a tűz csodálata, a kikelet üdvözlete, meg ilyenek.
A másik fő kifogásom egyértelmű: ez az óvoda nem válasz a "dolgozó anya" problémára, inkább egy további közösségi plusz egy feltehetőleg amúgy is odafigyelő szeretetben jól eleresztett gyereknek. De nem sajnálom tőlük, egyenlőség sosem volt, és sosem lesz.
hát ez nagyon jó:) az a baj, hogy most nincs erőm kívülállóként elolvasni és nem tudom, hogy olyanokra akik azt hiszik, hogy minden waldorfos gyerekből öntörvényű seggfej lesz, milyen hatása van ezeknek az írásoknak. nekem üdítő volt a hangvétel, most először olvastam ilyet, ahol nem próbálnak meg magasztosan szólni a waldorfról. várom a további bejegyzéseket:)
Lulu, a romjaimban heverek, úgy éreztem, hogy kihoztam magamból a legmagasztosabb hangvételt.:)
És csak remélni merem, hogy nem az egyik óvónénink vagy:)))
Megjegyzés küldése