Mama, ne beszélj hülyeségeket!

Szerző: Fakirma

Hisztizünk (Királykisasszony rajza)

Mifelénk tombol a dackorszak. Vagy valami ahhoz hasonló. Mindegy, minek nevezem, a lényegen mit sem változtat: a kölykök és az akaratom közé nőtt egy üvegfal. Pontosabban egy félig áteresztő hártya: tőlük felém jönnek az impulzusok, visszafelé akadozik az áramlás. Úgy emlékszem, az élővilágban ez egyensúlyi állapothoz vezet, a hétköznapokban azonban igazi katasztrófa: egy gyerekkel is alig túlélhető időszak, néggyel meg valódi csapás. Mert persze az összes gyerekem benne van nyakig: az egyik nem akar tanulni (nincs lecke, már megcsináltam, elmarad holnap az óra, szemétség, hogy egyest kaptam, mama ne beszélj hülyeségeket).

 A másik 12 éve krónikus dackorszakban szenved, már megszoktuk. Ráadásul a hétköznapokat nem nagyon érinti, csak azokban az átmeneti pillanatokban hatalmasodik el rajta, amikor a dolgok állása szerint nem az ő fenekében forog a világ tengelye (csak nem képzeled, hogy biciklivel megyek edzésre, amikor itt áll a kocsi, mama ne beszélj hülyeségeket). Ő már csak ilyen, így szeretjük.  De hármas rajtszámú egykori bezzeggyerekemet értetlenül nézem (Te is lányom, Brutus?). Az elmúlt négy év összes elmulasztott ellenállását egyszerre zúdítja a nyakamba. Manapság az eseményeknek két csoportja van: akarom és nem akarom. Csoporthoz tartozástól függetlenül földön fetrengés, rugdosódás és óbégatás a kísérő tünet (mama, ne beszélj hülyeségeket). A negyedik meg úgy tűnik, elfelejtett beszélni, mindössze két mondat maradt meg az agyában (hagyjál békén, mama, nem beszélsz hülyeséget).
Most pihegek egy kicsit, hiszen hétfő van, s a súlyos hétvége után ellenállóim háromnegyedét elnyelték az intézmények. Eggyel meg csak elbánok. De mi lesz itt négy hét múlva, amikor kitör a nyári szünet?    Ma felkötöm (vagy legalábbis elkezdem felkötni) a gatyámat. Rettegjetek büdös kölykök, és ezentúl szórakozzatok a jó édesanyátokkal!