Heti Muníció: Szüljetek unokatestvéreket!

Szerző: Fakirma

Benetton gyerekek

A mosókence és a házi gyurma után azt javaslom, hogy szüljetek unokatestvéreket! Nagyobb sikerélmény, kisebb felfordulás és ésszerűbb vállalkozás. Jó szocializációs talaj gyerekeknek és gyes-szindrómás felnőtteknek is. A férjek néha kicsit mérgelődnek, amikor a munkából hazatérve üres a lakás, avagy éppen túl nagy a népsűrűség, előbb-utóbb azonban rájönnek, hogy tiszta haszon, ha nem nekik kell az asszonyt és a kölyköket unos-untalan szórakoztatni.
Zöldfülűként testvéreimet azért szerettem, mert kéznél voltak, ráadásul olyan nyelvet beszéltünk, mint senki más. Sosem jutott eszembe, hogy ők az én gyerekeim unokatesó-forrásai. Az első unokatestvér érkezése aggodalommal töltött el: féltem, hogy öcsém ezentúl az enyéim helyett a saját kölykét ajnározza majd. Félelmem nem volt alaptalan, de már kezdem megszokni, a kis betolakodó pedig  menet közben Királykisasszony első számú barátnőjévé nőtte ki magát.

Közösek az unokatestvérek is

Szerencsére felmenőim is komolyan vették az unokatestvér projektet, ezúttal is hála nekik a felbecsülhetetlen ajándékért! Elérzékenyülve  nézek körbe az első-, másod- és sokadfokú rokonok csapatán: mindegyikben az én vérem csörgedezik, számíthatok rájuk, ettől lesz a világ számomra kiszámítható hely. Valaki mindig bekopog hozzám, mert éhes, nyavalyás, lepasszolni való gyereke van, vagy egyszerűen csak egy kis pletykálkodásra vágyik. Valakihez mindig bekopoghatok, ha éhes, vagy nyavalyás vagyok, lepasszolni való gyerekem van, vagy csak egy kis pletykálkodásra vágyom. Az unokatestvérség zseniális találmány: már ajtót kell nyitnod hozzá, de ha nincs kedved felöltözni, maradhatsz pizsamában is.
Gyerekként pedig még nagyobb buli: egy unokatestvérrel lehet játszani és veszekedni, izgalmas szinte-testvér, de semmi sem véresen komoly, mert a végén úgyis hazamegy. Nem kell osztozni vele a mamán, a gyerekszobán és a karácsonyi Barbie babán sem. Lehet vele rivalizálni, hazai pályán biztos a győzelem, ha meg idegenben  lealáz, egy vállrándítással el lehet intézni, áh, ez csak egy hülye rokon, még szerencse, hogy nem a testvérem.

A mennyiség nem megy a minőség rovására

Nem voltam mindig ezeknek a bölcs gondolatoknak a birtokában, sokáig csak zsigerből élveztem az unokatestvérséget, még felnőtt fejjel is. Az egész akkor kezdődött, amikor Farkas Ójó beköltözött a hasamba. Vele együtt egy  másik ajándék is érkezett: kiderült, hogy húgom is kisbabát vár. Együtt jártunk orvoshoz, ultrahangra, összekeverték a leleteinket, cserélgettük a terhesnadrágokat, és összevesztünk azon, hogy kinek a kislányát hívják Lénának. Fogadásokat kötöttünk, ki hízik többet és melyik baba fog előbb megszületni. A babák azóta kislányokká cseperedtek, két évük közös történelem: együtt bőgtek a kiságyban, együtt növesztettek fogacskákat, együtt tették meg az első lépéseket,  együtt játszanak és most leginkább együtt veszekednek ("Ne sírj Ojó, most én sírok!"). Közös az anyatej, a kisnadrág, a pelenka, az esti fürdővíz, a fosós-hányós vírus és a többi unokatesó. Elválaszthatatlan egymástól a mi két Benetton-főhősünk: az egyik barna, nyurga, gyanakvó és született zseni, a másik szőke, csupa husi, talpraesett és az egész világ belefér a szívébe. Nem kétséges, ki fogja a házi feladatot megírni, s ki lesz az örökös másoló.

Tolom őket az ikerbabakocsiban, a járókelők tanácstalanul néznek minket.  Én büszkén kihúzom magam és vigyorgok rájuk. Szívem szerint odakiáltanék nekik (nyúl vagyok, ezért csak magam elé motyogok): Hahó, ne bámuljatok, inkább ti is szüljetek unokatestvéreket!