Szerző: Lotte
Három házra tőlünk él Marika néni és élt vele tegnapig keverék kiskutyája, Szuzi. Együtt nőtt fel a gyerekekkel, nem múlt el séta, hogy ne toporogtunk volna a kerítés mellett: a zsemleszín kutyus csaholt örömében, a kicsik sikoltoztak, futkoztak. Ha húslevest főztem, a csontok mind nála kötöttek ki, a kutyus hálásan falta, a gyerekek büszke örömmel nézték. Megismerte az autónkat, ilyenkor vidáman csaholt, s ha biciklivel tekertünk el a ház előtt, a sarokig kísért minket.
Aztán tegnap elpusztult. Öreg volt már, és öklömnyi daganat lógott a hasán. Néhány hete csendesebb lett, ha a ház előtt jártunk, még odaballagott a kerítéshez, de már nem futott ki az ajtón, nem is evett. Aztán szép csendben elaludt egy bokor alján.
Ezzel Marika néni végképp magára maradt. Behívott mindig tiszta és rendes konyhájába beszélgetni kicsit, s megmutatni a kert végében, hová temette kutyáját. Halotti tor volt. Szokatlanul csillogó szeme és fátyolos hangja elárulta nagy gyászát. Olyan nagy, szomorú csend volt abban a konyhában, csak a falióra ketyegése hallatszott.
Marika néni tizenéve él özvegyen, s azóta naponta jár kertje minden szépséges virágával a temetőbe. Nagyon szerette a férjét, szép házassága lehetett. Született egy fiuk, ma már közelebb jár az ötvenhez, mint a negyvenhez. De messze van! Amerikában él, ritkán jön haza. Unoka nincs.
Akárhogy is számoljuk, Szuzi, ez a korcs kiskutya volt egyetlen, életében folyamatosan jelen lévő társa hosszú-hosszú évek óta. Volt kihez szólni, volt kiről gondoskodni. Volt kit szeretni és volt kitől szeretetet kapni.
Most marad a kert, a gondosan ápolt virágok és a vetemény. A madarak a fán.
De mi lesz, ha újra beköszönt az ősz?! Várni, csak várni egyedül, bezárkózva, hogy talán becsönget egy arra járó szomszéd vagy a postás...
9 megjegyzés:
Ti esetleg oldhatnátok a magányát? Nem mondom, hogy új kiskutya... de talán az is...
Mondtam Marika néninek, hogy szívesen szerzünk neki egy kiskutyát, de azt mondta: "nézze kedves, én már 84 és vagyok, mi lesz a kutyával, ha én nem leszek?" Erre mondtam, hogy ha úgy hozná a sors, majd mi gondoskodunk róla. De hajthatatlan. Marad az időnkénti látogatás, igyekszünk többször átmenni, mint eddig.
Ha nem kérdeznéd meg, csak megajándékoznád egy kutyával (vagy cicával?), szerintem jót tennél vele!
Nekünk is volt egy ilyen szomszéd nénink, csak egy kertkapu választott el tőle, így könnyebb volt a magányát egyhiteni Robi kutya elpusztulása után. Ő sem akart új kutyust. Végül mi is cserben hagytuk, és elköltöztünk. Néha azért beköszöntünk hozzá. Azért mégis csak lett egy pintye. Csak nem rég tudtam meg, hogy a néni hónapok óta kórházban van. Végül úgy alakult, hogy a madár nálunk kötött ki. De a nénit nem látogattam még meg. Talán most...
Hmm. Egyelőre csak Csupamosoly plüsskutyáját vittük el, ehhez a kislányom ragaszkodott. Iszonyú komolyan, iszonyú aranyosan. A néni örült, még egy Kindertojást is előszedett a fiókja mélyéből. Azért egy igazi kutyussal nem mernék odaállítani. Láttam már olyat, hogy állat-ajándékozás balul sült el. De a lényeg, hogy felelősek vagyunk egymásért. Mi Marika néniért, más meg másért. A magány utolérhet bárkit.
Ez a lényeg, pontosan.
Az jut róla eszembe, hogy egy másik blogon kommentben írtam, hogy mi azért nem költözünk külföldre, mert idős (75 éves) anyósom-apósom van itthon, ráadásul elváltak, tehát egymásra nem számíthatnak. Erre azt válaszolta valaki, hogy ha rangsorolnia kellene az idős szülei jövőjét, vagy a kiskorú gyerekeiét, nem kérdés, melyik lenne a fontosabb (a gyerek).
Én azóta azon morfondírozom, bennem van félre valami, vagy milyen értékrend ez...? Elmenni külföldre, itthagyni egyedül anyósomat, oldja meg az életét segítség nélkül...? A gyerekeimnek ezer esélye van még, és hát mehetünk akkor is, ha a mama nem lesz... de ne gondoskodjunk róla?
Ti mit gondoltok?
Már az Alkotmányban is benne van :)
Ugyanezt érzem, Timi! Persze hogy nagyon fontos a gyerekek sorsa, de kire számíthatnak a szüleink, ha nem ránk? Elvégre szegről végről a gyerekeket is nekik köszönhetjük, nem igaz?
Hát ez az... és nem mellesleg, milyen példát mutatunk a gyerekeinknek, ők se érezzék majd fontosnak a velünk való törődést?
Megjegyzés küldése