Megzizzent a világ, boldog-(de inkább) boldogtalan válik körülöttem, esetleg megcsal, vagy megcsalatik, én meg csak bután pislogok harmadik házasságom biztonságos kuckójából. Nem lenne túl hiteles az én számból a mivé lett ez a világ-rinya, ezért meg sem próbálom morális magasságokból szemlélni a kérdést. Mostanában annyi szívszaggató történettel találkozom, hogy komolyan elgondolkodom, van-e egyáltalán létjogosultsága az ásó-kapa-nagyharang szövetségnek abban a világban ahol a játékszabályok örökösen változnak és minden felülírható.
Velős gondolatok helyett elmesélek Nektek egy kicsit szomorú, kicsit szívet melengető történetet két emberről, akik nem éltek túl boldog házasságban, aztán a végén mégis csak kiderült, hogy érdemes volt lehúzniuk egy életet egymás mellett.
 | |||
| Itt még minden rózsaszínű |
Éppen a kölykeimet gyűjtöttem be Zöld Herceggel, amikor egy zebra előtt fékeznem kellett, mert egy rozzant, idős házaspár totyogott át előttem kéz a kézben. Összeszorult szívvel néztem őket, mert tényleg elég ramatyul néztek ki. Másrészt olyan szép volt, ahogy összekapaszkodnak a veszélyes világban, ahol ők inkább már csak kívülállók. Harmadrészt rájöttem, hogy a saját szüleimet engedem át a zebrán, akik kicsit idegenül festenek kézen fogva a négy falon kívüli környezetben.
Ahogy visszaemlékszem, mindig is furcsa házasságban éltek. Nem volt divatban nálunk az érzelmek hangos kifejezése, így hát sok tányértörős-veszekedés se borzolta gyermeki idegeimet, viszont a látványos szeretet-megnyilvánulásokkal is igen szűkmarkúan bántak. Főleg egymás között. Magányosan éldegéltek egymás mellett, először talán a három gyerek felnevelése tartotta össze őket, majd anyukám belemenekült a tudományos munkába, édesapám pedig családösszetartó-erővé nőtte ki magát. Mióta az eszemet tudom, külön szobában aludtak, külön kasszán éltek, még a templomban is külön padban ültek. Hetes-rendszerben éltük, vagyis egy hétig anyám gondoskodott a háztartásról (ilyenkor volt kaja, meg tiszta zokni), a másik héten pedig apám táplálta a családi tűzhelyet (ekkor tanultunk meg mosogatni, bevásárolni és megbecsülni az ötödik napon is a túrós csuszát). Kamaszként nem értettem, mit is jelenthet a szüleim számára a házasság, és egyáltalán mi értelme van egy ilyen külön-életre szóló szövetségnek.
Teltek az évek, mi gyerekek kirepültünk a családi fészekből, ott maradtak magukban, s köztük nem változott semmi: anyám tudományos mókusként bújta a számítógépét, apám az ágyában fekve hallgatta a rádiót. Eltelt még néhány év ebben a dermesztő magányban, aztán kiderült, hogy anyukám Alzheimer-kóros. Elvette tőle a betegség azt a mentális mentsvárat, ahová egész életében menekülni tudott. Ha engem kérdeztek, rossz vicc volt, de egy pozitív hozadéka mégis akadt. Anyám állapotának romlásával apámba fokozatosan tért vissza az élet, házasságuk negyven éve alatt első ízben a feleségének szüksége lett rá. Édesanyám pedig életében először rábízhatta magát a férjére (tulajdonképpen nem volt más választása).
Apa kora reggel felkel, hogy megcsinálja a reggelit Mamának, ő morog, hogy már megint ugyanaz a szendvics, de ha Apa orvoshoz megy, ő nyugtalanul szaladgál fel-alá a lakásban ("Apád beteg!"), s izgatottan várja már az ajtóban. Minden nap együtt megsétáltatják a kutyát, együtt nézik a tévét, együtt ülnek a templomban, együtt aggódnak a haza sorsáért. Bár nagy a családi nyüzsgés körülöttük, ők háttérbe húzódva együtt szemlélik az eseményeket. Már nem mi vagyunk a legfontosabbak számukra: egymásért élnek, és egymás számára pótolhatatlanná váltak. Ha rájuk nézek, Szilágyi Domokos szerelmes verse jut az eszembe:
Ha nem vagy itt
Vagy a levegő, amelyet beszívok,
a táplálék, amelyet visz a vér,
a látásom vagy - tán meg is lepődném,
ha tenszemeddel rám tekintenél -;
vagy, észrevétlen, mint ahogy a kéz,
a szív, az agy, a gondolat, akármi,
életem része, melyet bármikor
keresetlen is meg tudok találni; -
s mint a bonyolult óramű, ha elvész
egy alkatrésze, s tiktakja kihagy,
olyan lennék nélküled; és csak akkor,
csak akkor tudnám igazán: ki vagy.
 |
| Az élet nem egy habos torta |
Teltek az évek, mi gyerekek kirepültünk a családi fészekből, ott maradtak magukban, s köztük nem változott semmi: anyám tudományos mókusként bújta a számítógépét, apám az ágyában fekve hallgatta a rádiót. Eltelt még néhány év ebben a dermesztő magányban, aztán kiderült, hogy anyukám Alzheimer-kóros. Elvette tőle a betegség azt a mentális mentsvárat, ahová egész életében menekülni tudott. Ha engem kérdeztek, rossz vicc volt, de egy pozitív hozadéka mégis akadt. Anyám állapotának romlásával apámba fokozatosan tért vissza az élet, házasságuk negyven éve alatt első ízben a feleségének szüksége lett rá. Édesanyám pedig életében először rábízhatta magát a férjére (tulajdonképpen nem volt más választása).
Apa kora reggel felkel, hogy megcsinálja a reggelit Mamának, ő morog, hogy már megint ugyanaz a szendvics, de ha Apa orvoshoz megy, ő nyugtalanul szaladgál fel-alá a lakásban ("Apád beteg!"), s izgatottan várja már az ajtóban. Minden nap együtt megsétáltatják a kutyát, együtt nézik a tévét, együtt ülnek a templomban, együtt aggódnak a haza sorsáért. Bár nagy a családi nyüzsgés körülöttük, ők háttérbe húzódva együtt szemlélik az eseményeket. Már nem mi vagyunk a legfontosabbak számukra: egymásért élnek, és egymás számára pótolhatatlanná váltak. Ha rájuk nézek, Szilágyi Domokos szerelmes verse jut az eszembe:
Ha nem vagy itt
Vagy a levegő, amelyet beszívok,
a táplálék, amelyet visz a vér,
a látásom vagy - tán meg is lepődném,
ha tenszemeddel rám tekintenél -;
vagy, észrevétlen, mint ahogy a kéz,
a szív, az agy, a gondolat, akármi,
életem része, melyet bármikor
keresetlen is meg tudok találni; -
s mint a bonyolult óramű, ha elvész
egy alkatrésze, s tiktakja kihagy,
olyan lennék nélküled; és csak akkor,
csak akkor tudnám igazán: ki vagy.
 |
| Ásó, kapa, nagyharang |
Valamikor nyolc évvel ezelőtt, amikor Ember még pusztán baráti gesztusból a körmeimet reszelgette egy dögunalmas fejlődéslélektan szemináriumon, akkor villant be először, hogy basszus, milyen vicces lenne ezzel a pasival megöregedni. A romantikus manikűrözések ideje véget ért, itthon meg gyakran dúlnak a véres csaták. De rendszerint mielőtt megadnám a kegyelemdöfést, inkább csak legyintek egyet, és arra gondolok: áh, ezt a néhány évtizedet már fél lábon is kihúzzuk egymással, aztán én lehetek a világ legvidámabb öregasszonya az én vén trottyom mellett.
Higgyétek el, megéri!
11 megjegyzés:
Fakirma!
Soha jobbkor nem írhattál volna erről a témáról.
Nekem nagyon vigasztaló volt, köszi.
Réka
Örülök neki, mármint sajnálom, és drukkolok nagyon! Éljenek a szerelmetes idős házaspárok!
Éljenek!!
Fakirma, számomra furcsa lenne így írni a szüleimről. Mintha tökéletesen ismernéd őket és a házasságukat. Szerintem olyan sok mindenbe nem láthat bele egy gyerek a szülei életével kapcsolatban, itt pedig olyan határozott kijelentések olvashatók.
Pi
Igazad van Pi, régóta gondolkodom, írhatok-e egy ilyen bejegyzést a szüleimről, s nem csak azért mert nem objektív, hanem mert ez az ő magánéletük, amit nem illik kiteregetni. Végül azért írtam róluk, mert most közelről nézem ezt az egymásra találást és nekem ez borzasztó sokat jelent. Szerencsére tényleg nem láttam bele és látok bele bonyolult emberi kapcsolatukba, s biztos sok mindenben tévedek, vagy a saját szájam íze szerint értelmezem a jelenségeket (a húgom például már fel is hívta a figyelmemet, hogy sok mindent ő máshogy lát). Azért mertem leírni, mert nekem ez egy csodaszép történet, és reméltem, hogy -esetlenségem ellenére - más is meglátja benne a csodát: hogy nem mindig a pillanat számít és -ahogy Te is írod - nem mindig minden az, aminek látszik, és, hogy amit én gyerekszemmel egy rossz házasságnak véltem, az valószínűleg már akkor sziklaszilárd alapokra építkező szeretetteljes kapcsolat volt.
Nagyon szépen leírtad, és az is igaz, hogy a gyerekek sokszor bár nem értik, vagy nem fogják fel, a bőrükön érzik az egészet.
Aztán később, felnőttként visszaemlékezve megértik, meglátják. A gyerekek előtt nincsen titok semmi és nem szabad mindig csak gyerekként néznünk őket, hogy úgysem értik. De fel fognak nőni, és emlékeznek. Ezt jó mindig szem előtt tartani és ezért is jó, hogy ezt ilyen jól leírtad. (A húgoddal kapcsolatban pedig természetes a különbség, mindenkinek egyéni a szűrője.)
Fakirma, igazad van, tényleg szép történet volt.
Mrsmamó, meglepődnék, ha tényleg nem lennének titkok a gyerekek előtt. Benyomások, megérzések keletkezhetnek a gyerekekben, de ha nem lelkizik át mamival és papival kiskoruktól a hét estéit, akkor meglepne, ha teljesen kiismernék a szülők minden motivációját viselkedésük, tetteik mögött.
Pi
Szerintem gyerek-szemszögből nem is az a lényeg, hogy valóban mi történt a szülők között, hanem, hogy hogyan élte meg a történteket, s akár mi is a meztelen igazság, a gyerek torz szemüvegén keresztül mégis csak ez az első minta a férfi-nő kapcsolatról.Én például valószínűleg azért léptem ki viszonylag könnyen kapcsolatokból, mert nem akartam anyukám sorsára jutni. Aztán most azt látom, hogy lehet, hogy anyukám járta a helyes utat. Furcsa, hogy én már a másik oldalt is megtapasztalhatom: a fiam 14 éves, és néha "értékeli" az apukájával való kapcsolatomat. Én csak ámulok és bámulok, hogy micsoda érzésekkel tölti meg kettőnk történetét. És persze sokszor szégyellem is magam, mert szerettem volna egy ideálisabb példát állítani elé (és itt nem csak a válásra gondolok). Az pedig szerintem nagy mázli, hogy a gyerek nem házastárs szemmel tekint a szülei házasságára!
Pi és Mamó, köszönöm, hogy a kicsit szerintem is félresikeredett sorok mögött megértettétek a lényeget!:)
Nem, ezek szerintem nem félresikeredett sorok. Talán abban, amit leírtál, nem mindenki ismer a saját problémáira, bár szerintem bizonyos mértékig mindenki azzal küzd, hogy nem tudja magát megértetni a házasságban a másikkal.
Nekem nagyon ismerős volt a helyzet, mert ha nem is így, de valamennyire a szüleimnél is így működik (külön szoba, külön kassza stb.). És pont ezeken a dolgokon gondolkoztam, hogy miért kell idegenként élni valaki mellett, akit szeretünk és soha nem hagynánk el?
Egyszer egyébként én is megláttam az utcán apukámat, itt Pesten. Amúgy vidéken laknak. Ott ment előttem és nem mertem megszólítani, mert hirtelen olyan távolivá vált. Biztosan tudtam, hogy Ő az, de csak követtem egy darabig, mint egy holdkóros. Aztán hazamentem, találkoztunk és el is meséltem Neki. Szerintem néha kiléphetünk a gyermeki szerepünkből, hogy aztán boldogan újra visszabújjunk oda.
Réka
Érdekes kérdés, h mit látnak a gyerekek, és mit akarnak látni vagy nem látni, és h aztán később aszerint ítélnek-e, amit látni akartak, vagy aszerint, amit nem akartak látni...
Most nem írom le, én hogy látom a szüleim házasságát (én vagyok a húg), tény, hogy kevésbé romantikusan, mint Irma. Szerintem, ha valaki meg tudja ítélni a házasságot, akkor az a gyerek, egy rossz házasság ostora rajta csattan. Nem hiszem, hogy miközben a gyerek úgy érzi, egy pokolban él, a szülők boldogok, és kicsattannak az egymás iránti szeretettől.
Egy éppen váló pszichológusnő szerint törvényszerű, hogy a házasságok tönkremennek, régen jött a pestis meg háború, így 20 évnél többet nem nagyon kellett "kibírni" együtt, most meg 40-50 évet kellene együtt töltenünk. Remélem, csak a keserűség szólt belőle, nem a szakember...
Megjegyzés küldése