Balsors?!

Szerző: Lotte

Zrínyi kirohanása

"Nem mindegy, hogy a rendelkezésünkre álló hatalmas (történelmi) tárházból milyen identitást építünk." Egyet lehet érteni Gerő András történész szavaival - ezért is örültem, hogy a meglehetősen ellentmondásos  megítélésű Károlyi grófot elhelyezték az ország központi teréről. Gerő András aztán azzal folytatja, hogy nem "normális" nemzet az, ahol hős lehet valaki azért, mert lemészároltatja magát. Szabad a gazda?! Zrínyi Miklósra gondolt.
De mi a baj az (ezek szerint szintén "nem-normális") horvátok és magyarok által is nemzeti hősként tisztelt törökverő hadvezérrel? 

Zrínyi ellenezte a törököknek való sarcfizetést.  Szulejmán meg is büntette, 1566-ban százezres seregével ostrom alá vette a szigetvári várat, amit maroknyian (2500-an) védelmeztek. A zsugorodó sereg hiába várt segítséget a Bécset védő, Győrnél állomásozó császáriaktól, ráadásul a várat óvó mocsarak és vizesárkok is mind kiszáradtak a nyár végi hőségben. Szeptember 8-án Zrínyi maradék háromszáz katonájával kitört a lángokban álló várból, s utolsó erejével is harcolt a pogány török ellen. Sok csatát megnyert élete végén dicsőséges, hősi halált halt - a janicsárok sortüze végzett vele. Mert hű maradt életéhez és várkapitányi esküjéhez: "Én, Zrínyi Miklós megígérem a Mindenhatónak, azután őfelségének és elöljáróinak s ennek a szerencsétlen vidéknek, azután nektek... akik itt összegyűltetek... hogy bármi történjék is, akár jó, akár rossz, én titeket sohasem foglak elhagyni, hanem veletek fogok győzni és meghalni..." 
Sose gondoltam volna, hogy jó nevű történész tollából azt olvasni egy napon, hogy Zrínyi Miklóst tisztelni tulajdonképp "európai kultúrkörhöz nem igazán illeszkedő" dolog!

A HVG újságírója az identitáspolitika irányairól beszélgetett Gerő Andrással, aki a nemzeti együttműködési nyilatkozat és az Alaptörvény kritikájáról írott tanulmányával ("Az új rend hitvallása") vívta ki a lap figyelmét. Beszélt többek között arról, hogy a regnáló kormányzat avítt nemzetpolitikája a nacionalista identitásra épül, "olyan atavizmusokra, mint Nagy-Magyarország, magyar szupremácia, amivel semmire sem jutunk." Ezzel szemben a sikeres, nagy magyar teljesítményekre alapozva kellene építeni nemzettudatot - kritizált a történész.

Elgondolkoztam, hogy a világszínvonalú Liszt-év (micsoda felháborodás volt a repülőtér átkeresztelése kapcsán is!), a hungarikumtörvény alkotása, egyáltalán a több-kevesebb sikerrel folytatott érték- és hagyományőrző kormányzati politizálás mellett, vajon tényleg azt érzékeli-e a professzor úr, hogy a nemzeti oldal csak a történelmi balsorsba réved?! Vagy történészként az zavarja, hogy mindezen országimázs és nemzeti tudatformálás szempontjából lényeges tematikák mellett nem enged feledésbe merülni bűnöket és nemzeti tragédiákat?
S mintha nem rémlene, hogy korábban a nagy magyar eredményeket ápolgatták volna (akár szimbolikusan is) a baloldali-liberális kormányzatok. Inkább arra emlékszem, milyen felháborodás övezte annak idején az Álmok álmodói kiállítást vagy a millenniumi ünnepségsorozatot.
Gerő András szerint "a magyar nemzeti kultúrában a siker önmagában gyanús, morálisan stigmatizált". Akkor csak azt nem értem, miért hagyományosan a nemzeti oldal emeli fel szavát a földjeiért, gyáraiért, fiaiért? S megfordítva, miért a baloldalhoz kötődik a nemzeti ipar külföldi kézre adása?
Ki is az, aki nem bízik a sikerben és a nemzet jósorsában?