Régi újságok sorsán töprengtem a karácsonyi rendrakáskor, a tétovázás pedig oda vezetett, hogy elmerültem a régi számokban. Most ide hozok egy cikket, ami frissen is, most is gondolkodóba ejtett: Hogyan öregedjünk meg szexisen? Balla Eszter írása Jane Fonda új könyvéről, a Prime Time-ról. A könyv 2011. augusztusában jelent meg az Egyesült Államokban.
Ha megengeditek, én most elrugaszkodom a cikktől, annál is inkább mert a könyvet nem olvastam, és ennél jobban nem is érdekel Jane Fonda. Inkább fejest ugrom a saját kérdéseimbe.
Azt hiszem, aki egyszer rátalált a saját nőiességére, és meg is szerette, az nem akarja többé elveszíteni. A fiatalság elmúlása pedig többek közt ezért tölt el félelemmel bennünket, mert a nőiességünk elvesztésétől félünk. És korántsem nyugtat meg feltétlenül, még ha vonz is a vanília illatú bájos idős asszony képe, akit körüldonganak az unokái.
Én nagyon szeretném ez utóbbit, tényleg, és ösztönösen viszolygok a szexistennő szűk farmeres nagyiktól. Valahogy groteszk, mint a megcsonkolt, vagy vicsorgó játékbabák az ijesztő filmekben. (Tényleg, emlékeztek az Örvényre a 80-as évekből? Valami sorozat volt, szerintem nem is nézhettem, de a főcímben ott voltak azok a babák, brrrr. Szerencsére azóta annyi kortárs művészetet láttam, ahol epigonok epigonjai lerágták ezt a csontot vizuálisan, hogy ezen a traumán már túl vagyok.)
Mert valamelyik felé haladok éppen, lévén az idő nem áll meg. Ebből következik, hogy vagy a rémkép (groteszk mami) válik valóra, vagy valahol el fogom veszíteni a szexuális kisugárzásomat. És ettől a ténytől a legtöbben baparázunk, hogy na nem, azt nem adom!!!! Hogyan mondhatnék le valamiről, ami az identitásom része? Ki leszek akkor? Hogyan integráljam az énképembe azt a jövőt? Mert igaz, hogy a jövő közismerten kiszámíthatatlan, de az ember egyik jellemzője, hogy bizonyos életkor után a születéstől a halálig egybefogva értelmezi az életét. Sajnálta is érte az embert Nietzsche, a legelésző bárányokat irigyelve, akik boldogok az örök jelenben. Jézus azt mondta, hogy ne aggodalmaskodjatok a jövő miatt, és az aznapra elegendő kenyeret kérjük minden nap. Mondjuk ő nem akart belőlünk legelésző bárányt csinálni (Nietzsche sem), hanem a Benne való bizalomra akart megtanítani.
Hogy jön ez ide? Mert azt érzem, minden hiten és filozófián innen, hogy olyan mértékben hiányzik belőlünk a bizalom, ami már-már blokkolja az élet élését.
Nem hisszük el, hogy később vágyni fogunk arra, amire most egyáltalán nem, hogy más tesz majd boldoggá bennünket néhány év múlva, mint ma. Így sokszor kitartunk olyan dolgok mellett, amik már egyáltalán nem is tesznek boldoggá (pl a szexisség?).
Nem hiszünk senkinek, legfőképp az öregebbeknek nem (Fondának higgyünk?), és utálunk más példáján okulni. Rettegünk attól, hogy a meglévő közösségi tudás megtámadja az énünket, és valahol elveszünk. Kapaszkodunk magunkba, hogy el ne fújja az énünket a szél, ezért nem merünk változni. A törvényszerűen bekövetkező változást rossz kompromisszumként, végső soron veszteségként éljük meg.Pedig a személyiség egysége nem az igényeink statikusságán múlik.
A keresztanyám, aki már 70 felé járhat, és a szememben mindig a nőiesség mintaképe volt, meglepően nyilatkozott erről, már vagy 10 éve. Miközben minden egyetemista (fiú)barátom látta benne a nőt, és a finomságot, aközben ő azt mondta, hogy hihetetlen felszabadulást is hozott az öregedés a sok kényelmetlenség mellett, neki kifejezett könnyebbség a női ambíciók elengedése. Ettől még ugyanolyan ápolt és igényes ma is, megjelenésében, magatartásában egyaránt.
A boldog és természetesen nőies öregkorhoz a sok és sokféle szeretetkapcsolaton kívül egy tippem van: a zene. Mire megöregszem, tényleg szeretném összehozni a családi-baráti zenekart. Ülnénk a ház előtt, és bármit megénekelhetnénk, és jelenvalóvá tehetnénk.
Mondjuk így néznénk ki:
 |
Ella Fitzgerald and Louis Armstrong - Summertime |
14 megjegyzés:
És hogyan alakul ki az élettel szembeni bizalom? Kevés boldog embert látunk magunk körül. Kell valami plusz, de honnan jön az manapság?
Buena Vista Social Club! De ott nincs fűtésszámla!
Irma előző posztja épp egy vidám skandinávról szól. Ott aztán van fűtésszámla! Igaz, talán nyugdíj is bőségesebben.
Névtelen, nem tudom a tuti választ, bztos, hogy már csecsemőkorban kondicionálódunk a bizalomra, vagy a bizalmatlanságra. Meg az sem mindegy, hogy az élethez materialista viszonyunk van-e, vagy sem. Ha igen, akkor nehéz az öregséget máshogy értékelni, mint veszteség. Csak nem tudom, akkor mit kezdünk a boldogsággal, ami nem mindig materialista.
Én az életben két dologtól szorongok (bocs, ha már írtam): az egyik az, hogy nem öregszem meg, hanem fogom magam és előbb meghalok. A másik pedig az, hogy nem halok meg, hanem rohadt sokáig kell élnem, nap mint nap szembesülve a pusztulásommal.
Arra kell törekedni, hogy ne haljunk meg hamarabb a testi halálunk napjánál. Micsoda időpocsékolás!
Meg nem szabad elfelejteni,hogy nem a mai öregekhez vénülünk hozzá, hanem maradunk a saját korosztályunkkal. Az azért mégiscsak otthonosabb!
Az öregedéstől most, 30 éves fejjel nagyon rettegek. És sajnos a nőiségem elvesztése e rettegésben a legkisebb helyet foglalja csak el (de azért jelen van). Ahogy most elnézem a körülöttem élő (boldogtalan) öregeket, valahogy úgy érzem, hogy 50 fölött az élet nem áll másból, mint abból, hogy rettegve várjuk a halált. Pedig az én 12 éve, 88 évesen elhunyt vanília szagú, de finom és nőies nagymamámról a halála előtti hónapig soha nem is gondoltam volna, hogy ő is halandó. Sajnos egyelőre ő volt az utolsó pozitív példa az életemben.
Ha vannak olyan dolgok, amelyek boldoggá tudnak tenni, és nem függenek a testi erőnléttől, akkor létezik a boldogság öregen is.
A nagy színvallásba szoktunk belebukni, hogy ha kimennek alólunk a megszokott napi feladataink, mi marad belőlünk. De fiatalon kell magunkat úgy felépíteni, hogy a feladatok és az emberekhez való kötődés forrása mi magunk legyünk, ne lehessen elvenni tőlünk.
jaj, ne haragudj, Bélám, vagyis Szofikám, de én most ezt végigröhögcséltem. hát hiszen mi sose fogunk megöregedni, nem emlékszel, hogy megbeszéltük? vagy ha mégis, hálistennek nem fogjuk észrevenni egymáson.
Ó, Bélám, természetesen mindig másokról van szó:)
ja ,hát az más. ők aztán öregedhetnek bátran!:)mi meg majd megalapítjuk a Nagymamakislány Vista SC-t, és kész! ma pont arról volt szó a misén (na eszembe is jutottál, és ott is röhögcséltem tovább), hogy ennek az országnak vidám és tetterős nagyikákra van szüksége :)))
Szerte az országban lugasokban vigadozó nagyikák, akikhez az ifjak rendre betérnek feltöltődni:)
Remélem, a mostani lustaságom öregségemre tetterővé szublimálódik :)
:)))hehe, nekem viszont vissza kell vennem egyet a tempóból asziszem, mert még a végén elfáradok mire beérek a kismamaságból a nagymamaságba. jó hogy szólsz, mától elkezdek aktívan lustulni!
Megjegyzés küldése