Heti Muníció: Kikötői történet

Szerző: Fakirma

 A vasárnapi csodás gyógyulások után hétfőn nagy napra virradtunk: Fakirmama két év után moziba készült, s a "mit vegyek fel az este?" izgalom az év első hétköznapját jócskán bearanyozta. A moziba öt perc késéssel, mosatlan hajjal, a reggel magamra kapott hányásfoltos farmerban érkeztem, de ez kit érdekelt akkor már? Nagy a kísértés, hogy nosztalgikus ömlengésbe kezdjek, de mindenki jobban jár, ha inkább ajánlok Nektek egy jó kis filmet!

Objektív kritikát ne várjatok, ennyi idő után ha a Cirkó Gejzírben a Vízipók csodapók egész estét betöltő filmje tárul a szemem elé, arról is csak szuperlatívuszokban tudnék most mesélni.

Csak halkan jegyzem meg, hogy némi hasonlóság azért akad a két film között.  Itt van például a hamisítatlan retro-hangulat: régi kredencek, kartonruhák, lepukkant bisztrók, és a felpuffadt arcú rockénekes csupa bájos gyermekkori emléket mozgattak meg bennem.


A díszlet is  hajaz a vízipókéra:  igencsak minimalista – kocka konténerek, néhány utcasor, alig berendezett szobák, az operatőr pedig nem izzadhatott le a sok munkában. A karakterek nem túl bonyolultak, és legalább olyan rondák, mint gyermekkorunk kis mesehősei. De mindennek nincs jelentősége, a legfontosabb az, hogy Aki Kaurismäki története is egy bájos, szívet melengető mese. (Kaurismäki második "a" betűjére képzeljetek el két pontot, megőrülök, de nem találom a billentyűzeten, ha valakinek van ötlete, segítsen!)

A történet Marcel, a derék cipőpucoló-ember körül bonyolódik. Ne ijedjetek meg, Marcel élete nem egy átláthatatlan szövevény, a cselekmény fontos emberi kapcsolatai körül bontakozik ki. Ebből nincs túl sok, szigorúan véve kettő. Az egyik haldokló feleségéhez köti, a másik egy illegálisan menekült, körözés alatt álló szomáliai kisfiúhoz. Így hát két ügynek drukkolhatunk egyszerre: egyrészt, hogy gyógyuljon meg a feleség (de legalább haljon meg villámgyorsan), másrészt, hogy sikerüljön a kisfiút útnak bocsájtani édesanyjához Le Havre-ból Londonba. A történetben még szerepel néhány karakter, akik abban hasonlítanak egymáshoz, hogy kicsit vénecskék és/vagy lepukkantak, viszont a szívük tele van jósággal és önfeláldozó szeretettel. Ők azok, akik kiállnak hősünk mellett és egyengetik útját céljai elérése érdekében. Gonosz csak elvétve akad (főleg egyenruhások és homályba burkolózó arctalanok), kizárólag abból a célból, hogy értelme legyen jónak lenni.

Üdítő kis filmet tálalt ez a Kaurismäki. Pont olyat, amit egy magamfajta téli álmából ébredező szentimentális nőszemély szájtátva bámul végig. Nem egy klasszikus vígjáték, ha megnézed, nem fogsz fetrengeni a röhögéstől, csak időnként egy szomorú mosolyra húzod a szádat. Nálam hangulatilag teljes vércsere történt, szívmelengető volt beleveszni egy idealista világba és elhinni, hogy a rosszon mindig győz a jó, hogy vannak csodák, és még a legsötétebb ember lelkében is ott lakik az emberség. A szereplők szegények, öregek és a szó hétköznapi értelmében reménytelen esetek. De a rendező mélységes emberszeretetével nem akad fenn  ezeken az apróságokon, és azt állítja, hogy  pénz nélkül, a társadalom peremén  is teremhet boldogság, ha épp van a közelben egy kis szeretet, törődés és összefogás. Tudtátok, hogy idősebb korban is van szerelem? És hogy a betegágyban fekvő nő, ha a szekrényében mindössze két ruha lóg, akkor is megőrizheti nőiességét? Rózsaszín tündérmese? Hatásvadász giccsparádé? És akkor mi van?! Ráadásul ki meri állítani, hogy az életben nincsenek csodák? Azt ajánlom, ha nem vagytok gyógyíthatatlan cinikusok, menjetek, aztán nézzétek meg a filmet! Utána meg üljetek be a Szerájba egy baklavára!