Egy tavaszi délután kíváncsian léptem be a barátságos, de zárkózott férfi otthonába. Ugye milyen romantikusan hangzik? Miután szemügyre vettem a falon lógó színes képeket, a régi emlékeket őrző mütyűröket, a színes teáskannát, és a virágokkal zsúfolt kicsi erkélyt, megállapítottam, hogy ennek a tetőtéri lakásnak gondos és szerető gazdája van. Aztán kicsit zavartan léptem be a hálószobába. Zavarom még nagyobb lett, amikor a franciaágy felett két karikatúrát pillantottam meg. Az egyiken felismertem őt, a másikról egy idegen pasi vigyorgott rám. Gyanakodva pislogtam a sarokban álló két férfi biciklire, és a falon lógó kommersz tengerparti fotókat is alaposabban szemügyre vettem: a képeken két fürdőgatyás fickó ölelte át egymást. Laza, felvilágosult csajnak tartom magam, de egy pillanatra rosszallóan gondoltam amúgy körültekintő szüleimre, akik elfelejtették megtanítani, hogyan viselkedik egy úrinő, amikor egy pasi színt vall homoszexualitásáról. Irtó zavaromban elképesztőbb hülyeség aligha csúszhatott volna ki a számon: "Milyen kár, hogy neked soha az életben nem fog gyereked születni." Gondolom, hallott már pár baromságot az életében, úgyhogy csak szomorúan mosolygott. Amúgy meg legszívesebben megöleltem volna a bizalmáért, persze nem tettem, mert fogalmam sem volt, illik-e egy homoszexuális férfit ölelgetni.
Bár a közös munka régen véget ért, időnként találkozunk, néha a barátja is otthon van. Levetkőzve elefánt a porcelánboltban-stílusomat néhányszor megpróbáltam érdeklődni kettőjük kapcsolatáról, de ő mindig határozottan lepattintott magáról. Pedig kíváncsi vagyok. No nem a pikáns részletekre, látom, hogy úgy élnek, mint bárki más: hétvégenként meglátogatják a mamát, nyáron a Balatonra mennek, este meleg kajával várják egymást, bulizni járnak, s gondolom, szexelnek is. Viszont szeretném tudni, miként lehet izolálódás nélkül boldog életet élni egy olyan heteroszexualitásra berendezkedett világban, ahol az emberek nagy része nem tanulta meg természetes módon kezelni a megszokottól való legkisebb mértékű eltérést.
Anyaként mindig azon drukkolok, hogy a gyerekeim ne lógjanak ki sehol nagyon a sorból: ne legyenek zsenik, csak az átlagnál kicsit okosabbak, ne legyenek szépségkirálynők, csak egy picit szebbek a többinél, és olimpiai bajnokokat sem akarok nevelni, csak jó sportolókat. Mert nagyon eltérni a többségtől jó eséllyel szívás. Annak sem örülnék, ha valamelyik fiam homoszexuális lenne. Nem azért, mintha nem tudnék megbarátkozni az XY kromoszómás meny gondolatával, inkább attól félnék, hogy nehezen találnák meg a boldogságot. Nem a párkapcsolatukban, hanem a nagyvilágban.
Gyógypedagógus létemre a buszra felszálló Down-kóros gyereket megbámulom, vagy álszent módon elkapom a tekintetem, nehogy azt higgye valaki, hogy azért bámulom. Kényelmetlenül érzem magam, mert viselkedésem természetellenes minden igyekezetem és személyes tapasztalatom ellenére. Nyugtassatok meg (vagy szomorítsatok el), hogy nem én vagyok az egyedüli, aki minden jó szándéka ellenére sem tud természetesen viselkedni egy ilyen hétköznapi helyzetben.
Amikor Szendvicsgyerek néhány órás újszülött volt, bejött hozzám a kórterembe a gyerekorvos, és fapofával közölte: "Anyuka, valami baj van a babával, nem tudjuk, mi az, de nem való ide, a többi egészséges közé, úgyhogy átvitetjük egy másik kórházba." A riadalmon túl ezekben a napokban azzal is meg kellett küzdenem, hogy az én gyerekem más mint a többi. Ráadásul én sem tartozom a "normális" anyukák közé, akik boldogan mutogatják egészséges újszülöttjüket a családnak, miközben az én Taigetosz-pozitív gyerekem a kisebbség közé zárva oxigént kap. Még fizikailag is szeparálódtam a többségi anyáktól. Kényelmesebb volt egész nap a beteg újszülöttek osztálya előtt a padon ücsörögni, mint a többiek között elviselni a kívülállóságot. Empátiából jobb lecke volt, mint amit a gyógypedagógiai főiskolán tanítottak nekem négy év alatt.
Nem akarom az oxigénhiányos újszülöttömet, a Down-kóros gyerekeket és a homoszexuálisokat egy kalap alá venni. Egy szempontból azonban hasonlítanak egymásra: kilógnak a sorból, így nem illenek bele a mi szép kerek világunkba. Hulljon a férgese, vagy zárjuk el őket a szemünk elől, nehogy szembesülnünk kelljen azzal, hogy nem csak a mi normáink szerint lehet szép az élet? Vagy hozzunk atyai jóságtól csöpögő törvényeket a védelmükben? A szomszéd nénim az idegeimre ment, amikor mindenre azt válaszolta: "Angyalom, nem vagyunk egyformák!". De basszus, tényleg, nem vagyunk azok. És ez azért nagy mázli.
Saját közhely-puffogtatás helyett elmesélem nektek a gyógypedagógiai tanárképző főiskola egykori igazgatójának, Illyés Sándor tanár úrnak a tanmeséjét a másság lélektanáról: vajon mi történne velünk, ha valami adminisztrációs hiba folytán egyik reggel arra ébrednénk, hogy körülöttünk mindenkinek négy ujja van? Nyilván egy ideig győzködnénk a környezetünket, micsoda röhej a négy ujj, az öt sokkal praktikusabb, zongorázni is sokkal szebben lehet, meg feneket törölni is (na jó, ezt nem ő mondta, ez már az én kiegészítésem). Aztán idővel elkezdenénk szégyelni azt a ronda, ráncos húscafatot, amit egykor a hüvelykujjunknak hívtunk. És szörnyen kényelmetlenül éreznénk magunkat, amikor a speciális eszközök boltjában kellene beszereznünk idétlen kezünkre a TB-támogatásos öt ujjas kesztyűt.
Vagyis normalitás-abnormalitás csak nézőpont kérdése. És ebben a kérdésben mindig a többség dönt. Ti mit tennétek a négy ujjúak társadalmában: amputáltatnátok, vagy bemutatnátok nekik?
10 megjegyzés:
No, én ugyanilyen tramplin viselkedtem, amikor megkérdeztem a nálunk dolgozó kőművest, hogy a párjával terveznek-e gyerekeket, mire ő közölte, hogy ő homokos, a párja pedig egy másik pasi. Nagyjából pont ezt mondtam: "És nem rossz, hogy nem lehetnek gyerekeitek?" Azóta persze nagyon kedves vagyok hozzá, nehogy azt higgye, hogy elítélem őt, de pont ez a kedvesség tesz annyira hiteltelenné, hiszen egy mozdulattal sem tudok természetes lenni. Annyira szeretném neki demonstrálni, hogy én őt ugyanolyan jó embernek tartom, mint előtte, de szerintem rohadt gázul csinálom.
Milyen szar lehetett neki - gondolom kamaszkora hajnalán - amikor rájött, hogy ő bizony a fiúkhoz vonzódik, mennyit vívódhatott, amíg ezt fel merte vállalni, először maga, aztán a világ előtt.
Keresztény neveltetésem még a teljesen heteroszexuális orientáltságú nemi ébredésemet is jó alapos bűntudattal kövezte ki, mit érezhet az, akinél ez a nemi ébredés nem is olyan, mint másoknál?
Apropó, jó hogy szóba hozod, én is egy vonalas katolikus vagyok, de ezzel a nemi élettel kapcsolatos bűntudat kialakításával nem találkoztam.
Szorongtam persze eleget, de leginkább a nem vagyok elég jó, nem vagyok elég szép témában.
Az igaz, hogy én ellógtam a hittanról, amikor nem tetszett, amúgy meg szerencsém volt a vasárnapi prédikációk minőségét illetően.
De érdekelne, bennetek hogyan fejlesztették ezt a bűntudat dolgot?
Egy szegedi egyetemista fiúval beszélgettem egyszer hasonló témában hosszan, teljes őszinteséggel. Ő is "más" volt, de szégyellte a világ előtt, olyannyira, hogy az ő egyszerű, kedves szülei nem is tudták, mi az oka annak, hogy nem talál lányt ez a fiú magának. Pedig igyekezett, próbálta normális mederbe terelni az életét, randevúzott lányokkal, de nem érzett mást csak barátságot. Őszintén sajnáltam és kívántam neki, hogy megoldást találhasson az életére és boldog lehessen. Ugyanakkor "más" és "más" között is óriási a különbség. Egy gimnáziumi osztálytársnőnk például teljes lazasággal tette fel a kérdést, vajon próbáltuk-e már lánnyal? Nem volt leszbikus, "csak úgy, a buli kedvéért" ment bele a dologba. No, ez viszont elfogadhatatlan, s ettől a gyerekeimet védeném foggal-körömmel. Kényes egyensúly a másság emberi elfogadása és a másság-kultusz elutasítása között.
Őszintén szólva én se lelkesednék, ha a lányaim "buliból" próbálnának ilyesmit, de azért sem, ha valóban "mások" lennének. Akkor már inkább a buli, de ne adj' Isten, hogy ilyesmivel kelljen szembesülnöm. Persze elméletben nagyon toleráns, meg elfogadó vagyok, de azért az én gyerekeim már mégse.Szóval valszeg annyira mégsem vagyok elfogadó...
Szofi, a szexualitással kapcsolatos bűntudatkeltésről most csak annyit, hogy ahhoz szükség volt az én kényszeres-szorongós lelki alkatomra is.
Pedig számítottam szaftos hittanos néphitekre!
De vicc nélkül, nyilván tisztában vagyok az ezzel kapcsolatos toposzokkal, csak élőben még sosem hallottam, tényleg, nekem kimaradt.
Egyébként pont felhúztam magam egy cikken, ami azt bizonygatja, hogy nyilván mindenki(lány) ki akarta már próbálni lánnyal, legfeljebb nem vallja be magának.
Az csak az egyik, hogy milyen alapon általánosít, az ilyesmit már rég leszarom, de az már jobban felhúz, hogy elvesszük a határt a határátlépéseink elől.
Én szerintem szuper toleráns vagyok az igazi kivételekkel, akik tényleg olyanok, amilyenek. De a minden keretet jódolgában szétzúzó, az életet felszínesen végigturistáskodó igehirdetőktől kiakadok.
Őszintén szólva Szofi, meg vagyok lepve, hogy élőben még sosem találkoztál olyasmivel, hogy az egyház a természetes nemi érdeklődést bűnnek kiáltja ki. Én, jó keresztényhez híven, meggyóntam a gondolatban, szóban, cselekedetben (valljuk meg, leginkább gondolatban)elkövetett bűneimet, és mindig leforrázva, és megalázottan jöttem ki a gyóntatószékből, mint valami erkölcstelen perszóna. És voltam mindehhez 12-13 éves! Totál bele voltam betegedve!
Oh, te szegény, nekem azért annyi eszem volt, hogy nem gyóntam meg, amit elkövettem. Emlékszem, 18 évesen a hittanon nekünk azt magyarázta a fiatal atya, hogyha egy fiú megfogja egy lány kezét, no ott indulnak el a lejtőn, és nincs megállás. Nem is volt. Lám, itt a 4 gyerek a nyakamon.
Komolyan mondom, hogy nekem ez totál kimaradt, azt hittem, az ilyesmi afféle keresztényutáló legenda. Aztáán egyre több közvetlen forrás számolt be hasonlóról.
Meg hogy a szenvedés a jó, a boldogság nem lehet keresztény ember célja.
Ehhez képest 20 éves koromban azt írtam a naplómba, hogy a szinte minden szomorúság istenkáromlás. SAzóval elég szenvedélyes, de másféle teológiai úton indultam el, igaz jobbára autodidakta módon.
És valahogy mindig kéznél volt egy átlagon felüli pap is. Mostanában látom, milyen óriási kiváltság ez.
De amit ti meséltek, az rettenetes!
Nagyon tetszik ez a kis párbeszéd:)
Kellően szaftos és pikáns a keresztény nevelő szándék (bűn és büntetés)& a melegek és öt ujjúak:)
Azért én kivenném a sorból a "bulis"
kamasz kórt-mikor a leggátlástalanabbak az emberek,vagy annyira frusztráltak (nőiességükben vagy férfiasságukban),hogy akkor,meg az a baj.
Én egyébként ismerek egy-két "meleg családot",és szerintem a megszokás-vagy is a természetes viselkedés csak idő kérdése.Kellő idő után már semmi nem furcsa
-vagy talán csak én.
Megjegyzés küldése