Holnap Busafej megkezdi az iskolát. Cérnaszálon lógó felső metszőfogával be kell ülnie az iskolapadba, s hosszú-hosszú évekre betagozódni az iskolarendszerbe. Egy lesz a sok közül, akinek meg kell próbálni megfelelni és helyt állni. Még nem tudja, mi vár rá, de ösztönösen elkezdte számolgatni, hogy ha csütörtökön lesz az évnyitó, akkor már csak egy nap van hétvégéig és máris nem kell menni iskolába. Alapvető ritmus, hogy iskolásként egyre javul a kedély a péntek felé haladva.Mondanom sem kell tele vagyok kétséggel és izgalommal, de nem vagyok egyedül. Ahogy haladt előre az augusztus, egyre több korábbi ovistárs anyukája hívott (azok is akikkel egyébként sose beszéltünk korábban), kialakult valami kétségbeesett szolidaritás, a sok tyúkanyó érezhetően vállvetve készül a Nagy Ismeretlenre.
Tegnap én is nekiveselkedtem és felcimkéztem minden beszerzett holmiját: könyvekre és füzetekre, egy komplett írószerbolt árukészletére és tornazsákra, tisztasági csomagra írtam fel elsőszülöttünk nevét (milyen nehéz is szépen, iskolásan írni!) és rajzoltam fel kedves ovis jelét: egy füstölő kéményű házikót. Máris olyan nosztalgiával gondolok rá, még sírni is tudnék, ha nem szólnék magamra, hogy ez már tényleg több a soknál!
Tényleg igaz, hogy az ember újraéli a gyerekei mellett az életét: a homályos ovis időszaknál is fel-felderengett néhány emlékfoszlány a saját gyerekkoromból, de azok olyanok voltak, mintha fél liter olivaolajon keresztül nézegetném az üveg alját. Az iskolásdi már más. Jóval intenzívebb: ahogy este a földön ülve csomagoltam, felrémlett az érzés, mikor kisiskolásként elhatároztam, hogy idén tényleg vigyázni fogok a tolltartómra és a könyveimre, mindig kihegyezem majd a ceruzákat és nem lesz szamárfüles a füzetem.
És most az ÉN kisfiam készül iskolába!!! Döbbenetes, szívszorító érzés.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése