Amit nem mondanék a gyerekemnek…2.

Ismered azt, amikor tökig benne állsz a fájdalomban, mert talán sosem látod többet a balatoni szerelmedet? Vagy azt hiszed, elárult a legjobb barátod? Volt-e olyan, hogy szüleid bejelentik, elköltöztök, és nem tudod elképzelni, hogy lehetne kilépni abból az univerzumból, ahol te adtál nevet a dolgoknak, mint Ádám és Éva a paradicsomban - vajon a kiűzetés után hallgatnak-e másik dolgok ugyanarra a névre? És te, nem válsz-e saját magad árulójává, ha nem siratod meg életed egy darabját mint kedves halottat?

Ilyenkor aztán mindig jön egy jószándékú felnőtt, és gyorsan relativizálja az életet és öt perc alatt felvilágosult európai leszel.

Megtudod, hogy a teremtés nem a te dolgod,Isten nem von be lelkes amatőröket – az ember dolga a rácsodálkozás. A geocentrikus világkép pedig évszázadok óta megdőlt, az univerzum középpontja ismeretlen, de egész biztos nem a Gereben utca 5. Az első szerelem meg hát elmúlik, az a természete, mindenki átesik rajta, és mindenki kibírta, holnap már nevetni fogsz az egészen, ha el nem felejted.

Nem tudom, mi a fájdalmasabb: maga a gyász, vagy a vigasztalás – vagyis de, hiszen éppen ezért írom ezt a posztot: Kedves Szülők, ne vegyétek el az őszinte csalódás tapasztalatát a gyerekeitektől, mert az majdnem annyira gyönyörűséges, mint amit elveszítünk, hiszen élet, és nem életről való tudás.

Most itt elmesélem, hogy én egyszer beugrottam, pedig nem is voltam már annyira kicsi,tizennyolc éves – de talán épp ebben a korban olyan védtelen az ember ebből az irányból. Már nem olyan erős a hite mint egy gyereknek, de már van fogalma arról, amit a felnőttek realitásnak, vagy Az Életnek neveznek. De nem is fogalom kérdése ez, egyszerűen csak látod a rossz példákat, és egy percig sem hiszed, hogy te is arra a sorsra juthatsz, de a veszélyt jelző lámpácskák időnként már felvillannak.

Szóval ekkor hallottam én is valami bölcsességet arról, hogy a gimnáziumi barátságok úgyis elmúlnak, jobb ha nem vagyok túl lelkes, és vigyázzak ne én legyek az utolsó, akinek leesik, mert az olyan megalázó. – Talán azért volt ez olyan leforrázó, mert annyira totálisan lehetetlennek tűnt. Sokkal inkább lehetetlennek, mint hogy egyszer kiszeretek a Szabó Zoliból. Ezért aztán megnyomtam a légzsák gombját, és elébe mentem a csalódásnak: magam mondtam ki a barátomnak, hogy figyelj, úgyis elsodor minket az élet egymástól. – Szerencsére a barátságunk ezt is kibírta. Láttam az arcát, és szerencsére ő is láthatta, hogy ez nem én vagyok, mert a barátságunkat ez a kis epizód meg sem legyintette. De ez volt az utolsó pillanat, hogy hittem a nagyoknak – és tizensok év után azt mondhatom, talán mindig nekem volt igazam.

Utóirat: Olvasom az ellentmondást, vagyis a kétfelé érvelést a soraimban: először azt mondom, hagyjátok tapasztalni, még ha csalódást is az ifjabbakat, majd azt mondom, amúgy is tévesek az előrejelzések. Szokás szerint elkalandoztam, bár a kettő összefügg. Aki maga fedezi fel a csalódást, az megtanul bízni is. Az életben, a másikban, a saját ítéletében. Aki az előtte járók reflexióiból merít, annak eltompulnak a saját érzékei, és hitetlenné, cinikussá válik. Végső soron –szerintem- boldogságra képtelenebbé.

Másfelől: Mégis dolga szülőnek, nagyszülőnek, és egyéb előttünk járónak megosztani a tapasztalatát, figyelmeztetni a veszélyre, segíteni eligazodni, és rámutatni, hogy nem minden ember olyan, van aki más, és ugyanakkor mást tapasztal, mást érez, mint én.

A feladat tehát valami olyasmi, hogy ne helyette éljünk, hanem elérhető közelségben hozzá.

Ti hogy csináljátok?

(Szofi)