Szerző: Fakirma
Amikor három és fél évvel ezelőtt épp, hogy csak hevergettük a kistestvér érkezik traumáját, öthetes Ojóka tüdőgyulladást kapott, s mi pillanatokon belül a kórházban találtuk magunkat. Ekkor kapta a kistesó nővérétől a zseniális Kórházi Farkas becenevet. A lelkem mélyén sokáig ezen a néven futott az én legkisebbem, a testvérféltékenység gyönyörű kifejezésébe beleszerettem.
Amikor három és fél évvel ezelőtt épp, hogy csak hevergettük a kistestvér érkezik traumáját, öthetes Ojóka tüdőgyulladást kapott, s mi pillanatokon belül a kórházban találtuk magunkat. Ekkor kapta a kistesó nővérétől a zseniális Kórházi Farkas becenevet. A lelkem mélyén sokáig ezen a néven futott az én legkisebbem, a testvérféltékenység gyönyörű kifejezésébe beleszerettem.
Kórházi perspektíva |
Kórházi Farkasunk hozza a
formáját, ismét kórházi farkas lett belőle. Már magam sem tudom, hányadik
alkalommal csöppentem bele a gyermekkórház életének gyötrelmeibe gyönyöreibe.
Különleges világ, a civil életen kívüli létezés, irreális mércék, keretek és szabályok,
ahol új értelmet nyernek a lényeges és a lényegtelen szempontok.
Manapság a kórházban egy mezei tüdőgyulladás,
középfülgyulladás vagy húgyúti fertőzés a gyereknek inkább móka, mint életre
szóló trauma. Az antibiotikum gyorsan végez a testi nyomorral, anyu, apu, mami,
papi éjt nappallá téve zizeg a kórteremben, a kis beteg hirtelen a családi
össz-szeretet fókuszában találja magát.
A jó öreg hospitalizáció
azonban most is kérlelhetetlenül lesújt, manapság inkább a kórteremben vezeklő
szülőre, semmint a gyerekre: a kórházi létre ítélés ténye először sokkol, a lepukkant
kórteremben hörgő gyerekek, semmibe révedő karikás szemű anyák látványa
dühöt, tiltakozást és könnyeket vált ki.
Kizárt,
hogy EZEK közé tartozunk, ebben a
rohadásban egy napot sem lehet kibírni!
S ha már erre ítéltettünk, legalább a külsőségekben
demonstráljuk kívülállóságunkat: a papucs előkerül, de a farmernadrág és pörgős
szoknyácska helyére csak fokozatosan kerül a fakó mackónadrág és a lelakott
cicanaci. A dühös tiltakozást idővel felváltja az apátia, a külvilág iránti közöny,
míg megérkezünk a gödör aljára a többi kórházi zombi közé. Érdeklődést
legfeljebb egy új kisbeteg érkezése vagy egy régen várt lelet felbukkanása vált
ki. A regresszió biztos jele az a pillanat, amikor rádöbbenünk, már nem is
vágyunk a külvilágba: itt minden steril, körülhatárolt és kiszámítható. A negyedik
nap környékén, amikor a gyerek vérképe még pocsék, de külsőre már az egészséges
időket idézi, inkább ijesztőnek, semmint vonzónak tűnik a hazatérés
perspektívája. Már bennfentesek vagyunk, mi osztjuk az észt a megszeppent
újonnan érkezőknek. A külvilágban soha, semmiben nem válhatunk néhány nap alatt
olyan kompetenssé, mint a kórtermi sivárságban.
Még szükséges néhány nap izoláció, hogy összeüssük piros topánkánk
sarkát,
mindenütt jó, de legjobb otthon.
A kórházi tartózkodás másik nagy
vesztese az otthon hátra maradt csapat: kócos kis fejek, mosatlan fogak, háromnapos
büdös zoknik, uzsonnanélküliség, iskolai késések, meg nem írt leckék és egy
szopóágon sínylődő férj jelzik az anyahiányt.
Hetedik napunkat töltjük a
kórházban. Köszönjük, remekül vagyunk. Békés hétköznapjainkat csak az árnyékolja
be, hogy tudjuk, néhány napon belül vissza kell térnünk az otthoni katasztrófa sújtotta
övezetbe. Délutánonként az őszi napfényes kertben fogadjuk a vendégeket.
Kórházi Farkassal nagyjából tíz perc után összenézünk:
Mikor vonulhatunk már vissza a kórtermünkbe?
Nincs miről mesélnünk, nincs mit
hallgatnunk, megszűnt a közös nevező azokkal, akik néhány napja még életünk
legfontosabb szereplői voltak. Megkönnyebbülten sóhajtunk kint maradottak és
bent lévők, amikor bezáródik közöttünk az automata üvegajtó.
Néhány órára visszatérek csúful
cserbenhagyott családomhoz pótolni egy elveszett tornagatyát Bendőnek, hazafuvarozni
az iskolában belázasodott Szendvicsgyereket, korcsolyázni egyet az anyahiánytól
megzizzent Királykisasszonnyal, esetleg összeütni a családnak egy paradicsomos
tésztát. Könnyes a szemem, nem találom a régi szerepeket, s már alig várom,
hogy rohanhassak vissza az én Kórházi Farkasomhoz.
Ez itt most a kettőnk hete: úgy
vagyunk együtt, mint soha ezelőtt. Az ujjunkkal a csempére firkálunk, s
igyekszünk kitalálni, a másik mit rajzolhatott. Titokban körmöt festünk egy
félreeső zugban a lépcső alatt, s izgulunk, hátha valaki megérzi az erős
szagot. Kórházi kesztyűkből lufit fújunk. Állunk az automata üvegajtó előtt, s
ha kinyílik, azt varázsoljuk, hogy záródjon be. Leckét vehetne tőlem Bartos
Erika szuperanyaságból. Távol áll
tőlem minden gonosz gondolat, boldogan lebegünk az ajándékba kapott
potyaidőben.
Az otthoniak pedig kibírják. Majd
kárpótolom őket később. No persze nem egy gyermekkórház ölelő karjai között.
Abba tényleg belehülyülnék.
6 megjegyzés:
A kócos fejről nem tehetek! Nem hagyja, hogy megfésüljem. És fogat is legalább 3 naponta mosunk!
:)A jutalmad a hősies helytállásért, hogy írhatsz róla egy posztot. Itt az Onleányon.:)
Érdekes perspektíva :)
És reménytelibb az itthoninál:)
Hiába, Fakirma, mindig is tudtam, hogy mi egy picit rokonlelkek vagyunk :) Nekünk 6 hetesen lett hörgőgyulladásunk és ez az egész kórházi érzéshalmaz nagyon hasonló volt, csak talán drámaibb, hiszen pici volt a baba. Amúgy én pont az időből és térből való kicsöppenés miatt érdekesnek éreztem a kórházi napokat. De milyen jó, hogy vége.
Réka
Gratulálok Réka, én már akkor sejtettem, hogy zizzent vagy, amikor kiderült, hogy milyen mennyiségű gyereked van:) Pici babával iszony a kórház, tapasztalataim szerint pont ez a három éves korosztály az, akivel a legélvezetesebben el lehet tölteni a fehérköpenyes napokat. Már nem kiszolgáltatott békák, de még erőlködés nélkül csodát lehet varázsolni az életükbe.
Megjegyzés küldése