Szerző: Lotte
Nemrég véletlenül egy '56-ról szóló színdarab szereplőjével beszélgettem. A fiatal színésztől megkérdeztem, hogyan szokott ünnepelni? Röviden csak annyit válaszolt, hogy annak idején ilyenkor, 23-án nem ment iskolába. Pont. Megsajnáltam, bár ő ebből mit sem értett. Gyanítom, sokan vannak még, akik hasonlóan szomorú választ adtak volna a kérdésre.
Ilyen az ünnep tartalom nélkül: egy munkaszüneti nap, előtte a megszokottnál nagyobb bevásárlással, mert másnap zárva vannak az üzletek; a leckeírás halasztása egy nappal, hisz reggel nincs suli. Ez persze mind remek dolog, csak épp semmi köze az ünnephez.
Az ünnepekért - mint szinte mindenért - meg kell dolgozni, évről-évre meg kell küzdeni a valóságukért, akár karácsony van, akár egy nemzeti ünnepnap.
Az ünnepnek végső soron személyes ügyünkké kell váljon ahhoz, hogy ne csak iskolaszünet legyen. Gondolkodást feltételez, rágondolást az aktuális ünnepelni valóra, beleérzőképességet, hogy milyen lehetett Krisztusnak a kereszten, vagy ott a tömegben állva 1956. október 23-án, mikor végre engedett a Sztálin-szobor a fellelkesült akaratnak.
Nem lehet "megspórolni" az ünnepet, mert menthetetlenül elkopik, s vele szegényedik az életünk. A gyerekeinknek továbbadni pedig a mi felelősségünk. Nem elegendő az iskolai tornatermi ünnepség: a nagyszülők meséje, saját személyes érzéseink átadása, egy megrendítő film- vagy olvasmányélmény megélése nélkül ugyanis nem lesz az övék 1956 sem!
Gimnazista voltam, mikor egy március 14-én az akkori barátomnál töltöttem a délutánt. Természetes volt, hogy este fáklyával a kézben vonulunk Kossuth-nótákat énekelve a Várba ünnepelni. Hívtam, jöjjön velem, de ő csodálkozva nézett, hogy minek, mikor olyan jó itt és most, nem csinálni semmit. Jó volt tényleg, de úgy nőttem fel, olyan élményeim voltak 16 éves koromra, hogy nem volt kérdés, hogy Szofival a hűvös tavaszi estében hol a helyünk. Ott, ahol a közösség ünnepel. (Pár nappal később szakítottunk. Nem ezért, de egy kicsit mégiscsak. Egy fontos közös ponton nem értettük meg egymást.)
Az ünnepekért meg kell küzdeni, ezt tették 1956 ismert és névtelen hősei. Őrizték az 1848-ból öröklött szabadságeszményt akkor is, amikor már tilos volt beszélni a "sajnálatos októberi eseményekről".
Nekünk ma nem diktatúrákkal, hanem a közönnyel és kényelemmel kell felvennünk a harcot. Kevésbé látványos, kevéssé hősies ez a küzdelem, de legalább olyan fontos!
Nemrég véletlenül egy '56-ról szóló színdarab szereplőjével beszélgettem. A fiatal színésztől megkérdeztem, hogyan szokott ünnepelni? Röviden csak annyit válaszolt, hogy annak idején ilyenkor, 23-án nem ment iskolába. Pont. Megsajnáltam, bár ő ebből mit sem értett. Gyanítom, sokan vannak még, akik hasonlóan szomorú választ adtak volna a kérdésre.
Ilyen az ünnep tartalom nélkül: egy munkaszüneti nap, előtte a megszokottnál nagyobb bevásárlással, mert másnap zárva vannak az üzletek; a leckeírás halasztása egy nappal, hisz reggel nincs suli. Ez persze mind remek dolog, csak épp semmi köze az ünnephez.
Az ünnepekért - mint szinte mindenért - meg kell dolgozni, évről-évre meg kell küzdeni a valóságukért, akár karácsony van, akár egy nemzeti ünnepnap.
Az ünnepnek végső soron személyes ügyünkké kell váljon ahhoz, hogy ne csak iskolaszünet legyen. Gondolkodást feltételez, rágondolást az aktuális ünnepelni valóra, beleérzőképességet, hogy milyen lehetett Krisztusnak a kereszten, vagy ott a tömegben állva 1956. október 23-án, mikor végre engedett a Sztálin-szobor a fellelkesült akaratnak.
Nem lehet "megspórolni" az ünnepet, mert menthetetlenül elkopik, s vele szegényedik az életünk. A gyerekeinknek továbbadni pedig a mi felelősségünk. Nem elegendő az iskolai tornatermi ünnepség: a nagyszülők meséje, saját személyes érzéseink átadása, egy megrendítő film- vagy olvasmányélmény megélése nélkül ugyanis nem lesz az övék 1956 sem!
Gimnazista voltam, mikor egy március 14-én az akkori barátomnál töltöttem a délutánt. Természetes volt, hogy este fáklyával a kézben vonulunk Kossuth-nótákat énekelve a Várba ünnepelni. Hívtam, jöjjön velem, de ő csodálkozva nézett, hogy minek, mikor olyan jó itt és most, nem csinálni semmit. Jó volt tényleg, de úgy nőttem fel, olyan élményeim voltak 16 éves koromra, hogy nem volt kérdés, hogy Szofival a hűvös tavaszi estében hol a helyünk. Ott, ahol a közösség ünnepel. (Pár nappal később szakítottunk. Nem ezért, de egy kicsit mégiscsak. Egy fontos közös ponton nem értettük meg egymást.)
Az ünnepekért meg kell küzdeni, ezt tették 1956 ismert és névtelen hősei. Őrizték az 1848-ból öröklött szabadságeszményt akkor is, amikor már tilos volt beszélni a "sajnálatos októberi eseményekről".
Nekünk ma nem diktatúrákkal, hanem a közönnyel és kényelemmel kell felvennünk a harcot. Kevésbé látványos, kevéssé hősies ez a küzdelem, de legalább olyan fontos!
2 megjegyzés:
Lotte, ezt most olyan egyszerűen és jól írtad!
Egyébként a szüleimnek is van ilyen élményük: egy baráti házaspárral szóba került annak idején, hogy jön az ünnep, csinálhatnának valamit. "Ja, még gyorsan elmehetünk síelni Ausztriába!" - ez volt a reakció. Ezt azóta emlegetik, mint annak a megfoghatatlan valaminek az egyik jelét, ami a több évtizedes barátság ellenére nem múló távolság köztük.
Tudtam, hogy te érteni fogod:)
Megjegyzés küldése