Szerző: FiloSzofi
Nagyon csodálkoztam, hogy Lotte megírta az év ponyvájának ismertetőjét, de örültem neki. Azért örültem, mert nagyon egyértelműen sikerült megfogalmaznia, hogy értéktelen vacak. Mellébeszélés nélkül. Ez nem azért jó nekem, hogy mert valamiféle gyalázó-vágyamat sikerült kielégíteni, de még egy jó beszélgetésre sem egyetlen ötletem a közös sopánkodás. Azért esett jól, mert az iszaptengerben, amelyben fogyasztóként úszunk, kell egy-két szilárd pont, kell az egyenes beszéd.
Ahhoz azért nincs szükségem térképre, hogy az Ötven árnyalat trilógiát megközelítőleg a maga helyére tegyem, de azért vannak kevésbé egyértelmű helyzetek is. Például, ha a kortárs gyerekirodalom képeskönyvön túli világában kell tájékozódnom.
Az utóbbi években ugyan kialakult a gyerekirodalom egyfajta műhelye nálunk is, de az a benyomásom, hogy túl kicsi a piac ahhoz, hogy igazán őszinték legyenek. Az igényesebb kiadók és könyvesboltok szoros kapcsolatban állnak a róluk író kritikusokkal és magukkal a témával foglalkozó fórumokkal is, így nem valósulhat meg igazi objektivitás és sokféle megközelítés. Olyan terep ez, amelyet nem szívesen ekézek, mert jó, amit elkezdtek, jó, amit csinálnak, s arról igazán nem tehetnek, hogy nincsenek tízszer annyian. Ami eredmény van, általuk van.
Amit keresek, egyszerű: legyen irodalom. Nem pszichológia, esti beszélgetés, forgatókönyv, ismertetőszöveg vagy kalandtúra.
Mindezt az 5-10 éves korosztálynak. Segítsetek!
Most akkor az jönne, hogy megmondom, mi az irodalom, vagy legalábbis én mit tekintek annak. Nem fogom. Definíciószerűen, kizárólagosan biztosan nem, nem érzem magam képesnek, sem hivatottnak rá.
De pontosan érzem a különbséget a Tündér Lala és mondjuk a Harry Potter, a Tüköry Léda vagy a Kuckó a fán között.
Tudom, hogy nem divatos a "Mi a művészet?" témakör, és világtrend az úgynevezett magas és populáris kultúra megkülönböztetésének felszámolása, de mégis ott marad a jó öreg tapasztalat. A tapasztalat pedig markáns érzetekkel segít eligazodni: a tizedik gyorséttermi vagy menzaebéd után elkezd felértékelődni a valódi konyhaművészet. A jó étel. Némi intelligenciával a kívánást és a függést is meg lehet különböztetni attól, ha valami igazán jólesik. Én például a sajtburgert is nagyon meg tudom kívánni, és akkor előbb-utóbb eszem is, de azért nem arra szoktam mondani, hogy "de jót ettem!".
Az említett Tündér Lala vagy a Rumini sorozat egy-egy kötete, Barni történetei vagy az Alíz néni meséi mind egy-egy varázsgömb, amelynek a fénye nem kopik, teljessége nem csorbul, de Julia Donaldson Tüköry Lédáját megettük, jó volt, és el is felejtettük.
A gyerekek híres előítélet-mentessége egyébként itt is megmutatkozik. Tojnak az oktatáspolitikai vitákra, és a János Vitézt vagy a Láthatatlan embert ugyanolyan szívesen hallgatják, mint Zágoni Balázst, Berg Juditot vagy Gévai Csillát.
Ha a szöveg képes egy világot eléjük állítani, akkor édes mindegy, hogy a mozaik egyes darabkái azért sötétek-e, mert régiesek, vagy azért, mert még nem találkoztak velük. Tőlük egyelőre még azt sem hallottam, hogy valami túl lassú lenne, bár kétségtelen, hogy vevők a pergő eseményekre és a filmszerűségre. Ez utóbbi kettő nem egészen ugyanazt jelenti. Ha egy könyv kalandos, mint mondjuk a Galléros Fecó naplója, gyorsan peregnek az események, változik a szín, az még hagy lehetőséget a szövegnek, hogy az események sodrában is árnyaltabb jellemeket, saját szövegklímát formázzon meg. A filmszerűen megírt szöveg ellenben számomra hamis, mert egy eleve képpé absztrahált gesztust is önmaga képi mélysége nélkül, még ahhoz képest is leegyszerűsítve, hiteltelenül, rosszabb esetben hazug módon ábrázol. Tudjátok, amikor azért lesz ismerős a gesztus, mert a filmekben úgy csinálnak, nem azért, mert ismerős lelkiállapotból adódik. De ezen már pampogtam egyszer.
A következő hetekben az említett 5-10 éves korosztálynak szóló irodalmat szeretném szemlézni, remélhetőleg a ti segítségetekkel. Ebből a kis bevezetőből megismerhettétek az én szubjektív szempontjaimat, és érdekelne, ti mit vártok az irodalomtól, zavar-e a gyerekponyva, és persze, hogy mit ajánlotok, és mi az, ami csalódást okozott.
Nagyon csodálkoztam, hogy Lotte megírta az év ponyvájának ismertetőjét, de örültem neki. Azért örültem, mert nagyon egyértelműen sikerült megfogalmaznia, hogy értéktelen vacak. Mellébeszélés nélkül. Ez nem azért jó nekem, hogy mert valamiféle gyalázó-vágyamat sikerült kielégíteni, de még egy jó beszélgetésre sem egyetlen ötletem a közös sopánkodás. Azért esett jól, mert az iszaptengerben, amelyben fogyasztóként úszunk, kell egy-két szilárd pont, kell az egyenes beszéd.
Ahhoz azért nincs szükségem térképre, hogy az Ötven árnyalat trilógiát megközelítőleg a maga helyére tegyem, de azért vannak kevésbé egyértelmű helyzetek is. Például, ha a kortárs gyerekirodalom képeskönyvön túli világában kell tájékozódnom.
Az utóbbi években ugyan kialakult a gyerekirodalom egyfajta műhelye nálunk is, de az a benyomásom, hogy túl kicsi a piac ahhoz, hogy igazán őszinték legyenek. Az igényesebb kiadók és könyvesboltok szoros kapcsolatban állnak a róluk író kritikusokkal és magukkal a témával foglalkozó fórumokkal is, így nem valósulhat meg igazi objektivitás és sokféle megközelítés. Olyan terep ez, amelyet nem szívesen ekézek, mert jó, amit elkezdtek, jó, amit csinálnak, s arról igazán nem tehetnek, hogy nincsenek tízszer annyian. Ami eredmény van, általuk van.
Amit keresek, egyszerű: legyen irodalom. Nem pszichológia, esti beszélgetés, forgatókönyv, ismertetőszöveg vagy kalandtúra.
Mindezt az 5-10 éves korosztálynak. Segítsetek!
Most akkor az jönne, hogy megmondom, mi az irodalom, vagy legalábbis én mit tekintek annak. Nem fogom. Definíciószerűen, kizárólagosan biztosan nem, nem érzem magam képesnek, sem hivatottnak rá.
De pontosan érzem a különbséget a Tündér Lala és mondjuk a Harry Potter, a Tüköry Léda vagy a Kuckó a fán között.
Tudom, hogy nem divatos a "Mi a művészet?" témakör, és világtrend az úgynevezett magas és populáris kultúra megkülönböztetésének felszámolása, de mégis ott marad a jó öreg tapasztalat. A tapasztalat pedig markáns érzetekkel segít eligazodni: a tizedik gyorséttermi vagy menzaebéd után elkezd felértékelődni a valódi konyhaművészet. A jó étel. Némi intelligenciával a kívánást és a függést is meg lehet különböztetni attól, ha valami igazán jólesik. Én például a sajtburgert is nagyon meg tudom kívánni, és akkor előbb-utóbb eszem is, de azért nem arra szoktam mondani, hogy "de jót ettem!".
Az említett Tündér Lala vagy a Rumini sorozat egy-egy kötete, Barni történetei vagy az Alíz néni meséi mind egy-egy varázsgömb, amelynek a fénye nem kopik, teljessége nem csorbul, de Julia Donaldson Tüköry Lédáját megettük, jó volt, és el is felejtettük.
A gyerekek híres előítélet-mentessége egyébként itt is megmutatkozik. Tojnak az oktatáspolitikai vitákra, és a János Vitézt vagy a Láthatatlan embert ugyanolyan szívesen hallgatják, mint Zágoni Balázst, Berg Juditot vagy Gévai Csillát.
Ha a szöveg képes egy világot eléjük állítani, akkor édes mindegy, hogy a mozaik egyes darabkái azért sötétek-e, mert régiesek, vagy azért, mert még nem találkoztak velük. Tőlük egyelőre még azt sem hallottam, hogy valami túl lassú lenne, bár kétségtelen, hogy vevők a pergő eseményekre és a filmszerűségre. Ez utóbbi kettő nem egészen ugyanazt jelenti. Ha egy könyv kalandos, mint mondjuk a Galléros Fecó naplója, gyorsan peregnek az események, változik a szín, az még hagy lehetőséget a szövegnek, hogy az események sodrában is árnyaltabb jellemeket, saját szövegklímát formázzon meg. A filmszerűen megírt szöveg ellenben számomra hamis, mert egy eleve képpé absztrahált gesztust is önmaga képi mélysége nélkül, még ahhoz képest is leegyszerűsítve, hiteltelenül, rosszabb esetben hazug módon ábrázol. Tudjátok, amikor azért lesz ismerős a gesztus, mert a filmekben úgy csinálnak, nem azért, mert ismerős lelkiállapotból adódik. De ezen már pampogtam egyszer.
A következő hetekben az említett 5-10 éves korosztálynak szóló irodalmat szeretném szemlézni, remélhetőleg a ti segítségetekkel. Ebből a kis bevezetőből megismerhettétek az én szubjektív szempontjaimat, és érdekelne, ti mit vártok az irodalomtól, zavar-e a gyerekponyva, és persze, hogy mit ajánlotok, és mi az, ami csalódást okozott.
7 megjegyzés:
Szuper! Teljesen megzavarodva állok a mai gyerekirodalom előtt.Nehezen döntök két perc alatt a libriben (néhány vinnyogó kölyökkel a hónom alatt) mi az emészthető és mi a szemét.
Segítsetek! Egy hat éves kisfiúnak keresek mesekönyvet, akinek nincs apukája, de nagyon fantáziál róla, s kellene neki valami fickós mesekönyv!
fickós fikciós
Bocs, nagyon adta magát.
Ja, témához:
Nagyon nehéz!
Én pl sokáig úgy örültem, amikor megnyílt az a bizonyos első gyerekkönyves műhely, olyannyira, hogy valamiféle garanciának tartottam a kiadójuk nevét. Az itteni könyves nőci hívta fel a figyelmemet az ártatlannak feltételezett szféra anyagi-szakmai függésrendszerére, azóta figyelmesebb vagyok.
Mondjuk nem veszek sokszor könyvet, ha talál az ember jót, elég néhány kötet. Meg elvakítanak a színvonalas illusztrációk is, de ez már más poszt témája lehetne.
(Huh, javítottam.)
Irma, az apa-témát kellene feszegetni, vagy csak úgy fickós legyen?
Van a csimotának egy könyve, Neked írok, Apu. Ott azt hiszem, egy kislánynak nincs apukája, és kezd levelet írni neki. De nem tudom, milyen, nem olvastam.
A Tündér Lala főhőse kisfiú, és szintén nincs apukája, ezt a témát feszegeti is a könyv. Például a pótapa-kérdést is, az anyuka mellett akaratlanul is betöltött társ szerepet is.
A Tom Sawyer is apátlan fiúról szól és nagyon fickós is, de nem tudom, hat évesnek való-e, talán inkább nyolcévesnek.
A Barni könyvek (Zágoni Balázs) teljes, boldog családról szólnak,de hangsúlyos, karakteres apa-kép van benne, és a főhős is igazi mai kisfiú. A klasszikus szerepek jól kukkolhatók belőle. Az egyes kötetekben Barni egyre idősebb, így 4-10 éves korig élvezhető lehet.
Most ennyi, ha még beugrik valami, szólok.
A fickós fikciót feltétlenül megemlítem a kétségbeesett anyukának, legkomolyabb szakmai pofámat magamra öltve:)
Szerintem apás és fickós amúgy összefügg. A kisfiú nagyon sokat fantáziál az apukáról és állítólag egy kicsit nőiesen viselkedik, ami persze elég nagy baromság, viszont ha az anyut zavarja, foglalkozni kell vele. Köszi a könyvtippeket, tök jók, ha még eszedbe jut valami szólj, lássa csak az az anyu, micsoda kompetens szakemberbe botlott!
Irma, azon gondolkodtam, hogy az anyuka problémájára legjobb a népmese. Egy hatéves még a mágikus korszaka végén van, éppen neki valók az összetettebb népmesék.
Boldizsár Ildikó a meseterápiás központjában a fizetős csoportok mellett árvaházi gyerekeknek tart meseterápiát, pontosan azért,mert nekik hiányoznak a klasszikus modellek az életükből.
Persze, meg kell találni a passzoló meséket, de ez a vonal létezik, utána lehet nézni.
Szuper, nekem is a népmesék jutottak az eszembe!Már alig várom, hogy jövö héten dolgozni mehessek ezzel a sok-sok bölcsességgel a fejemben!
Megjegyzés küldése