Szerző: Lotte
A gyerekek rákaptak - a vasárnapi családi összejöveteleket színesítendő - a rendszeres műsorok tartására. Szombaton is lelkesen készülődni kezdtek, gondolkoztak, hogy álljon össze az új előadás. A karácsonynak már tényleg vége, a repertoárt frissíteni kellett. Mikor javasoltuk nekik, hogy a közelgő Magyar Kultúra Napja alkalmából legyen pár magyar vers, meg történet, megörültek. Aztán meséltük, hogy azért épp ilyenkor, január 22-én ünnepeljük a magyar kultúrát ("Anya, de mi az a kultúra?!"), mert Kölcsey Ferenc ezen a napon fejezte be 190 éve a Himnusz megírását.
Erre aztán felcsillant a szemük! "Tök jó, akkor azt is elénekeljük! Vigyázzállásban, a műsor végén, mint az évnyitón!"
Így is lett. Ebéd után ültünk a kiürült süteményes tányérok és kávéscsészék mellett, hallgattuk az egymást váltó szavalatokat és felolvasásokat, aztán egyszerre csak egymásra néztek és rázendítettek: "Isten, áldd meg a magyart..."
Meglepetten ugrott talpra nagyapa és nagymama, keresztmama, unokabáty és sógorasszony. Váratlanul ünnep köszöntött be az álmos vasárnap délutánba...
Úgy nőttem fel, hogy szüleim azonnal vigyázzba ugrottak a tévé előtt a karosszékből, ha felcsendült nemzeti imádságunk szomorú-szép kezdő dallamsora. Pici korunktól fogva alap volt, hogy ilyenkor megállunk, nem nyüzsgünk és igen, nemcsak hallgatjuk, hanem énekeljük is! Ugyanezt próbáljuk továbbadni a gyerekeknek is. Nem is értem, hogy lehetséges, hogy olyan sok ember összeszorított szájjal állja végig a Himnuszt? Ez nem hallás, jó- vagy rossz hang függvénye - apukám is botfülével (diszkréten, halkan) mindig énekelt.
Mióta az eszemet tudom, elfogódottan énekeltünk Szilveszterkor, sportközvetítéseknél, parázs tüntetéseken és álmosító ünnepségek kezdetén. Büszkén, egyenes derékkal. A templomban az összekulcsolt kéz egyedül e dallamnál vált ketté, az imádságos, emelkedett lélek mellett is egy kicsit más minőséggé: a nemzeti érzés kibogozhatatlan jelképeként. Biztos, hogy több százszor is énekeltem már, sokféle élethelyzetben. Hogy lehetséges, hogy mégis, hogy mindig - sőt egyre inkább - szíven üt?
Milyen elixírt kevert szatmárcsekei magányában a félvak Kölcsey, s a nemzet zeneóriása, Erkel Ferenc? Mi hullámzik a reformkor óta, immár százkilencven éve a lelkekben erre a keserédes ódára?!
Bennem egészen különös képek villódznak: nyárfás, dunántúli fasor a fülledt melegben; budapesti golyónyomos bérházak fala; a zebegényi Duna-part; a miskolci pályaudvar; Gyergyóholló, anyukám erdélyi szülőfaluja; a nagyszüleim és a gyerekeim; Széchenyi István és Cseh Tamás; barátok, szerelmek és az elmúlás, és még annyi minden kimondhatatlan dolog, ami fontos nekem. És mostantól a vasárnapi ebéd emléke is...
S mindez az érzelmi robbanás egy rövidke énektől. Isten éltessen, Himnuszunk!
Erre aztán felcsillant a szemük! "Tök jó, akkor azt is elénekeljük! Vigyázzállásban, a műsor végén, mint az évnyitón!"
Így is lett. Ebéd után ültünk a kiürült süteményes tányérok és kávéscsészék mellett, hallgattuk az egymást váltó szavalatokat és felolvasásokat, aztán egyszerre csak egymásra néztek és rázendítettek: "Isten, áldd meg a magyart..."
Meglepetten ugrott talpra nagyapa és nagymama, keresztmama, unokabáty és sógorasszony. Váratlanul ünnep köszöntött be az álmos vasárnap délutánba...
Úgy nőttem fel, hogy szüleim azonnal vigyázzba ugrottak a tévé előtt a karosszékből, ha felcsendült nemzeti imádságunk szomorú-szép kezdő dallamsora. Pici korunktól fogva alap volt, hogy ilyenkor megállunk, nem nyüzsgünk és igen, nemcsak hallgatjuk, hanem énekeljük is! Ugyanezt próbáljuk továbbadni a gyerekeknek is. Nem is értem, hogy lehetséges, hogy olyan sok ember összeszorított szájjal állja végig a Himnuszt? Ez nem hallás, jó- vagy rossz hang függvénye - apukám is botfülével (diszkréten, halkan) mindig énekelt.
Mióta az eszemet tudom, elfogódottan énekeltünk Szilveszterkor, sportközvetítéseknél, parázs tüntetéseken és álmosító ünnepségek kezdetén. Büszkén, egyenes derékkal. A templomban az összekulcsolt kéz egyedül e dallamnál vált ketté, az imádságos, emelkedett lélek mellett is egy kicsit más minőséggé: a nemzeti érzés kibogozhatatlan jelképeként. Biztos, hogy több százszor is énekeltem már, sokféle élethelyzetben. Hogy lehetséges, hogy mégis, hogy mindig - sőt egyre inkább - szíven üt?
Milyen elixírt kevert szatmárcsekei magányában a félvak Kölcsey, s a nemzet zeneóriása, Erkel Ferenc? Mi hullámzik a reformkor óta, immár százkilencven éve a lelkekben erre a keserédes ódára?!
Bennem egészen különös képek villódznak: nyárfás, dunántúli fasor a fülledt melegben; budapesti golyónyomos bérházak fala; a zebegényi Duna-part; a miskolci pályaudvar; Gyergyóholló, anyukám erdélyi szülőfaluja; a nagyszüleim és a gyerekeim; Széchenyi István és Cseh Tamás; barátok, szerelmek és az elmúlás, és még annyi minden kimondhatatlan dolog, ami fontos nekem. És mostantól a vasárnapi ebéd emléke is...
S mindez az érzelmi robbanás egy rövidke énektől. Isten éltessen, Himnuszunk!
1 megjegyzés:
Igen, gyerekkorunkban alap volt felállni, és énekelni a Himnuszra, így tett az összes lakótelepi szomszédom is egyébként a fuvarostól a könyvelőig. Aki nem (valami nyilvános helyen), arról lehetett tudni, hogy külföldi.
Azt egy picit sajnálom, hogy nehéz énekelni, sokszor én is elakadok a hangközök megugrásakor, amikor pedig szívesen ereszteném ki a hangom.
Megjegyzés küldése