Heti Muníció: Hisztimatyiknak hisztimatyikról

Szerző: Fakirma

 

A karácsonyi őrületben azért akadt egy kedves órácskám Ojóval a kedvenc könyvesboltomban. Dagadtam a büszkeségtől: ahogy kislányommal békésen böngésztük a mesekönyveket, semmi jel nem mutatott arra, hogy négy neveletlen gyerek elgyötört édesanyja vagyok. Minden bizonnyal a pénztárosnő is értetlenül nézte a kosarunkba pottyanó Hisztikönyvet. Nem sejthette, hogy végső anyai kétségbeesésemben szakmai érdeklődésből veszem meg Berg Judit könyvét. A négygyermekes szerzőnő történeteit nem csak azért szeretem, mert az oldalakról vízfejű debilek helyett bájos, szerethető lények mosolyognak ránk. Rumini kalandos élete sok-sok felejthetetlen összebújós estét szerzett nekem és a fiaimnak. Már alig várom, hogy a kislányok agyilag összekapják magukat annyira, hogy értékelni tudják a kisegér kalandjait.

Gondoltam, addig jó lesz nekik a Hisztikönyv. Úgy tűnik, elfogult anya módjára túl sokat néztem ki belőlük: továbbra sem képesek felfogni, hogy a hiszti a világ egyik legundorítóbb tevékenysége, és azonnal le kellene szokniuk róla.

A könyv lányaim megátalkodottsága ellenére is bájos, szerethető alkotás.

 Az első mese a reményt vesztett szülőnek nyújt némi vigaszt: a szerzőnő azt állítja, hogy előbb-utóbb még a legcikibb gyerek is kikupálódik, s a kínos jelenetek a múltba vesznek. Szép mese.

Aztán megismerhetjük Hiszti manó történetét. A kis csúfság vérbeli pszichológus módjára a paradox módszert alkalmazza: a bicskanyitogatóan viselkedő kislányt arra biztatja, hogy legyen még nagyobb paraszt, ettől aztán a kislánynak elmegy a kedve az egésztől és (nem kevésbé bicskanyitogató) bezzeggyerek válik belőle. Kipróbáltam itthon ezt a technikát, a lányaim először tényleg abbahagyták a hisztit, csak hogy körberöhögjenek, majd szemrebbenés nélkül folytatták tovább az őrjöngést. Úgy tűnik, nem vagyok még vérbeli pszichológus,  vagy egyszerűen csak nem vagyok olyan ocsmány féreg, mint Hiszti manó, és a gyerekeim örömmel teljesítik a kívánságomat.
A következő két mese olyan kritikus élethelyzetet dolgoz fel, ahol a gyermeki akarat és a szülői összeomlás kéz a kézben járnak egymással. Az egyik történetben a makrancos kislány nem akar felöltözni. Pucéran duzzog otthon egész nap, így aztán kimarad minden jóból, ami a pajtásaival történik. Nem túl reális sztori, az én gyerekeim kizárólag akkor tagadják meg a ruhába bújást, ha várhatóan valami pocsék helyre viszem őket. Persze nem kizárt, hogy Berg Juditéknál az élet csupa örömünnepből áll.
A következő történetben megismerkedhetünk Petivel, a szófogadatlan kisfiúval. Hiába minden anyai könyörgés, kompromisszumkeresés, megalázkodás, a lusta disznónak esze ágában sincs rendet rakni. Erre aztán a játékai gondolnak egyet és lelépnek. A kisfiú gyorsan belátja, hogy hibázott, bűnbánatot tart, a játékok adnak neki még egy esélyt, Peti bizonyít, szép rendet rak a cuccai között. Királykisasszonyék játékai is mindig elmásznak, de ez rajtam kívül senkit sem idegesít. Az viszont igaz, hogy Petihez hasonlóan én is mindig belátom, hogy hibáztam, és szép rendet rakok.
Az utolsó mesének semmi köze a hisztihez, viszont megtudhatjuk, hogy a víziszony sokkal könnyebben orvosolható betegség, mint a róka-fóbia. A mese egy pszichésen rossz állapotban lévő kiskacsáról szól, aki fél bemászni a vízbe. Aztán jön a róka, s a kiskacsa egycsapásra jobban lesz: beugrik a tóba, és rájön, hogy szuperül tud úszni. Aranyos történet. El sem tudom képzelni, engem milyen szörnyeteg tudna kigyógyítani a galambfóbiámból. Egy róka biztosan nem.
Amikor kétségbeesett szülők keresnek meg hisztis gyerekük miatt, röhögök nagyot, höhöhö, ti is jól megszívtátok, komoly képpel javaslom nekik Berg Judit Hisztikönyvét, mert kedves, bájos és szakmailag korrekt mesekönyv. Nem viccelek, tényleg az. Arról nem tehet a szerzőnő, hogy az én gyerekeim szakmailag nem korrektek.
Nektek is (höhöhö) jó szívvel ajánlom.
( Nálunk lakik egy alig használt példány, ha valaki vágyik rá jutányos áron...)