Szerző: Lotte
Egy rövid történet a lélekápoló református lelkész tollából, útravalóul 2013-ra: hogy ne felejtsünk el visszaintegetni az új évben azoknak, akik majd intenek felénk.
Boldog új évet minden kedves olvasónknak!
"Csöngettek.
Riadtan néztem félig megírt igehirdetésemre, megválaszolatlan
leveleimre, aztán átleselkedtem a függönyön. Törékeny, görnyedt női alak
állt a kertajtó előtt. Feketében. Szőrmekalapocskája alól kifehérlő
haja árulkodott a koráról. Temetés lesz, gondoltam és megnyomtam a
kapunyitó zár gombját.
Az
előszobában elébe mentem. Amikor rám nézett, ismerősnek tűnt. Hol
láttam? A templomban? A városban? Csak meg ne kérdezze: Ugye, tudja ki
vagyok? Ilyenkor mindig zavartan keresgélem a szavakat, mert tudnom
kellene valamit, amit nem tudok. Bemutatkozom, hátha megmondja ő is a
nevét, de csak bólintott. Lesegítettem a kabátját és bevezettem a
dolgozószobámba. Olyan súlytalanul ereszkedett le az egyik karosszékbe,
mintha ő maradt volna kint s kabátja jött volna be. És hirtelen kicsi
lett. Pedig elég magasnak látszott az előbb. Leültem én is, vele szemben
- és vártam. Hátha mégsem temetés?
- Itt jártam az SZTK-ban, gondoltam benézek egy pillanatra, talán itthon találom.
Szeretem
ezt az utcasarkon terpeszkedő, behemót épületet, mert lehet rá
hivatkozni. Ismerős, beszédnyitó mondat volt az. Én is a szokásos
kérdéssel válaszoltam:
- Csak nem beteg?
Mint
akinek nehezére esik a szó, most emelte fel először a fejét és nézett
rám s akkor megláttam a szemében a homályt. Mindenki szemében ott
felhősödik, akinek lelki kín bujkál a betegsége mögött. Olyan, amire
nincs felírható gyógyszer, ezért a megnevezhető betegségre kér valamit.
- Tulajdonképpen csak gyógyszereket írattam fel. Halkan, el-eltűnődve
ejtette a szavakat - ismeri hogy van ez... Az én koromban már tudja az
ember, mire van szüksége. Az orvosom is tudja, ha meglát, már írja is...
Amíg a férjem élt, mindennap kijárt hozzá vénás-injekciót adni... Akkor
engem is ellátott gyógyszerekkel...
Már derengett valami. Ült már így egyszer velem szemben, ebben a
karosszékben. Akkor valóban temetést jött jelenteni, a férje temetését
megbeszélni.
Hallgattunk mind a ketten. Ő szólalt meg ismét.
- Bár nem tudom, minek a gyógyszer, amikor meghaltam.
Olyan szenvtelenül mondta ezt, hogy előbb ettől rezzentem meg, csak
azután fogtam fel, mit is mondott. Betegebb, mint gondoltam. Mintha
kitalálta volna:
- Nem zavarodtam meg - nézett rám a homály mögül -, csak meghaltam.
- ?
- Talán emlékszik, a férjem főosztályvezető volt. Sok ismerősünknek, jó
barátunknak írtunk karácsonyi, újévi üdvözletet. Ő már december közepén
elkezdte írni a lapokat és január közepén fejeztük be a köszönő
kártyákkal. Tudja, a nem hivatalosakat én is aláírtam. A
keresztnevemmel. Így kérte. Amikor minddel kész volt, egy részét
kiválogatta, és elém tette: Ezeket te is írd alá. A keresztnevedet. Így
kedvesebb. Ezt minden évben hozzátette: így kedvesebb...Ugye, emlékszik
milyen sokan voltak a temetésén? Akkor nem is láttam, csak a
fényképeken. Később... A múlt évben még kaptam tizenöt-húsz üdvötlő
lapot. Most én is írtam. Volt beosztottjainak, munkatársainak, vagy
tíznek, akinek tudtam a címét, vagy a hivatalba. Ő csak barátainak
nevezte őket... Mit gondol, hány választ kaptam, jókívánságot a
jókívánságra?
- ?
- Egyet sem. Tudja mit jelent ez?
- ?
- Hogy meghaltam. Én is.
- Nem értékeli túl a figyelmetlenségüket? - kísérleteztem a szavakkal.
Szemében a homály még homályosabb lett. Vontatottan válaszolt:
- Gondolja el, maga integet valakinek, akit kikísér a vonathoz, integet
és az magára néz, úgy, mintha nem is látná és nem is int vissza. Mit
érezne? Ne, ne válaszoljon. Azt érezné, hogy nincs. Aki pedig volt és
nincs, az meghalt.
Valóban nem válaszoltam. Mit is mondhattam volna, csak közhelyeket. Mikor felnéztem, már állt. Nyújtotta kezét.
- Tulajdonképpen csak ezt akartam elmondani.
A házajtóig kísértem. Nem engedte, hogy a kertajtóig kimenjek:
- Megfázik, maradjon.
S akkor gyerekesen, sután, dadogva köszönés helyett kicsúszott a számon:
- Boldog új évet kívánok...
- Én is magának. - És elment.
Szobám ablakához léptem. Akkor csukta be a kertkaput. Felnézett. Tétován
felintett kezével. Fehér ujjai pillanatig ott rebegtek a vasrácsok
felett. Visszaintettem. Azt hiszem, már az SZTK-nál járhatott, még
mindig integettem.
Talán most is.
Azoknak, akiknek nem integettem vissza."
2 megjegyzés:
Ez nagyon szép, köszönöm!
Örülök!
Megjegyzés küldése