Szerző: Fakirma
Örömmel jelentem, hogy otthonunkba befészkelte magát Átmeneti Tárgy. Talán nem ismeritek, ezért bemutatom: Ő egy olyan pszichoanalitikus cucc, aki segít a kisgyermeknek átlényegülni anyján élősködő parazitából társadalmilag hasznos lénnyé. Megjelenési formája változó: cumi, anyu régi pólója, szakadt rongypelenka, fél fülű plüssmaci, vagy csecsemőkori takarófoszlány egyaránt alkalmas lehet arra, hogy anyja helyett a gyerkőc magával hurcolja, csócsálja, nyomorgassa. Gyermekeim persze egytől egyig csesztek komolyan venni bármelyik átmeneti tárgynak látszó objektumot, sokkal kielégítőbbnek találtak koszos rongydarab helyett engem macerálni. Épp ezért házunk tájékán nagy az öröm: Királykisasszony néhány év késéssel talált magának egy anyapótlékot. A dizájn nem túl hízelgő rám nézve, magam se hittem volna, hogy egyszer egy Sellőpóninál randább lénnyel fogok osztozkodni a kislányomon:
Végül is mindegy, a varázslatos színkombinációban pompázó egyszarvúnkat elnézve eszembe jut a népi bölcsesség külcsínről és belbecsről, és a pozitív hozadékra koncentrálok. Hősiesen viselem a totál égést, amikor aranyszarvú unikornisunk jön velünk gyógyszertárba, néptáncra vagy balettra (lógó belekkel, mert megvarrni csak azért se fogom). Ilyenkor szemlesütve elmakogom, hogy én az a liberális felfogású ortodox waldorf-anya vagyok, aki még ezt a durva kompenzációt is tolerálja.
Mellesleg a tegnapi szakmai fejtágítás óta tudom, hogy már a legelején elcsesztem az én-határok tisztázását, nem csoda, hogy a kölykeim még egy nyamvadt átmeneti tárgyat sem voltak képesek felismerni. Csak azért mesélem el, hátha tanultok belőle, és jó eséllyel akár egy egész unikornis-farmot bezsákolhattok az otthonotokba. A kapcsolatanalízis szerint már magzati korban érdemes a gyerkőcöt felvilágosítani arról, hogy köze nincs az anyjához, hanem ő egy önálló személyiség. A módszer pofonegyszerű: végigmutogatjuk saját testrészeinket, majd az övéit is, s közben mondogatjuk: Ez az én orrom, ez a te orrod, ez az én szívem, ami az én mellkasomban dobog, ez a te szíved, ami a te mellkasodban dobog... (nem kérdeztem meg a túlképzett kollégáktól, hogy a fenébe lehet megkülönböztetni a magzatnózit a magzatpopsitól, már így is tombol bennem az inkompetencia-érzés).
Bár hibáztam, most remélhetőleg kiköszörüljük a csorbát: Királykisasszony egész nap mosolyogva öleli magához a rózsaszínű szőrcsomót. Éjszaka pedig vele alszik. És a húgával. És az apjával. És az anyjával. És a bátyja lábával (tavasz óta Szendvicsgyerek annyit nőtt, hogy nem fér el maradéktalanul Ojó rácsos ágyában). Ha ez az ára a leválásnak, bánja a fene a tömegnyomort: a három és fél élőlényen kívül boldogan boldogan osztom meg a hitvesi ágyat még egy gusztustalan unikornissal is. Ha ilyen szépen haladunk, alig 10-15 év és Emberestül plüssállatostul kiköltözik a pereputty a hálószobából. A biztonság kedvéért azonban a fejlődést talán megfejeljük némi megkésett összcsaládi kapcsolatanalízissel: Ez az én orrom, ez a te orrod, ez az én lábam, ez a te lábad, ez az én szarvam, ez a te szarvad....
6 megjegyzés:
"És a bátyja lábával" :D
Ide nekem is egy rózsaszínű plüssunikornist! (A ded éppen mögöttem áll a széken, egyik kezével a nyakamba, a másikkal a hajamba kapaszkodik. Mit nem adnék egy átmeneti tárgyért.)
Valami azt súgja, Te se motyorászhattál túl sokat szerencsétlen identitászavaros pocaklakóidnak mindenféle testrészekről. Most persze kapkodsz fűhöz-fához!:)
Egyebassza, ha Királykisasszony (aztán Ojó,aztán Bendő, aztán Kisszendvics) megtanulta az énhatárait, átpasszolom a dögöt nektek, elsősorban Kajlának szánom(Ded kapaszkodjon a hálózsákba), milyen boldog lenne vele a kollégiumban!
Úgy látom, külön műfajt teremtesz: blog a lakásban tanyázó gusztustalanságokról. Gyere át hozzánk, szerintem garantáltan találsz múzsát.
Amúgy a kollégáid szemrebbenés nélkül, komoly pofával beszélnek erről az izé, kapcsolatanalízisről?
Sajnálom, ha nem sikerült egyértelműen átadnom azt a szakmai elkötelezettséget, amit a kollégáimtól tanulok. Amúgy most viccen kívül írom, hogy tényleg lelkes, jó és lelkiismeretes szakemberek egytől egyig (és ők nem olvassák a blogomat, úgyhogy elhiheted). Szerintem még nagyon fiatalok, ráadásul gyerekük sincs, talán ezért hisznek még a csodákban. És tényleg kisebbrendűségi érzésem van velük szemben, a rutinom nem pótolja a szakmai felkészültséget, amiben ők nagyon pengék. jelen pillanatban a legmélyebb és legterjedelmesebb lelki olvasmány, amit az agyam befogadni képes, az Anyus blogja (ami persze kenterbe veri Jung és Freud egész életművét, de ez már egy másik történet)
Ja, megyünk hozzátok. Visszük Sellőpónit Unikornissal együtt, csók
:D Még sosem kaptam ilyen szép elismerést :D
Egyébként kipróbáltam a módszert a deden, babakeze-anyakeze, babalába-anyalába, babahaja-anyahaja stb., ő meg folyamatosan visította h NEM NEM NEM. Szóval mégiscsak lehet benne valami. És ezek szerint elkéstem.
Már én is sokat gondolkoztam ezeken az én-határokon. Pár napja bevonultam a kórházba egy kis roborálásra (Fakirma pompás bejegyzést készíthetne élményeimből "éj a kopár vajúdóban" címmel, amúgy még nem szültem meg). Szóval tanulságos volt, hogy a legnagyobb gyerek indulásomkor szánnivalóan óbégatott, mint utóbb megtudtam egészen elalvásig. A középső csak egy sort vinnyogott, a tisztesség kedvéért. A legkisebb pedig vidáman játszogatott és egye fene, adott egy puszit.
Megpróbáltam az amúgy is jellemző jelenség és az átmeneti tárgy kérdése között kapcsolatot teremteni. Ebből nem sok jött ki, mert a legnagyobbnak ugyan nemigen volt, a középsőnek egy alvós vízilóféle, a legkisebbnek pedig szintén csak egy enyhe kapcsolat egy Götz babával. Ebből és főként a saját példámból arra jutottam, hogy az átmeneti tárgy nem életbiztosítás és nem is feltétlenül szükséges a sikeres fejlődéshez. Nekem például három nagyon fontos és emlékezetes átmeneti tárgyam is volt, ebből kettőtől brutálisan voltam kénytelen megválni, csak az egyiket ejtettem magamtól.
A gyakorlatozást meg már nem kezdem el, a pocakharangról is lemaradtam :)
Réka
Megjegyzés küldése