Szerző: FiloSzofi
 |
| kép forrása: hamburgfoto |
A CBA-ban válogattam a zsemléket, amikor a rádióban bemondták, hogy megtalálták a kaposvári kisfiú holttestét. És erről most többet egy szót sem, mert ahogy én nem bírom, gondolom, más sem. Ilyenkor, terhesen egy gyerekdal is elég, hogy eltörjön a mécses, hát még egy ilyen eset. Bár nálam nem vezet rövid út a halál gondolatához, hazafelé, a szatyrokat cipelve azt gondoltam, ez lenne az a helyzet, amikor anyaként nem tudnék tovább élni, legfeljebb, ha van még gyerekem. Mások azonban más úton jutottak a halál gondolatáig. Megint elindult a "Vissza a halálbüntetést!" szólam.
Egyébként a dolog nem új, én a rendszerváltás óta emlékszem, hogy mind a politikában, mind a civilek között újjáéled időnként a téma, meglovagolva egyfajta népharagot. Sokat gondolkodtam, mire jó ez, azt hiszem, talán azt hivatott bizonyítani, hogy milyen "tökös" az, aki hangot mer adni sokak elfojtott vágyának. Rendben, mondják, de amikor magukat kereszténynek deklaráló közösségek állnak a halálbüntetés támogatói közé, akkor ideges leszek. A MIÉP volt az első, aztán még sokan, most pedig, az említett gyilkosság után a facebookon egy, a nevében a keresztény jelzőt is használó csoport is a halálbüntetés-mozgalom mellé állt, legalábbis csatlakozott a propagandához. Emberek, ezt nem lehet!
(A halálbüntetést támogatók csoportja a lakosság körében egyébként teljesen vegyes, nem a magukat kereszténynek nevezőket jellemzi, ellenben az ő esetükben mindenképp egymást kizáró elvekről van szó.)
Az alábbiakban egy kis - biblikus alapokon nyugvó - magyarázatot állítottam össze, miért nem egyeztethető össze a keresztény hittel a halálbüntetés igenlése.
Nem csak a megbocsátás az a tanítás, amely alapján őrizkednünk kell a halálos ítélettől. Nem kell a megbocsátásig jutnunk ahhoz, hogy visszafogjuk a kezünket. Van egy sokkal korábbi, logikailag (is) korábbi parancs. Ne ölj! (MTörv 5,17).
Amikor a fiam múltkor az óvodában igyekezett meggyőzni magát és engem arról, hogy egy játékot hazahozhat, valóban mondott elgondolkodtató érveket. Végül úgy sikerült túllépni a dilemmán, hogy megkérdeztem: -"A tiéd ez a játék?" - "Nem." - "Akkor nem is hozhatod haza." Mindketten megkönnyebbültünk.
Időnként vissza kell menni a kezdetekhez, és további vitát mellőzhetjük is. (Néha jobb, de most nem tesszük)
Kitérő:
De egyetlen szentírási idézettel azért nem lehet győzni, gondolhatják sokan, hiszen a Biblia tárháza az egymásnak ellentmondó tanításoknak - látszólag. Valójában nem ellentmondásokról van szó, hanem kibontakozásról: A Szentírás a kinyilatkoztatás története. Történet, tehát iránya van, a jelentés az események során telítődik, az értelme nem egyszerre tárul fel.
Már húszévesen is a gyerekneveléshez tudtam hasonlítani ezt a folyamatot, amikor még sehol sem volt a gyereknevelés tapasztalata, és most még mindig tartom. :) Máshogy beszélsz a gyerekedhez, máshogy tanítod a különböző életkoraiban, miközben amiről beszélsz, ugyanaz marad. Azért a hasonlat kiterjesztésével vigyázni kell, mert a szülő nem más létezési szint a gyerekhez képest (mint az Isten az emberhez képest), csak előbb született.
Akkor hogy is van ez?
- Az élet fölött nem az ember rendelkezik.
Még mielőtt Isten megparancsolta volna már így volt. Nem szabály, hanem a teremtés rendjéből következik.
II. János Pál pápa az alábbi módon foglalja össze ezt a tanítást EVANGELIUM VITAE című enciklikájában:
"Az ember élete Istentől jön, az Ő ajándéka, az Ő képmása és
lábnyoma, az Ő eleven lelkében való részesedés. Ennek az
életnek éppen ezért Isten az egyetlen ura: az
ember nem rendelkezhet fölötte. Maga Isten erősítette meg ezt
Noénak a vízözön után: „Az ember kezéből, a férfi testvére kezéből
számon kérem az ember életét”.(Ter 9,5)
Az ember élete és halála tehát Isten kezében, az Ő hatalmában
van: „Az Ő kezében van minden élőlény lelke, és minden emberi test
éltető lelke”– kiált föl Jób. (Jób12,10)
„Az Úr adja a halált és az életet, levisz az alvilágba és
visszahoz onnan”. (1Sám2,6) Egyedül Ő
mondhatja: „Én ölök és keltek életre”. (MTörv32,39)"
- Az ember szívében eleve elrejtve (beleteremtve) ott a törvény, ezért nem idegen tőle.
Isten nem egyszerre deklarálja a parancsokat, fokozatosan nyilvánítja ki azokat, de nem valami tőlünk idegenként varrja a nyakunkba:
Ezek a törvények, amelyeket ma szabok neked, nem túlságosan nehezek és nem elérhetetlenek számodra. 12Nem az égben vannak, hogy azt kellene mondanod: Ki hatol fel értük az égbe, ki hozza le és hirdeti őket, hogy hozzájuk szabhassuk tetteinket. 13De a tengeren túl sincs, hogy azt kellene mondanod: Ki kel át értük a tengeren, ki hozza és hirdeti őket, hogy hozzájuk szabhassuk tetteinket? 14Egészen közel van hozzád a törvény, a szádban és a szívedben, így hozzá szabhatod tetteidet.(MTörv30,11-14)
- Hogyan lehet bennünk a törvény? Na és melyik törvény?
Nem ismerjük az isteni törvény teljességét, csupán annyit, amennyit Isten kinyilatkoztatott nekünk. Ahogy említettem, ez a kinyilatkoztatás története során egyre gyarapszik, mélyül, teljesedik:
Ami rejtve van, az az Úr, a mi Istenünk ügye; de a kinyilatkoztatott dolgok ránk s gyermekeinkre tartoznak mindörökre, hogy e törvények minden szavát megtartsuk. (MTörv29,28)
Az "új" törvények azonban nem fognak idegenül hatni, mert a szívünk felismeri őket. Ez úgy lehet, hogy teremtmények vagyunk, Isten képére teremtettek, és ez a képmás jelleg az Újszövetségben már istengyermekségként fogalmazódik meg. E hasonlóság, avagy származás miatt nem lesz idegen, amit Isten felfed előttünk, eddig is ott volt, de most előlép rejtettségéből. (Huh, igen, ha valaki felkapta volna a fejét, bevallom, itt kikacsintottam az aletheia fogalmára.)
De ha valakit most kezdene el idegesíteni az elméletieskedés, hát tessék, itt van fehéren-feketén. Nem én mondom, hogy a horizont nyitva van a pusztán emberi meghaladása felé, egyáltalán nem én:
Ószöv: Legyetek szentek, mert én, az Úr, a ti Istenetek szent vagyok.(Lev19,2)
Újszöv: Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes! (Mt5,48)
Vagyis nem következik az emberi lényegből, hogy oda be vagyunk zárva! Szentségre, és tökéletességre vagyunk meghívva, hát csak tessék, csak tessék!
A hegyi beszédben hangzik el:
Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért! Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is. Ha csupán azokat szeretitek, akik szeretnek benneteket, mi lesz a jutalmatok? Nem így tesznek a vámosok is? S ha nem köszöntitek, csak barátaitokat, mi különöset tesztek? Nem így tesznek a pogányok is? Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes! (Mt5,43-48)
Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért! Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is. Ha csupán azokat szeretitek, akik szeretnek benneteket, mi lesz a jutalmatok? Nem így tesznek a vámosok is? S ha nem köszöntitek, csak barátaitokat, mi különöset tesztek? Nem így tesznek a pogányok is? Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes! (Mt5,43-48)
- Az ítélkezés, avagy ki állítja helyre a sérült igazságot?
Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele - mondja Jézus. (Mt 5,6)
Az 'igazság' helyén a görög szövegben itt egy olyan szó szerepel, amit a törvénykezésben használnak, és inkább igazságosságot jelent. A szöveg pedig nem mondja, hogy, aki szomjazza az igazságosságot, állítsa helyre! Egyáltalán nem!
A testvérgyilkos megtestesítője, Káin jó példa arra, hogy Isten maga rendelkezik a bűnös életével. Káin története még a törvénykező közösség előtti időből való, Káin ügye Istennél marad, nem adja őt az ember kezére:
Amikor pedig a mezőn voltak, Kain rátámadt testvérére, Ábelre, és agyonütötte. Ekkor az Úr megkérdezte Kaint: "Hol van a testvéred, Ábel?" Ő így válaszolt: "Nem tudom; talán őrzője vagyok testvéremnek?" Erre ő ezt mondta: "Mit tettél? Testvéred vére felkiált hozzám a földről. Ezért átkozott leszel, bujdosni fogsz a földön, amely megnyitotta száját, hogy beigya kezedből testvéred vérét. Ha műveled a földet, nem ad neked termést. Hontalan és bujdosó leszel a földön." Kain így szólt az Úrhoz: "Túl nagy a büntetésem ahhoz, hogy el tudjam viselni. Lám, ma elűztél a föld színéről és el kell rejtőznöm előled, hontalan és bujdosó leszek a földön, s bárki, aki rámtalál, megölhet." Az Úr azt válaszolta: Semmi esetre. Aki Kaint megöli, annak hétszeresen kell lakolnia. Az Úr jelet tett Kainra, hogy senki, aki találkozik vele, meg ne ölje. (Ter4,8-15)
Jézus pedig arról tanít a hegyi beszédben, hogy ne vegyük fel a kesztyűt a Gonosszal szemben:
Hallottátok, hogy a régiek ezt a parancsot kapták: Ne ölj! Aki öl, állítsák a törvényszék elé. Én pedig azt mondom nektek: Már azt is állítsák a törvényszék elé, aki haragot tart embertársával.(Mt5,21-22)
Hallottátok a parancsot: Szemet szemért és fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, ne álljatok ellent a gonosznak. (t.i. ne ti próbáljátok legyőzni a gonoszt, nem a ti dolgotok! - Szofi- )Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is!(Mt5,38-39)
- Még egy emberi kitétel: a tévedés lehetősége, avagy mi lesz az ártatlanokkal?
Nem tudom megállni, hogy kihagyjam a halálbüntetés elleni általános érvet, ami a tévedés lehetőségén alapszik. Hogyan lehetne szavatolni a jelenre és a jövőre nézve bármely törvényszék tévedhetetlenségét? Pedig ha csak egyetlen embert ítélnek el ártatlanul, már az is elég oka arra, hogy senki ne kapjon korrigálhatatlan büntetést.
De ha már ennyire bibliás lett ez a poszt, talán nem esik még nehezére az olvasónak megemlékezni Ábrahámról, akit a hit atyjának is neveznek, mert olyan közel volt Istenhez - közel mert menni, és közel mert maradni hozzá.
Emlékeztek-e, hogy amikor Isten el akarta pusztítani Szodomát, Ábrahám alkudozni merészelt vele, az esetleges igazak életéért? Először annyit kért, ha akad ötven igaz ember a városban, akkor Isten ne pusztítsa el. Isten beleegyezik. Végül több lépcsőben eljutnak tízig, és Isten megígéri, ha csak tíz igaz embert talál, nem pusztítja el a várost. (Ter18,22-33) Végül nem talál annyit sem, csak Lótot és családját. Ők megmenekülnek, de a város elpusztul.
17 megjegyzés:
Pszichológiai (vagy szociológiai, vagy szociálpszichológiai) tanulmányaim során megtanították nekem, hogy a halálbüntetés, pontosabban a büntetés szigorúsága nincsen hatással az elkövetés valószínűségére, vagyis nem rettenti el az elkövetőt a tettétől. Ami sokkal inkább hat rá, az a lebukás valószínűsége. Vagyis, ha tuti elkapják, jobban megfontolja azt az előre megfontolt szándékot. A hirtelen felindulásból elkövetett emberölésre ez nem vonatkozik.
Olyan szépen írtál a bibliai oldaláról, annyira szeretném én is ennyire magaménak érezni!
Én is emlékszem, hogy tanultuk valahol, nem tudod véletlenül a forrást? Én is gyakran idézgetem, de tk nem tudom, ki írta le.
Egyébként látszik is, hogy ez leginkább a feldühödött emberek kielégítésének eszköze lenne.
Igen, a halálbüntetés arra való, hogy a bosszúvágyunkat csillapítsa, nem csoda, hogy az első, zsigeri felháborodás ezt hozza felszínre. De vannak esetek (és a kiinduló helyzet is ilyen), amikor a halálbüntetés nem is lenne elég. Szóval még maga a társadalom is kénytelen lenne a büntetéssel lesüllyedni a gyilkos, embertelen szintre.
Ha a halálbüntetést nem tudjuk elfogadni, marad az életfogytiglan. Olvastam egy könyvet a TÉSZ-es (tényleges életfogytigalni szabadságvesztéssel büntetetett) rabokról és hátborzongató volt. Mégsincs jelenleg jobb.
Talán az a fő baj, hogy a lelki vonatkozások eltűnnek. A bűnös csak a büntetéstől fél és nem is azon gondolkozik, hogy mit követett el? Az igazi bűnhődés az, amit Dosztojevszkijnél látunk, amikor a bűnöst gyötri és mardossa a lelkiismeretfurdalás. Engem a bosszú helyett ez nyugtatna meg talán egy nagyon kicsit. Talán Isten is ezért tiltotta meg nekünk az emberölést, hogy ezt a lehetőséget nyitva hagyhassuk.
Réka
Amikor végigmentem ezen a gondolaton, akkor leginkább Jézusnak az az intése fogott meg, hogy ne akarjunk mi szembeszállni a gonosszal, nem a mi dolgunk.
A másik fele meg az,hogy tényleg van egy vágya az embernek, hogy egy ilyen bűn szennyét valahogy eltakarítsa. Sokáig a keresztény rítus őrizte ezt az érzést, hogy az egyén bűne valahogy szennyezi a közösséget is. Nehéz erről beszélni, mert rögtön jönnek, akik félre akarják érteni. Egyéni felelősség van, de a közösség is valahogy egy testként működik - a kettő egyszerre igaz.
Az egyértelmű, hogy az áldozaton a gyilkos semmilyen bűnhődése nem segít. Mi viszont úgy érezzük, valahogy nagyon egyértelműen ki kell vetni magunkból az ilyen brutális bűnt, nem lehet az ember önképének a része, azt nem lehet elviselni, talán ezért is az indulat.
Réka, egyébként annyi szkepszist gyűjtöttem be az első Bűn és bűnhődés olvasás katarzisa óta, hogy nem tudom elképzelni azt a mindent megtisztító, kész bűnbánatot. Persze értem én, hogy az egy másik regény lett volna: Raszkolnyikov börtönévei. Mégis azt sugallja, mintha egyetlen üdvös pillanat után már "csak" a vezeklés tiszta ideje lenne. Legalábbis én egykor így olvastam.
Vajon erkölcsileg elfogadható-e a halálbüntetés?
Válasz:
Igen, a halálbüntetés természetjogilag teljes mértékben elfogadható.
Magyarázat:
Az idő a változás mértéke.
A változás a lehetőségből a ténylegességbe való átmenet.
Az olyan változást, amely az ember szabad akaratától függ, erkölcsi cselekedetnek hívjuk.
Erkölcsileg akkor helyes egy szabad akarattól függő emberi cselekedet, ha eléri természetadta célját, illetőleg a célját az emberi szabad akarat meg nem gátolja.
Mivel Istenben a létezés és a jó kölcsönösen felcserélhető – Ő lényege szerint jó –, az isteni örök törvény (lex divina aeterna) Isten örök elhatározását jelenti az általa teremtett világról.
Isten eme örök törvénye mintájára alkotta meg az egész világot, s a világ belső létviszonyait szabályozó természettörvényt (lex natura). E természettörvény az ember lelkiismeretén, mintegy „szíve köldökén”, szellemi lelkének közvetlenül Istentől való teremtését jelző anyajegyén keresztül szól: „tedd a jót, kerüld a rosszat.” Ez a belső hang megdicsér, ha konkrét jót teszünk, és vádol, ha konkrét rosszat teszünk. A természettörvény értelmünk segítségével felismerhető, a dolgok belső létviszonyait eszünk segítségével megismerhetjük.
Azonban az első emberpár akaratszabad döntése révén szakított Istennel, s ennek következtében az eredeti emberi állapot megroncsolódott:
a) elveszítettük a megszentelő kegyelmet (az isteni életben való részesedést);
b) értelmünk elhomályosult (nehezen ismerjük föl az igazságot, és tusakodunk ellene);
c) akaratunk rosszra hajló lett (erkölcsi erőfeszítést kíván a jó megtétele);
d) sokat kell szenvednünk, végül meg kell halnunk.
Ez a nyomorúságos állapot általános tapasztalata az emberiségnek. Ebből csak két következtetés vonható le:
a) vagy nincs mindenható és jóságos Isten;
b) vagy a vele való kapcsolat az ember eredeténél megsérült, amely természetszerűleg minden emberre átered. Ezt hívjuk eredeti bűnnek.
Mivel a „világ hangja” sokszor erősebb mint a lelkiismeret halk fuvallata, s mivel mi is sokszor édeni bujkálásba kezdünk hangja hallatán, ezért Isten maga is tételesen törvényt nyilatkoztatott ki (tízparancsolat) – ezt hívjuk tételes isteni törvénynek (lex divina positiva). Így az emberiség jelen létállapotában az örök isteni törvénynek két változatlan – tértől és időtől független – megnyilvánulási alakja van:
a) közvetett – ez a természettörvény (lex natura);
b) közvetlen – ez a tételes isteni törvény (lex divina positiva).
Az emberi jogalkotó által felállított tételes emberi törvényeknek (lex humana positiva) negatív normája a természettörvény és a tételes isteni törvény. Azaz értelmileg belátható, hogy nem lehet igazságos a liberális demokráciák által hirdetett „autonóm” (Istentől és az általa teremtett természettől független) erkölcs és törvénykezés.
Mit mond a természettörvény és a tételes isteni törvény a halálbüntetésről?
A természettörvény tiltja az ártatlan emberi élet szándékos kioltását.
A tételes isteni törvény is hasonlóan szól, a Tízparancsolat kifejezetten tanítja, hogy ne gyilkolj.
Fontos itt megjegyeznünk, hogy mind a természettörvény, mind a tételes isteni törvény az ártatlan emberi élet szándékos kioltását, a gyilkosságot tartja tárgyilag (objektíve) súlyos bűnnek. Az emberölés ugyanis nem bűn anyagában. Amennyiben a törvényes hatalom (potestas legitima) bizonyos súlyos bűnök (szándékos emberölés, nemi erőszaktevés, hazaárulás) esetén halálbüntetést hajt végre, erkölcsileg helyesen jár el. Az emberi bírónak kötelessége ugyan, hogy a büntetés nevelő (pedagógiai) is legyen a megtorló (vindikatív) mellett, azonban csak addig a határig, ameddig ez lehetséges.
Felmerülhet a kérdés, hogyan fér ez össze Jézus Krisztus akaratával, az ellenségszeretettel, amit kifejezetten megparancsolt? Nem írta felül Jézus Krisztus mindezt?
Először is meg kell határoznunk a szeretetet. „Isten a Szeretet.” – mondta a szeretett tanítvány, Szent János apostol. Istenben a három létalany egymásbalevés (perichorésis) áll fenn. Azaz a Szentháromság maga „a” Szeretet! Az Atya öröktől fogva kiüresítve magát teljesen a Fiúnak adja át egész valóját, s a kettejük közötti kapocs is Személyt képez. Minden szeretetben hárman vannak: a Szerető, a Szeretett, és maga a Szeretet. „Ha látod a Szeretetet, látod a legszentebb Háromságot” – tanította Szent Ágoston.
A szeretet így nem más, mint létakarat: jó, hogy vagy! Isten nem bánja meg adományait, ezért is tartja létben az elkárhozott lelkeket is! Azonban míg az isteni Szeretet tüze a mennyeieknek örök boldogság és melegség, addig az elkárhozottaknak iszonytató tűz.
Az emberszeretet, így az ellenségszeretet nem más, mint ez: azt akarom, hogy Isten akarata teljesedjen be minden felebarátomon!
A legtudósabb szent és legszentebb tudós, Aquinói Szent Tamás mondta: Iustitia sine misericordia crudelitas est, misericordia sine iustitia mater est dissolutionis. (Az igazságosság irgalmasság nélkül kegyetlenség, az irgalmasság igazságosság nélkül a bomlasztás szülőanyja.) Istenben az értelem és az akarat teljes harmóniában van, az Ige és a Lélek, az Igazság és a Szeretet egymásban áll fönn. A világ is így működik, hisz önmaga igaz képmására teremtette szeretetből Isten. Ezt konkrét helyzetünkre úgy fordítanám, hogy az igazság ismerete nélkül nem a valódi szeretet akarása áll fönn. A szeretetet prédikáló Jézust mindenki kedveli, hisz jót akarni könnyű… Az igazságot prédikáló Jézustól mindenki elfordult. Szomorúan kérdezte tanítványaitól: „Ti is elhagytok engem?” Jézus azért könyörgött a Szálasi által legjobban kedvelt főpapi imájában, hogy tartsa meg tanítványait az igazságban, mert egységüknek csakis ez lehet az alapja. Azt kérdezte szomorúan Jézus, talál-e vajon igaz hitet, ha visszatér? Nem azt kérdezte, hogy szeretetet! Valaki felhozhatja Jézus Krisztus tanítását: „Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” Azonban Jézus itt arra céloz, hogy a belsőről ne ítéljünk, amiről egyedül csak Istennek van joga ítélkezni. Ő látja át a teljes okszövedéket pontosan minden esetben, az emberi bíró számára ez ismeretelméleti lehetetlenség.
Az emberi bíró csupán a külsőről ítél, arról viszont köteles, különben anarchiába süllyedne a társadalom. Az emberi bírónak nem kötelessége és végelemzésben emberileg lehetetlen is mérlegelnie a nyilvánvalóan súlyos külső cselekedetek esetén minden körülményt.
A „sötétnek” hazudott középkorban is kimondták, hogy egy megégetett eretnek, gyerekgyalázó, erőszakoskodó vagy rablógyilkos belsejéről, azaz arról, hogy elkárhozott-e vagy sem, nem ítélhetünk. Fönnállhat bárkinél a legyőzhetetlen tudatlanság lehetősége.
A szeretet így nem érzelmi, hanem akarati kérdés, nem szimpátia vagy antipátia kérdése.
Azt követeli meg tőlünk, hogy szándékosan ne hagyjunk ki senkit sem a minden ember lelki üdvéért mondott imádságunkból, függetlenül attól, hogy az illető embert utáljuk-e vagy sem. Így, ha a végső ítélkezést Istenre bízzuk, nem vétünk a szeretet parancsa ellen. Ennyiben más a keresztény álláspont a talmudista zsidó és az iszlám semita vallásosság felfogásán, akik ellenségeiket a pokolba kívánják.
Az emberi bírónak azonban nem feladata erről liberális lelki onanizálást folytatnia, hanem kötelessége a külső cselekedeteket megítélni, és azokat igazságosan büntetni vagy jutalmazni.
Sokan hivatkoznak álságos módon az emberiességre, az emberélet sérthetetlenségére. Azonban ez csupán a liberális demokrácia képmutatása. Irgalmasság címén, mint báránybőrbe bújt farkasok, irgalmatlanok: a gyilkosok és más közönséges bűnözők emberi méltóságát az ártatlan emberek méltósága fölé helyezik.
Miközben minket – „nyilasokat, és más gonosztevőket” – önkényuralommal vádolnak („önkényuralmi jelképek”) demokratáink, a legképmutatóbb önkényuralmat valósítják meg. Önkényesen szembemegy tételes törvényhozásuk a természettörvénnyel és a tételes isteni törvénnyel az állam abszolút autonóm voltára, „világnézeti semlegességére” hivatkozva. Mint említettük, sem a természettörvény, sem a tételes isteni törvény nem pozitív, hanem negatív normája a tételes emberi törvénynek. Mikor előbbiektől elválasztják „törvényeiket” demokratáink, természetellenes módon a társadalmat aknázzák alá, hazaárulást követnek el, amiért a legsúlyosabb büntetést, halált érdemelnek.
Van-e visszatartó hatása a halálbüntetésnek?
Igen, van visszatartó hatása a halálbüntetésnek.
A bűnt büntetni kell, és összhangba hozni a nevelés-gyógyítás elveivel, ameddig az lehetséges. Azonban az az ember, aki embert öl, kiállította magáról a legrosszabb bizonyítványt: nem ismer se Istent, sem embert. A legprimitívebb személyiségjegyekkel rendelkező bűnözők egy részét csak a halálbüntetés elrettentő hatása tartja vissza. Ez készteti előny-hátrány mérleg készítésére, így a halálbüntetésnek komoly visszatartó ereje van. Ellenvetésként fölmerülhet, hogy ahol halálbüntetés van, ott is van súlyos, életellenes büntetés. Világos, hogy semmilyen büntetési tétel sem képes minden bűnt meggátolni. Azonban a jogalkotónak az átlagot kell figyelembe venni a törvényhozásnál. Egy példával szemléltetjük. Az emberek 10%-a semmilyen körülmény között sem lopna, ha ezt az állam ténylegesen nem üldözné és nem is büntetné, akkor is képtelen lenne lopni. A társadalom 80%-át az állam üldöző és megtorló törvénykezése tartja vissza minden körülmény között attól, hogy lopjon. 10%-t semmilyen törvény nem tartja vissza. Azonban arra nem lehet hivatkozni, hogy 10%-ot semmilyen törvény nem tart vissza a lopástól, így ez a törvény felesleges és nincs preventív hatása.
Vannak visszaeső és habituális (genetikai hajlamosítással rendelkező) bűnözők is. Az ilyenek megkímélése által újabb ártatlan emberéleteket teszünk ki veszélynek, s ezzel a nagy humanisták újra csak kikezdik az emberiességet. A habitualitással kapcsolatban elég megnézni Péntek László kétéves gyermekének karakterológiai vonásait! Nem véletlen, hogy a habituális bűnözőket nemcsak az ezerszer elátkozott Harmadik Birodalomban, de az USA-ban is sterilizálták.
A halálbüntetés visszafordíthatatlansága és a bírói önkény lehetősége nem érv ellene?
Nem, a halálbüntetés ellen nem érv annak visszafordíthatatlansága és a bírói önkény lehetősége.
Ráadásul ez az érv a demokraták szájából a legnagyobb képmutatás, hisz ők törvényileg biztosítják az ártatlan, méghozzá a legártatlanabb és legkiszolgáltatottabb emberi élet kioltását az abortusz és az aktív eutanázia „legalizálásával”.
A halálbüntetés visszafordíthatatlansága (irreversibilitas) ellen fölhozható, hogy a siralomházi idő ellenére is ártatlanul kivégzettek száma nagyságrendileg kevesebb, mint azon ártatlan embereké, akik a halálbüntetés elrettentő hatása, illetve a visszaeső bűnözők kivégzése folytán menekültek meg.
A bírói önkény érve pedig olyan, mintha valaki arra hivatkozva szeretné a férfiak kasztrálását bevezetni és a házasságot betiltani, hogy a férfiak egy része úgyis megcsalja a feleségét. Az eseti szabálytalanság nem érv az általános joggyakorlat ellen!
Fölmerülhet az a megoldás is, hogy a súlyos bűncselekmények esetén tényleges életfogytig bűnhődjön. Mindezt – érvelnek mellette – a gyógyító igazságosság is megköveteli. Lehetősége van megbánni bűnét és megtérnie. Ez ellen fölhozható, hogy kriminálstatisztikailag tényleges – gyümölcsöző – megbánást és javulást a súlyosan életellenes bűnelkövetők és visszaeső bűnözők a legkisebb esetben (pár %) mutatnak, viszont a jogalkotónak az általánost kell figyelembe venni. Álságos és álkeresztény „érv” az is, hogy így „a bűnbánattól és a megtéréstől” megfosztjuk az illetőt. Az ilyen ember úr a zárkában, hatalmas pénzösszegbe kerül eltartása és biztosítása, ugyanis a legszigorúbban kell ahhoz őriztetni az ilyen személyeket, hogy meg se kíséreljék a szökést. Azonban ez esetben is annyira eldurvulhat a lelkük, mivel már súlyosabb büntetés ki nem szabható rájuk, hogy megpróbálja ártatlan fegyőr(ök) élete árán is a szabadulást.
Igazi megtérések a bitó árnyékában történtek. Mikor már bizonyos, hogy itt hagy az ember mindent, akkor számol el önmagával a siralomházban. Emlékezzünk a jobb lator esetére! Két rablógyilkost feszítettek meg Jézussal, egyet jobbról, a másikat balról. A bal lator Istent káromolta és kérte Jézust, szabadítsa meg önmagát és őket is, ha ő az Isten Fia. A jobb lator csendességre intette megátalkodott társát: „Mi jogosan bűnhődünk, ő azonban ártatlanul. Emlékezzél meg reám, ha Atyád országába térsz!” Jézus nem javította ki őt, mint valami bárgyú hippi, hogy „nem, ártatlanul szenvedsz”, hanem azt mondta: „bizony, még ma velem leszel a Paradicsomban”.
Erre korunkban is van példa! Jacques Fesch francia fiatalember milliomos ateista családban nőtt fel, mindene megvolt, mindent kipróbált, unta életét. Gondolta, milyen jó buli lenne bankot rabolni. Halálosan megsebesített egy kislányát egyedül nevelő rendőrt. Halálra ítélték és kivégezték. A siralomházban megtért, megkeresztelkedett és meggyónt. Nem kért kegyelmet önmagára, tudta, jogosan bűnhődik, s kivégzésével is vezekel bűnéért.
A tételes isteni törvény kifejezetten tanítja bizonyos súlyos bűnök esetén a halálbüntetés alkalmazását.
Az Ószövetség kifejezetten vallja, hogy „aki embervért ont, annak ontsák vérét!” (Ter 9, 6).
Ezen a ponton az Újszövetség sem bírálja fölül a mózesi törvényt: „Ha gonoszat teszel, félj, mert a felsőbb hatalom nem hiába visel kardot. Isten eszköze ugyanis, hogy végrehajtsa az ítéletet a gonosztevőn.” (Róm 13, 4).
Izajás próféta így int: „Ha kegyelmet kap az istentelen, nem tanulja meg az igazságot. Az igazak földjén is gonoszságot művel, s nem törődik az Úr fölségével.” (Iz 26, 10).
Tételünket bizonyítottnak tekintjük, s valljuk XII. Piusz pápával: Opus iustitiae pax. (A béke az igazságosság gyümölcse.)
Tudni kéne, hogy a "Ne ölj" parancsa már a maga idejében sem zárta ki példáué a jogszerű bírói vagy katonai halálosztást. A Biblia mondja azt is, hogy "a bosszuló rokon keze legyen az első rajta," meg hogy "az egész gyülekezet kövezze őt halálra." Püff. (Help: ez az ellenpélda nem hozza vissza a megkövezés gyakorlatát az egyházba az ószövetségből, csak a "ne ölj"-nek az általad erőltetett "fekete-fehér", azaz darabos, egysíkú és betonfejű alkalmazását cáfolja meg látványosan.) Nem vonatkozott a "ne ölj" parancs a háborúban az ellenség megölésére sem. Vagy tán azt is be tudod bizonyítani, hogy igen?
A "ne ölj" még a maga idején sem vonatkozott a jogi ítélkezés végső aktusára. A "ne ölj" parancsát senki sem értelmezte a jogi értelemben vett halálbüntetés tilalmaként. Vagyis ez csak a JOGTALAN emberölést tiltja. A Biblia mondj azt is, hogy
"Aki embervért ont, ember ontsa ki annak vérét, mert az ember Isten képére alkottatott." (Ter 9:6)
----
Multiple translations exist of the fifth/sixth commandment; the Hebrew words לא תרצח (lo tirtzach) are variously translated as "thou shalt not kill" or "thou shalt not murder".
The imperative is against unlawful killing resulting in bloodguilt. The Hebrew Bible contains numerous prohibitions against unlawful killing, but also allows for justified killing in the context of warfare (1Kings 2:5–6), capital punishment (Leviticus 20:9–16) and self-defence (Exodus 22:2–3). The New Testament is in agreement that murder is a grave moral evil, and maintains the Old Testament view of bloodguilt.
http://en.wikipedia.org/wiki/You_shall_not_kill
ELFOGADHATÓ-E A HALÁLBÜNTETÉS?
Válasz:
Igen, a halálbüntetés keresztény szempontból elvileg elfogadható.
Magyarázat:
A kereszténység túllépett a „szemet szemért, fogat fogért” ószövetségi elven, és mindenestül az ellenségszeretet mellett köteleződött el. De vajon bosszúnak nevezhető-e a halálbüntetés, és vajon az ellenségszeretet gyümölcse-e a gyilkos kímélete? A kérdés higgadt tárgyalást igényel, és nem lehet, nem szabad soha vérgőzös lincshangulatot keltve gondolkodni róla. El kell azonban oszlatni egy hiedelmet: a halálbüntetés elvben nem sérti Isten törvényét és általában az Isten által felállított erkölcsi rendet. A gyakorlati visszaélés az egyedi eset, ill. személy erkölcstelenségét bizonyítja, nem lehet a halálbüntetés erkölcstelensége melletti érv.
A Katolikus Egyház Katekizmusa így tanít: „A társadalom közjavának megőrzése megkívánja, hogy ártalmatlanná tegyék a támadót. E téren az Egyház hagyományos tanítása elismeri a törvényes közhatalom jogának és kötelességének jogosságát, hogy szigorú büntetést szabjon ki az elkövetett bűntény súlyosságának arányában, nem zárva ki rendkívül súlyos esetben a halálbüntetést sem.” (KEK 2267)
De mi az, hogy rendkívül súlyos eset?
Nem csak a tömeggyilkosság, hanem az is, ha joggal feltételezhető, hogy a bűnös újra fog gyilkolni.
Mikor lehet ilyet feltételezni?
A szándékos, nem véletlenül, gondatlanságból, esetleg hirtelen felindulásból és nem elmebeteg által elkövetett gyilkosságnál. Igaz ugyan, hogy ez feltételezés, de erre a feltételezésre a szándékos gyilkosságot elkövető maga adott alapot, tudatosan végrehajtva a legsúlyosabb bűntettet. Ezzel maga állított ki önmagáról bizonyítványt: Nem tisztelek egyetlen törvényt sem, hiszen a legfőbb törvényt (ártatlan élet) sem tisztelem. Nem ismerek sem Istent, sem embert; nem állhat utamba sem isteni, sem emberi törvény.
A halálbüntetés olykor a társadalom védelme és önvédelme: ui ha egy gyilkost elkapnak, majd évek múltán elengednek, és ő újra gyilkol, akkor az is felelős, aki elengedi az ilyen bűnöst. Nem bűnrészes-e maga a törvényalkotó abban, hogy újabb gyilkosság történt? Erre az sem kielégítő válasz, hogy a gyilkost valóban életének fogytáig börtönben kellene tartani. Itt ui. nem csak az a kérdés, hogy miért a társadalom tartsa el részben saját költségén a gyilkost, hanem az is, hogy nem fog-e az ilyen ember a börtönben is gyilkolni? (Lehet, hogy újabb áldozata egy esetleg ártatlan fogvatartott vagy egy fegyőr lesz.) Ha a legsúlyosabb büntetés a ténylegesen életfogytiglani, akkor az így büntetett ember már rosszabb helyzetbe nem kerülhet. Nem akar-e majd az ilyen súlyosan torzult lelkű ember a legteljesebb erőszakkal élére állni a börtönhierarchiának? A primitív személyiség ui. a magasztos erkölcsi megfontolásokra általában alig fogékony. A félelem (elrettentő példa) tartja vissza elsősorban a rossztól. Ha a statisztika ellenpéldáira gondolunk, hogy ti. a halálbüntetést megtartó államokban sem kisebb az életellenes bűncselekmények száma, akkor azt is figyelni kell, hogy vajon miért pont azokban az államokban tartották meg a halálbüntetést, amelyekben? Nem volt-e ott eredetileg sokkal nagyobb a gyilkosságok és az egyéb súlyos bűncselekmények száma? Nem lehetséges-e, hogy csak a halálbüntetés fenntartásával tudnak ma is hasonló büntetési rátát felmutatni, mint a kevésbé húsbavágó eszközökkel élő államok?
Ha a bosszútól félünk (amit tilt az Újszövetség), fontoljuk meg Platón szavait:
„Egyetlen okos ember sem büntet azért, mert valaki bűnt követett el, hanem azért, hogy még egyszer ne kövessen el.”
Platón a büntetésnek csak a pedagógiai funkcióját emeli ki, de ez a halálbüntetésre is alkalmazható: Azért kell így büntetni, hogy a gyilkosság gondolatával játszó emberek ne kövessék el azt, amire hajlamaik késztetik őket, és az igazi megtorlástól való félelem előny-hátrány mérleg készítésére serkentse őket. Sok fegyenc örömmel van börtönben (ott úr a zárkában, kint meg esetleg hajléktalan és az étkezése is bizonytalan), s az ilyenek esetében inkább vonzó tényező, semmint visszatartó erő a szabadságvesztés.
A halálbüntetést megkívánja a büntető igazságosság is. Az Egyház pontosan kifejti, hogy a megtorló igazságosság csak azt tekinti, hogy a bűn elnyerje méltó büntetését, de ettől nem választható el a gyógyító igazságosság, amely figyel a személyre is. A szándékos, előre megfontolt emberölést elkövető ember már gyakorlatilag gyógyíthatatlan, itt már csak a megtorlás jöhet számításba. A megtorlás tudata azonban a bűn elkövetése előtt állókra még „gyógyítólag” hathat. XII. Piusz pápa tanítása szerint „az Egyház elméletben fenntartja a kettős típusú büntetést, azaz a vindikatív (megtorló) és gyógyító büntetés eszméjét”. Jézus felülmúlja a „szemet szemért” elvet, azonban ez nem jelenti azt, hogy emberiesség címén a gyilkosok és más közösségre ártalmas személyek emberi méltósága az ártatlanok emberi méltósága fölé emelkedhet. A súlyos törvényszegő nem egyszerűen abnormális személy, mert az ilyen elkenés emberséges gesztusa rövidlátó: az emberi méltóságot az ártatlan ember méltóságának rovására védelmezi. Az igazán keresztény értelmezés: a bűnt büntetni kell, de össze kell hangolni a nevelés szempontjaival, ameddig ez lehetséges. „Az igazságosság megköveteli a bűn és a bűnhődés bizonyos arányosságát” – tanítja az Egyház. Az Egyház itt világosan megkülönbözteti az emberölés (ami lehet büntetés is) és a gyilkosság (bűn) fogalmát.
Lényeges különbség, ha valaki elvileg tagadja a halálbüntetés lehetőségét, vagy csak gyakorlati megfontolások miatt (pl. tévedés esetén jóvátehetetlen) tartja szükségesnek a felfüggesztését. Ez azonban nem elvi, hanem módszertani kérdés. Mert a tévesen kivizsgált ügyek után hozott halálos ítéletek ártatlan áldozatainak bizonyosan kisebb a száma, mint a visszaesésből származó gyilkosságokból fakadó áldozatok tömegeinek. Ha valaki azzal érvel a halálbüntetés ellen, hogy az élet ura csak az Isten, és neki van joga azt elvenni, akkor az Ószövetség szemléletével közelít a kérdéshez, holott az Ószövetség alkalmazta a halálbüntetést. Ha valaki azzal érvel a halálbüntetés indokolt alkalmazása ellen, hogy az életet tisztelni kell, akkor ez éppen a megrögzött gyilkosra fordítható vissza: azoknak az embereknek az életét is tiszteletben kell tartani, akik fenyegetettek a gyilkos életben maradása által. Aki pedig az emberi méltósággal érvel, az más oldalról kezdi ki az emberi méltóságot, s érvelésének nem sok köze van a hithez.
Igazolás:
Az Ószövetség kifejezetten vallja, hogy „aki embervért ont, annak ontsák vérét!” (Ter 9: 6).
Ezen a ponton az Újszövetség sem bírálja fölül a mózesi törvényt:
„Ha gonoszat teszel, félj, mert a felsőbb hatalom nem hiába visel kardot. Isten eszköze ugyanis, hogy végrehajtsa az ítéletet a gonosztevőn.” (Róm 13:4).
Izajás próféta így int: „Ha kegyelmet kap az istentelen, nem tanulja meg az igazságot. Az igazak földjén is gonoszságot művel, s nem törődik az Úr fölségével.” (Iz 26:10).
Köszönöm az alapos kommentet, és értem is, csak éppen nem győztél meg.
Nekem hiányzik a gondolatmetedből a számomra olyan fontos történeti teljesedése tanításnak.
Az értelme az egész szövegnek számomra nem ez, és igaz, hogy én is szelektáltam az idézeteket, az általam koherensnek tartott értelme mentén. Persze nem vagyok teológus, nem tudom, jól válogattam-e.
Mindenképp súlyosnak tartom egy kb 1000 év alatt keletkezett, baromi árnyalt szöveg első fejezetei alapján kijelenteni:"az Ószövetség kifejezetten vallja" Gondolok itt a Ter9,6-ra.
A mandineren említettem egy válaszomban, hogy ez a rész a teremtés hierarchiáját mondja el, hogy az ember a többi teremtmény fölött áll. Itt még nincs is szó jogi értelemben vett törvényről.
Azt az érvet pedig kifejezetten hamisnak gondolom, hogy az áldozat élethez való jogának megsértése bárkit is további jogsértésre hatalmazna fel. Nem, az sima bosszú.
Hogy az élet fölött Isten rendelkezik, szerintem ezt sem cáfolja a példád. Van olyan, hogy leszúrnak a rómaiak, ettől még neki erre nem volt isteni felhatalmazása, legfeljebb isten tervének eszköze volt. Ez teljesen más.
Az Ószövetség felfoghatatlanul gazdag, ma is élő szöveg, de nem véletlen, hogy utána következik az Újszövetség.
Vegyük azt az esetet, amikor Jézust megkérdezik, szabad-e egy férfinek elbocsátani a feleségét? Erre Jézus megkérdezi, Mózes mit mondott erről Nektek? Ő, vagyis az ószövetségiek megengedték. Erre Jézus válasza az, hogy igen, de csak a szívetek keménysége miatt. Ezután kimondja, hogy nem szabad. Vagyis itt egy példa arra, hogy az Újszövetség nem tagadja meg a régit, de továbblép.
A statisztika pedig a legkevésbé sem ad megnyugtató választ a kérdésre. Nem tudom, tényleg kimutatható lenne-e, hogy a potenciális gyilkosok több embert ölnének meg, mint ahány embert ártatlanul végeznének ki a téves ítéletek miatt. De ez nem nyugtatná meg az igaztalanul halálra ítélt embert. Vagy a cél szentesíti az eszközt? Ártatlanok feláldozása elfogadható azért, hogy más ártatlanok ne haljanak meg? Jobb, ha azt mondjuk, hogy semmilyen körülmények között nem fogadjuk el a vétlenek megölését.
Az élet tisztelete pedig szerintem olyasmi, hogy vagy tisztelem, vagy nem, de olyan nincs, hogy feltételekhez kötöm.
Ha Te tiszteled a másik életét, akkor mi is tiszteljük a Tiédet? Akkor az emberi méltóság tiszteletét is köthetnénk feltételekhez, nem? Ha Te nem kínzol meg mást, mi sem kínzunk meg Téged. De ugye idáig azért nem mennénk el? Vagy hegyezzük ki újra a karókat és gurítsuk elő a kerekeket is?
Akkor pedig mégis kénytelenek vagyunk egy magasabb, elvontabb, kevésbé biztos eredményt hozó szintre lépni.
Réka
egyébként meg bizonyított tény,hogy nem is ér semmit, márminthogy nincs visszatartó ereje, azokban az USA államokban, ahol van (vagy már mindenhol csak volt?), na mindegy, szóval kistatisztikázták, még egy IPM-ben olvastam egyszer, hogy nem kevesebb az erőszakos bűncselekmények száma, sőt. Mi több:több! de mondjuk ez logikus is,az egyik bűn szüli a másikat, és így tovább, az is egy rossz láncmese, az erőszakhogyan gerjed tovább. Amúgy meg, igenigen, tök jó, egyetértek meg minden, én egy legyet se ölökmeg,múltkor hagytam neki esélyrt, egy hétig szemtelenkedhetett ugyanaz a légy, még a frissen sterilre szánt anyatejbe is beleszemtelenkedett, na és akkor mondtam Béninek, hogy hozza a kemotoxot, de melléfújtam inkább, csak hogy figyelmeztessem, hogy, nono, kezd elfogyni a türelmem. és akkor kimentz, hálistennek nem kellett kinyírni.
Mondjuk nem biztos, hogy Szálasi a legjobb érvelési alap, hiszen Szálasi emberei azután tényleg tízezrével gyilkoltak ártatlanokat, de ettől függetlenül egyetértek a Névtelen érvelésével.
Ami a bírói tévedés lehetőségét illeti, egy szempont hozzá az orvosi műhiba lehetősége.
Van eset, amikor emberek felelőtlensége segít bennünket jobblétre. Ez része annak, hogy a vilgá, amiben élünk, nem túl vidám hely. Miért pont a bírói műhiba ellen kell mindenáron, minden lehetséges eszközzel védekezni, amikor orvosok, de akár egyszerű autóvezetők évente tízezrével segítenek át embereket Isten ítélőszéke elé?
Megjegyzés küldése