Pletyka - a fele sem igaz?

Szerző: Lotte

Agglomerációs kistelepülésen élünk, nem mondanám igazi falunak, kispadok sincsenek a házak előtt, ahol fejkendős nénik adnák egymásnak a forródrótot a deviánsnak ítélt jelenségekről, meghúzva ezzel a közösség normáinak határait. A normarendszerek is felpuhultak, a közösségi terek is jelentősen átalakultak, de azért a pletyka él és virágzik jelenkori közegében is.
Most, hogy a kisbabánkkal itthon éldegélve újra a házunk és a zöldséges, CBA, gyógyszertár, iskola, óvoda ötszög adják mozgásterem fő koordinátáit, ismét szembesültem a hírek és álhírek áramlásának sok esetben könyörtelen metódusával.
Anyukák és szomszéd nénik, kozmetikusok és pénztárosok, mint szorgos méhek viszik-hozzák a több kevesebb igazságtartalommal bíró információkat - mindig szigorúan olyan emberekről, akik az adott pillanatban nincsenek jelen, hogy korrigálni tudnák az elhangzottakat.

Ha ott vagy, másokról, ha nem vagy ott, rólad van szó - márcsak ilyen a pletyka természete...
Észrevettétek, mennyire könnyű dolog a jólértesültség látszatát keltve továbbadni olyasmit, amiről magunk sem tudjuk, igaz-e egyáltalán? Elég odabiggyeszteni egy "állítólag" kitételt vagy az "azt hallottam" anonim hírforrásra hivatkozni, és máris könnyebbedik a pislákoló lelkiismeret, hisz senki sem állítja biztosan, hogy X anyuka összejött a fociedzővel, vagy Y-nék lopják az áramot. És egyébként is, valamiről csak kell beszélgetni a szolfézsóra végét várva vagy mise után a templom előtt toporogva, nem igaz?
Az utóbbi időben pár keményebb pletykát hallva elgondolkodtam, hogy ha mindannak csak a fele nem igaz, amit továbbadnánk, akkor is el kéne számolni háromig magunkban, mielőtt visszük tovább a hírt.
Mert a pletyka ragacsos, mint a rágógumi, levakarhatatlanul hozzátapad ahhoz, akiről szól, akkor is, ha köszönő viszonyban sincs a valósággal. Mint a kabátlopás klasszikus példázata vagy a közéletben valakiről elhintett, a személyiséget erodáló felvetések : "szerintem ügynök volt",  "úgy tudom, sikkasztott", "azt mondják, homoszexuális" és folytathatnánk a végtelenségig.
De apróságok, ártatlan hülyeségek is lehetnek bosszantóak, mert hamiskás cserepenként olyan súlyosan torz képet raknak össze, amellyel aztán nehéz bármit kezdeni. Nem tud az ember úgy nevetgélni rajtuk, hogy hiteles legyen a cáfolat. Mit tegyünk azzal, ha azt híresztelik, hogy polgármester akarok lenni? (Csak azért, mert Dr. van a nevemben, vagy mert másfél évig képviselőtestületi tag voltam, vagy mert lemondtam arról a pozícióról...) Vagy azzal, hogy első gyermekünk keresztelőjén "jelen volt a kormány"? (Ő akkoriban egy kormánypárti médiumnál dolgozott, de a néhány kocsi, amely a ház előtt állt, nem volt nagy szám, és nagyon nevettünk, mert ott volt éppenséggel egy valaha volt miniszter rokonféle - akire már senki se emlékezhet -, de ő a 18 éves Fordjával érkezett...) Vagy azzal, hogy egy másik keresztelő alkalmával "lezártuk az utcát"? (Ilyen inkább mostanában fordul elő, mert a kilencéves nagyfiú nem csituló mániája, hogy katonazenész sapkában, vasutas tárcsával igazoltatgatja a bicikliző testvéreit...) Vagy azzal, hogy a harmadik keresztelőnél azt beszélték: valójában "csak most házasodtak össze"? Vagy azzal, hogy "az óvodás kislány zsúrját úgy tartottuk, hogy egy nagy autóbusszal a teljes csoportját óvónénikkel együtt elvittük egy szomszédos város játszóházába, minden költséget álltunk, meg is ebédeltettük őket, mert mifelénk ez a módi, ennél alább nem adjuk..." (Valójában ez Csupamosollyal történt, tehát egy csoporttársának szülei tényleg szerveztek egy ilyen kirándulást, de nem mi...) Nem ragozom tovább.
Pletykálkodni pillekönnyű, s azt a fals érzetet keltheti  a híresztelőben, hogy - amikor lehalkítva szavait súlyos állításokat tesz valakiről - egy pillanatra nagybetűs Valaki lesz belőle, pusztán azért, mert információja van. (Hisz az információ hatalom, ugyebár...)
De mielőtt kinyitnánk a szánkat, nem árt gondolkodnunk egy kicsit, mert maholnap mi is terítékre kerülhetünk.