Akasztják a pszichológust...

Szerző: Fakirma

Megverjem vagy rendet rakjak helyette?

Sosem értem, miért ronyóznak a szülők nyilvánvalóan idióta kölykeikkel pszichológushoz fordulni. Logikusnak látszik: ha elkopik a cipő sarka, elvisszük a cipészhez, ha megzizzen a gyerek, házi pótmegoldások helyett pszichológust keresünk neki vagy magunknak.

Saját almommal való küzdelmeim során nem látok kivetnivalót a szülői tétovázásban. A lélekbúvárral szemben ücsörögve már az első öt perc után megfogadom, hogy ezentúl magam oldom meg a családi feszkót, a nyüves pszichológus pedig soha többet nem ugathat bele az életünkbe.

Néha gyermeknevelési bukdácsolásaim alkalmával megfeledkezem fogadalmaimról, s mégis adok egy újabb esélyt a szakembereknek. A pofon ilyenkor menetrendszerűen két oldalról érkezik: a konzultáció túlélése után jellemzően megalázottnak, kiszolgáltatottnak és még tanácstalanabbnak érzem magam. A szaranya érzés mellé csatlakozik a szarpszichológus érzés is: nem kétséges, munkaidőmben én ugyanilyen érzéketlenül tolom a közhelyeket a térfél másik oldalán kuksoló szerencsétleneknek.

Miután Szendvicsgyerek tudományos kutatásai során megállapította, hogy hiperaktivitás-figyelemzavar tünetegyüttessel (ADHD) küzd, eszembe jutott, hogy ja, hát, tényleg. Nem, nem vagyok teljesen idióta: ahogy más gyerekeinél, a sajátomnál is meg tudom állapítani, ha gáz van. Ennek ellenére szentül hiszem, hogy szülőként nem az én feladatom lehetséges BNO kódokkal köpködni a fiamat, készségesen megteszem ezt másokéval, viszont örülök, ha ezt a balhét a saját lurkóm esetében egy kolléga viszi el.

Kisszendviccsel már többször jártunk pszichológusnál, rendszerint lepattintottak minket,

Anyuka, nincs ennek a gyereknek semmi baja, csak

jobban kell szeretni.

figyeljen oda rá,

legyen következetes,

töltsön vele több minőségi időt,

ne legyen módfelett olyan önző picsa

és legfőképpen

ne aggódjon, ember lesz a gyerekből

Meg nem nyugodtam, sőt könnyebb se lett: mardosott a lelkiismeret, én mardostam a gyereket, a gyerek mardosott mindenkit, akivel feltételezhetően vérrokonságban áll. Közben vonogattam a vállam,

 Ki vagyok én, hogy egy pszichológus szakember véleményét felülírjam?!

Néhány hónapja, amikor Kisszendviccsel vívott meccsem során ismét nyilvánvalóvá vált, hogy személyes terébe tévedve többet bosszankodom, mint amennyit röhögök, megígértem neki,

Jól van, cseszd meg, elviszlek pszichológushoz, de ha kiderül, hogy nincs semmi bajod, seggbe rúglak!

A pszichológusnő az a fajta asszony volt, akivel szívesen iszogatnék egy kocsmában, vagy szülőtársként nemezelném a gyapjúlabdákat az oviban. De azon a kora reggelen, amikor egy átlumpolt éjszaka után ott pislogtam vele szemben, semmi pozitív érzelmet nem tudtam magamból kipréselni. Szemmel láthatóan ő sem. Nagyjából olyan kedvesen beszélt hozzám, mint ahogy én szoktam a felpuffadt fejű, piától bűzlő mamikkal.

Másnapos kómám ellenére vágyakkal telve kuporogtam a kényelmetlen széken: mindent megtettem volna azért, hogy megmutassam, a látszat csal, valójában aggódó, értelmes, együttműködő s főként szerető anya vagyok. A pszichológust mindez hidegen hagyta. Mindössze egyetlen kérdést tett fel, némi kétkedéssel a hangjában,

Vissza tud emlékezni arra a NAGYON régi időre, amikor várandós volt, illetve a fia megszületett?

Vissza tudtam. Sőt, azt a választ is érzékien böfögtem ki, ami minden pszichológus álma: oxigénhiányos állapot. Legalább akkora aduász a szakmában, mint a kötődészavar, testvérféltékenység, szeparációs szorongás, válás. Bár még a kölyköt nem látta, a diagnózis nem hagyott kétséget maga felől: tuti ADHD. Ennek örömére nem késlekedett szemrehányást tenni, miért csak most  hoztam pszichológushoz ezt a nyilvánvalóan zorkó gyereket. Késő, elcsesztem, veszett fejsze nyele. Egyúttal kaptam egy frappáns és szakmailag valóban kiemelkedő beszámolót az ADHD tünetegyüttesről, sajnáltam, hogy nem tudok jegyzetelni, vagy legalább rövid távú emlékezetem nincs a toppon épp ezen a reggelen.

Szendvicsgyerek húszperces vizsgálata után a pszichológus asszony megenyhült, szemmel láthatóan bejött neki a kölyköm.

Igen, figyelemzavaros. Mint az atom. Szerencsére kivételesen intelligens, a gimnáziumot akár kettes-hármas tanulóként is képes lesz elvégezni. Különösen, ha a tanárok megértőek, és én nem cseszegetem otthon, hogy leckét írjon, cipőben menjen iskolába és vezessen legalább egy füzetet a tanév során. Mert nem ő tehet róla, hogy ilyen. Hanem az oxigénhiány. Meg a hülye anyja, aki évek óta nevelni próbálja őt, ahelyett, hogy szakemberekre bízná a feladatot. Isten hozott régi jó pajtásom, Lelkiismeretfurdalás!

Írásos bizonyíték nem született arról, hogy gyárilag hibás a gyerek, s nem az ő linksége vagy az én elhanyagoló szülői attitűdöm miatt ér plafonig a szar. Pedig örömmel dugnám boldog-boldogtalan orra alá,

bocsi nem a mi hibánk, lécci, lécci  legyetek elnézőek!

Legalább a gyerek megkönnyebbült. A pszichológusnő egyértelműen legalizálta szarok bele mindenbe magatartását. Mindenféle agyi történéssel.

Mellesleg nekem is jobb, mióta tudom, hogy felesleges minden erőfeszítés. 

Szintén jó hír, hogy nagyjából csak öt évet kell kibírnom ép  idegekkel. Az egyetemen könnyebb sors vár ránk. Nem mertem megkérdezni, milyen felsőfokú oktatási intézménybe veszik fel a gyerekemet kettes-hármas érettségivel, ha egyáltalán eljut odáig, s ha egyáltalán nem verem agyon addig.

Magam is elcsodálkoztam, milyen fontos nekem a pszichológus véleménye. És arra is rácsodálkoztam, hogy bármennyire is kedves, okos, fogékony, empatikus emberből gyúrták a többségüket, én mégse szeretem őket. Legalábbis anyaként. Kollégaként teljesen rendben vannak.

Bevillant egy régóta bennem motoszkáló érzés is: ha csak egy nyamvadt diagnózisért fordul hozzájuk a földi halandó, akkor se azért megy: fontosabb, hogy a futószalagon kapjon ötven percnyi őszinte figyelmet, hallgatást, együttérzést, emberséget, elfogadást, biztató mondatot, kapaszkodót, amire visszaemlékezhet abban a helyzetben, amin változtatni szeretne, vagy talán mégsem, és egyébként is mindegy, mert minden majdnem mindig  ugyanúgy marad. Vagy változik.

A baj természetét jó esetben szakember nélkül is tudjuk. Rendszerint már azt is rég eldöntöttük, merre tovább, legyen szó gyerekről, munkáról, konfliktusról, házasságról, szerelemről. Még akkor is, ha érezzük, hogy a döntésünk baromság, s most aztán tényleg meg fogjuk szívni. A tétovázás, sóhajok, tipródások csak a körítéshez tartoznak, ép ésszel nehéz szembenézni azzal, hogy majdnem minden pocsék helyzetről mi magunk tehetünk. Így aztán pszichológusként, lelkészként, asztrológusként, barátként és szomszédasszonyként jellemzően lószart sem érnek a másiknak odavetett tanácsaink. Kérek minden pszichológust, lelkészt, asztrológust, barátot és szomszédasszonyt: ne mondjátok meg a tutit, még akkor sem, ha én kérem, még akkor sem, ha tudjátok, igazatok van! Szerintem inkább szeressetek (vagy legalább tegyetek úgy) a döntéseimmel, tétovázásaimmal, hebehurgyaságaimmal együtt. Akkor is, ha ezért fizetést kaptok, s akkor is, ha nem.

Az egészben a legpocsékabb pedig az, hogy még csak seggbe se rúghatom Szendvicsgyereket.