Mindenütt jó, de legjobb a Papánál

Szerző: Fakirma

Embernek sok derűs pillanatot okoztam az elmúlt kilenc évben, amikor arról győzködtem, hogy a nevelés legtutibb eszköze a szeretet, elsősorban egy idióta anya személyében, aki mindenféle elvárás nélkül mindent megtesz gyermekéért. Mióta Szendvicsgyerek fejét elöntötték a ragyák kívülről, s minden bizonnyal belülről is, némiképp árnyaltam humanisztikus nevelési elvemet: határzottan állítom, hogy az a gyerek, akinek a hülye anyja mindig rendelkezésre áll, egy öntörvényű, felelőtlen, önző seggfejjé cseperedik.

Kisszendvics néhány hete egy zúzós veszekedés után kijelentette, hogy elköltözik otthonról az apukájához. Mert nálunk rabszolgaság gyereknek lenni. Nem tagadom, mifelénk leckét kell írni, iskolai füzetet kell vezetni, edzésre kell járni, és nem lehet éjfélig őrjöngve a számítógép előtt virtuálisan vért ontani, ennek hiányában megállás nélkül rokonokat csesztetni. 

A jogtipró alrendszer vezéreként szelíd, kiegyensúlyozott személyiségemnek hála nem ütöttem agyon azon nyomban kis lázadómat. Felrángattam futócipőmet és a rekordtempóban megtett 12 kilométer alatt azon gondolkodtam, mi a fenét tehetek 14 év után azért, hogy az általam kitermelt antiszociális vadembert társadalmilag emészthető lénnyé tegyem?

A futásból hazatérve tanácstalanul hívtam Előembert, hogy tájékoztassam a már évek óta várt nem várt fordulatról. Megnyugtatott, hogy minden rendben lesz, tegyek belátásom szerint, ha úgy döntök, ő készen áll elfuserált ivadékunk evakuálására.

Leültem a gyerekkel beszélni. Röhejesen közhelyes helyzet,
(bárcsak a pszichológusa lennék, nem a nyomorult anyja)
minden szaktudásomat feledve kezdtem bele a nyökögésbe. Az alku megköttetett:  elismertem, hogy egy 14 éves gyereknek vannak jogai, például eldöntheti, hogy szabadidejében az anyjánál vagy az apjánál vakarja a seggét, de csak miután teljesítette anyja felügyelete mellett a kötelességeit.
Három hete küzdünk: óbégatunk, csapkodunk, gyűlölködünk, megsértődünk, máskor kettesben csavargunk, beülünk vacsorázni, vagy moziba megyünk

(mama, adok neked pénzt kölcsön, hogy meg tudj hívni moziba,
a Noét nézzük meg, mert az olyan vallásos témájú, ami neked biztos tetszeni fog).

Néha otthon alszik Papánál, általában nálunk vendégségben. Vagyis semmi sem változott. De azért mégis: vidító érzés tudni, hogy van egérút: neki jó, mert azt hiszi, hogy önállóan dönthet, nekem jó, mert olyan helyre száműzhetem a kamaszgyerekem, ahol biztonságban van. És végre, 14 év után tisztáztuk a játékszabályokat. Kár, hogy nem jutott előbb az eszünkbe. Ettől nem lesz sokkal jobb, én továbbra is szétszorongom az agyamat, a fiam pedig a legirritálóbb kamasz a világmindenségben, mindezek ellenére az érzelmek kezdenek üdítően lagymataggá válni.

Nekem gyakran jut eszembe saját kamaszkorom. Majdnem olyan kiszolgáltatott időszak, mint a terhesség: a túlfűtött érzésekkel, a változó testtel nem csak a külvilág nem tud mit kezdeni, a saját reakciók is kiszámíthatatlanok. Mintha egy idegbeteg rusnya idegen uralná testünket- lelkünket, és senki sem látja, hogy a lényeg, az Én ugyanaz maradt, csak éppen  nem jut szóhoz. Igyekszem a fiamat nem azonosítani ezzel a tetűládával, ő pedig - okos kölyök lévén - rájött, hogy úgy tud engem legjobban céljaihoz felhasználni, ha értékeli erőfeszítéseimet. Az egyik nap zselatinból és cukorból fagyit főzött nekem. Az anyai szeretet tényleg nem ismer határokat: lenyomtam, basszus az egészet, s még csak ki sem hánytam. Ha valakinek van ötlete, hogyan lehet az odaégett cukrot eltüntetni a kerámialapról, legyen szíves írja meg!

És életében először (azt hiszem, a tankönyveket is beleértve) könyvet vett a kezébe. A polcomon találta a hiperaktív és figyelemzavaros gyerekekről szóló pszichológiai útmutatót. Ha valami disznóságot csinál, már kész is a válasz az ide vonatkozó hivatkozással,

de mama, én ADHD-s vagyok!

Remélem, legközelebb nem a pszichiátriai kórképekből okosítja ki magát. Egy skizofrén kölyköt nem szívesen látnék vendégül az otthonomban.

 Szendvicsgyerek elveszett az este. A kétlaki életnek hála, se Papának, se nekem nem tűnt fel, hogy a gyerek nem ért haza/vendégségbe az edzésről. Már csak azért sem aggódtam hülyére magam, mert edzés után garantáltan telefonálni szokott, hogy kisírja az autós házhoz szállítást. Csak este nyolc körül vettem észre, hogy a mobilkütyüt nem vitte magával, naná hogy rohantam a vívóterembe, ahol már csak az edző és néhány buzgó csapattárs pihegett. Kisszendvics sehol. Nyomban kivert a verejték, ahogy eszembe villant a kibelezett Boribon,

Talán lebukfencezett a hegyről?

Vagy belefulladt a folyóba?

Vagy eltévedt a sűrű sötét erdőben?

Vagy bekapta a farkas?

Nem, ennél sokkal meglepőbb dolog történt. Szendvicsgyerek az önállóság és felelősségvállalás jegyében egyedül, a két lábán gyűrte le az egyesület és az otthonunk között terpeszkedő másfél kilométeres távolságot. Lassan, de biztosan.

Ember telefonhívásától megkönnyebbülve rogytam le egy ócska fotelba. Az edző nevetve veregette meg a vállam,

Ne, aggódjon anyuka, nem hagyjuk Szendvicsgyereket elkallódni, nélküle szörnyen unalmas lenne az egyesület élete.

Ja, a mi életünk is az. Csend, béke, nyugalom, rend, a dolgok olajozottan működnek. Nélküle olyanok vagyunk, mint egy majdnem normális család.

No de ki a fene akar majdnem  normális család lenni?!