Gyerekes semmiségek: a bevásárlás

Szerző: Lotte

A minap újra elkövettünk egy ostoba hibát: megint azt hittük most biztosan jobb lesz, és édes hatosban elindultunk bevásárolni. Ahogy az lenni szokott, már az autóban összeveszett a négyből két gyerek, mert ovis lánykánk dalos kedvében volt és kataton ismételgette a Kis kece lányom kezdetű népdalt, ami elsős fiúnkat hamar kibillentette amúgy sem túl stabil nyugalmából. (Mire ötödjére kezdett bele a nótába, a mi idegeink is kezdtek befeszülni, de olyan nagy kedvvel dalolt a lelkem, hogy nem volt szívünk kedvét szegni, amúgy is százasokat kotortunk a kocsi rejtett szegleteiből, miközben az egyik nagymama ráérős kérdéseit igyekeztünk az egyre fokozódó hangzavarban barátságosnak tűnő hangon megválaszolni.) Mire megérkeztünk, a nagyfiú megelégelte a két kisebb veszekedését és mindkettőt alaposan helyre tette, újabb teret nyitva az óbégatásnak.
A parkolóban szokás szerint foglalt volt a bejárathoz közeli néhány családos hely mindegyike (tudja valaki, hogy miért van mindig jóval több rokkant parkoló, mint gyerekes?!), így a kocsiból kirobbanó gyerekek után kiáltozva ("Vigyázz, ott tolat egy autó!" ) szeltük keresztül két bevásárlókocsival rodeózva a méretes placcot. Belépve az áruházba kislányunk kétségbeesett arccal elkezdett egy helyben toporogni, hogy mindjárt bepisil. Irány a vécé, s vele az ismert imperatívuszok: "Tegyél vécépapírt az ülésre!" az ülésre, "Ne nyúlj semmihez!", "Moss kezet alaposan!" és a többi.
Mikor ezt az akadályt is vettük, kezdődhetett a célul kitűzött bevásárlás.

Sprintereket meghazudtoló tempóban robogtam a babaüléssel megrakott kocsival (az eddig nyugodtan alvó legkisebbünk is kezdett életjeleket adni), s a szokott útvonalat járva dobáltam be a szükséges és kevésbé szükséges élelmiszereket. A többiek ilyenkor szoktak felszívódni - most sem volt ez másképp. A gyerekeket a játékosztály, hites uramat a közvetlenül mellette elhelyezkedő audiovizuális részleg ejtette rabul, s mire teleraktam a kocsit, kereshettem őket. A telefon persze, lemerült, így újabb rodeózás kezdődött egymást kutatva a göngyölegek között. Szerencse, hogy az enyéim jó hangosak, így viszonylag könnyedén megtaláltam őket a rájuk bízott karton tej egyensúlyozása közben, igaz, meglehetősen rossz passzban. Az ötszáz forintos zsebpénzből ugyanis nem találtak kedvükre való vásárolni valót, így korosztályos megoszlás szerint bőgtek, dühöngtek vagy szemrehányóan jegyezték meg, hogy minden osztálytárs legalább a dupláját kapja az apanázsnak.
Kezdett tetőfokára hágni a hangulat, irányba vettük hát a pénztárt, amúgy is olvadtak a mirelit áruk! Mire nagyjából felpakoltunk a szalagra, a babaülés utasát szimatolva eszembe jutott, hogy pelenkát nem tettünk a kocsiba - egy különítményt irányba állítottunk az akciós pelusokhoz, akiket persze csak második nekifutásra sikerült a mentőosztagnak megtalálni.
Sebaj, addigra legalább előkotortam a klubkártyát, a kuponokat és a Böbe utalványokat. A mögöttünk állók arcán ideges rángások látszottak: nem elég, hogy lábukat taposva a gyerekeink utolsó pillanatban Kinder tojássá váltották a szorongatott zsebpénzt, de rengeteg cuccunk mellett még az utalvánnyal való időigényes bíbelődés is kijutott nekik. (Mit mondjak, én sem állnék magunk mögött!)
Ő és én próbáltunk kedvesen mentegetőzni és még magasabb sebességfokozatra kapcsolni, de közben felvisított a csecsemőnk is - a gyerekek meg csak addig segítettek, amíg a csokitojás át nem jutott a pénztáron.
A végösszeg nagyságán már nem volt erőnk keseregni, hisz tudtuk, vár még ránk a bepakolás, aztán otthon a kipakolás és elpakolás (tényleg, miért van ilyen hülye rendje ennek: leveszem, beteszem, kiveszem, átteszem, beteszem, kiveszem, elteszem), miközben jócskán be is esteledett, a gyerekek még nem fürödtek és holnap iskola. De legalább - a biztonsági őr sürgető tekintete mellett - az áruházat végre elhagyhattuk, még a bejáratnál elhelyezett műanyag golyók (milyen megsemmisítő kifejezéssel is illette ezeket anno Fakirma?) mellett sem állt meg senki - talán a kisbaba üvöltése vonta el a figyelmüket.
Tikkadtan csaptuk fel a csomagtartót és, óh borzalom! - egyetlen pakolásra alkalmas műanyag tárolódoboz sem volt a helyén. Beömlesztettünk mindent a pótülések mögé: tejfölök, almák, zsemlék estek, keltek, de mit tehettünk volna?
A hazaút sem volt jobb az odafelé utazásnál, csak épp Kis kece lányom helyett sürgető oázás és "Éhes vagyok! Innom kell!" felkiáltások adták az alaphangot.
Mondtam már, hogy utálok bevásárolni?