Szerző: Lotte
"Hálával áldozzál az Istennek, és teljesítsd a felségesnek fogadásaidat!" - a Zsoltárok könyvének idézete olvasható kedves református templomom falán. Személyes okok miatt sokat forgatom magamban mostanában ezt a mondatot.
Tegnap este abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy megnézhettem a Nemzeti Színház évadnyitó előadását, Tamási Áron Vitéz lélek című darabját. A mű a fenti idézet jegyében is íródhatott volna, mert a hűség és hit diadalát hirdeti. Cselekménye nemes egyszerűséggel oldja fel a gordiuszi csomót: test és lélek, égi és földi szerelem egymásnak feszülése a hit és a hűség erejéből simul el.
Az eltöröttnek tűnt egész ép testet ölt.
A színpadon megelevenedő sorsok egyetlen, a világ szabott rendjével dacoló férfi, a Trill Zsolt által zseniálisan formált Balla Péter személyén fordulnak meg. Igazi felforgató ő! A hét esztendei háborús száműzetésből falujába hazatérve nincs helye a kis közösség szabta keretek között. Más ő, mint a többiek. A gépek korában egy kereszttel jelölt szamárra hagyatkozik. A színen meg nem jelenő, de a darab törénéseit mindvégig befolyásoló állat - mely az ostobaság és (Jézus bevonulása óta) az alázat szimbóluma is - Balla Péter hitével azonos egy igaz, makulátlan életben.
Az idea elérhetetlennek tűnik, a szamár megvetést és szánalmat, felháborodást és morgást vált ki, de mindenképpen odavonzza a közösség tekintetét. Mindenki reflektál a különcre, s annak szamaras hitére. Mint annak idején Krisztus felforgató, megdöbbenést kiváltó szavai, az addigiaktól gyökeresen mást hirdető világképe: Balla Péter is átrendezi saját kis világát: a faluját. Ahogy a darab egy pontján mondja: egy kis hitből gyúrt hólabdát elindít valahol, amely ellenálhatatlan görgeteggé növi ki magát, hogy aztán a bűnből feloldozást, a szenvedésből boldogságot, a koporsóból bölcsőt formáljon.
Nem a mai színházi-művészeti mainstream tipikus darabja ez a mű. Vidnyánszky Attila rendezése nem a megválaszoltlanul hagyott kételyek világa, nem a kiábrándult és hitét vesztett posztmodern ember sóhaja. Tamási Áron szava nem a pusztába kiált, hanem igét hirdet.
A záróképben megtöretik a kenyér, s mint annak idején az élet kenyeréből a tanítványok, a darab minden szereplője részesül annak megváltó erejéből.
A katarzis pedig nem marad el.
 |
| Mécs Károly és Trill Zsolt |
Tegnap este abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy megnézhettem a Nemzeti Színház évadnyitó előadását, Tamási Áron Vitéz lélek című darabját. A mű a fenti idézet jegyében is íródhatott volna, mert a hűség és hit diadalát hirdeti. Cselekménye nemes egyszerűséggel oldja fel a gordiuszi csomót: test és lélek, égi és földi szerelem egymásnak feszülése a hit és a hűség erejéből simul el.
Az eltöröttnek tűnt egész ép testet ölt.
A színpadon megelevenedő sorsok egyetlen, a világ szabott rendjével dacoló férfi, a Trill Zsolt által zseniálisan formált Balla Péter személyén fordulnak meg. Igazi felforgató ő! A hét esztendei háborús száműzetésből falujába hazatérve nincs helye a kis közösség szabta keretek között. Más ő, mint a többiek. A gépek korában egy kereszttel jelölt szamárra hagyatkozik. A színen meg nem jelenő, de a darab törénéseit mindvégig befolyásoló állat - mely az ostobaság és (Jézus bevonulása óta) az alázat szimbóluma is - Balla Péter hitével azonos egy igaz, makulátlan életben.
Az idea elérhetetlennek tűnik, a szamár megvetést és szánalmat, felháborodást és morgást vált ki, de mindenképpen odavonzza a közösség tekintetét. Mindenki reflektál a különcre, s annak szamaras hitére. Mint annak idején Krisztus felforgató, megdöbbenést kiváltó szavai, az addigiaktól gyökeresen mást hirdető világképe: Balla Péter is átrendezi saját kis világát: a faluját. Ahogy a darab egy pontján mondja: egy kis hitből gyúrt hólabdát elindít valahol, amely ellenálhatatlan görgeteggé növi ki magát, hogy aztán a bűnből feloldozást, a szenvedésből boldogságot, a koporsóból bölcsőt formáljon.
Nem a mai színházi-művészeti mainstream tipikus darabja ez a mű. Vidnyánszky Attila rendezése nem a megválaszoltlanul hagyott kételyek világa, nem a kiábrándult és hitét vesztett posztmodern ember sóhaja. Tamási Áron szava nem a pusztába kiált, hanem igét hirdet.
A záróképben megtöretik a kenyér, s mint annak idején az élet kenyeréből a tanítványok, a darab minden szereplője részesül annak megváltó erejéből.
A katarzis pedig nem marad el.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése