Szerző: Lotte
Hiába az azonos alom, minden gyerek más és más. Szerintem mindenki rácsodálkozik erre az alapvetésre, akinek több gyereke van. Mindez pedig nemcsak az egyéniségben, a temperamentumban vagy az érdeklődési körök különbözőségében tükröződik, de a látható jegyekben, első blikkre is azonnal tetten érhető. Testsúly tekintetében nálunk a három gyerekből az első és második képezi a két szélsőértéket. Míg a kislány átlagos testalkatú, Busafej termete XXL-es (8 éves létére 10 évesekre méretezett ruhákat vásárolok neki), a nálánál mindössze 14 hónappal fiatalabb öccse pedig a pehelysúlyú kategóriában utazik, (csak állítható derekú nadrágot tudok venni neki, mert a magasságához illő, átlagos hétévesre szabott gatyók mind lepottyannának vékonyka derekáról).
A fizikumbéli másság igencsak próbára teszi a gyermekei egészségéért és optimális testsúlyukért aggódó anyukát. Míg az egyik gyermeket vissza kéne fogni a jóízű evéstől, a másikat épphogy nógatni kellene, hogy ugyan már, csipegessen még egy kicsit. Nemcsak fárasztó, de saját tapasztalatból mondom, hogy igencsak idegölő feladvány. Ráadásul, megoldhatatlan.
Tüskebökinek, a mi kis fényevőnknek ugyanis hiába lógatom a csalikat, az étkezés egyáltalán nem tartozik az érdeklődési körébe. Busafej, a bátyja ellenben mindenre ráharap. Eddig azt a taktikát választottam, hogy - több kevesebb nyugalmat magamra erőltetve - őszintén elmondtam neki aggodalmaimat: miért rossz, ha valaki túl sokat eszik. (Ne akarjunk egyszerre túl nagyot markolni, maradjunk most csak a túlsúly problematikájánál.) Magyaráztam, hogy mindenféle egészségügyi gondjai lehetnek, és ha véletlen az a kis felesleg átcsapna igazi elhízássá, a társai között is rosszul érezné magát, meg aztán nehezebben tudna futni edzésen is. Hasztalan volt minden racionális érvem. Ráadásul ember legyen a talpán, aki fogyókúrára fog egy gyereket, pláne, hogy őt még a hiúság egyáltalán nem motiválja, csak annyit érzékel, hogy a kedvenc falatjaiból nem ehet. (Bezzeg a tesói igen - no, innentől aztán végképp csődöt mond a józan ész.)
Busafejnél egyenesen azt tapasztaltam, hogy kezd zugevővé válni és egyre gyorsabban, mohóbban eszik. Térültében-fordultában falt ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit, nehogy lemaradjon valamiről vagy meglátva, hogy ismét eszik, rossz szóval illessem a csemegézését.
Mikor ezt a kudarcos reakciót a napokban felfedeztem, taktikát váltottam: most nem szólok, hagyom jóízűen enni, s csak annyit jegyzek meg halkan, hogy nyugodtan hagyja ott, amit már nem kíván, annyit egyen csak, amennyi jól esik. És láss csodát!
A felújítás miatti száműzetésben tegnap este (is) házon kívül étkeztünk, s a kedvenc pizzájából alig-alig evett valamit. Azt mondta, nem is igazán éhes! Ilyet az ő szájából eddig csak betegségkor hallottam. Igaz, hogy elnyalt utána még egy gombóc vaníliafagyit, de a piszkálódás vagy homlokráncolás elmaradásával legalább nem falta be előtte feleslegesen a másik két gyerek helyett is az ételt.
Valószínűleg nem fogja pikk-pakk leadni feleslegét a szentem (aki egyébként hetente háromszor jár edzésre), de talán nem dagasztok felesleges idegtépő és bizony lelki sérülésekhez is vezető problémákat.
Nektek van hasonló tapasztalatotok túl jól vagy épp túl rosszul evő csemetékről? Minden recept érdekel!
A fizikumbéli másság igencsak próbára teszi a gyermekei egészségéért és optimális testsúlyukért aggódó anyukát. Míg az egyik gyermeket vissza kéne fogni a jóízű evéstől, a másikat épphogy nógatni kellene, hogy ugyan már, csipegessen még egy kicsit. Nemcsak fárasztó, de saját tapasztalatból mondom, hogy igencsak idegölő feladvány. Ráadásul, megoldhatatlan.
Tüskebökinek, a mi kis fényevőnknek ugyanis hiába lógatom a csalikat, az étkezés egyáltalán nem tartozik az érdeklődési körébe. Busafej, a bátyja ellenben mindenre ráharap. Eddig azt a taktikát választottam, hogy - több kevesebb nyugalmat magamra erőltetve - őszintén elmondtam neki aggodalmaimat: miért rossz, ha valaki túl sokat eszik. (Ne akarjunk egyszerre túl nagyot markolni, maradjunk most csak a túlsúly problematikájánál.) Magyaráztam, hogy mindenféle egészségügyi gondjai lehetnek, és ha véletlen az a kis felesleg átcsapna igazi elhízássá, a társai között is rosszul érezné magát, meg aztán nehezebben tudna futni edzésen is. Hasztalan volt minden racionális érvem. Ráadásul ember legyen a talpán, aki fogyókúrára fog egy gyereket, pláne, hogy őt még a hiúság egyáltalán nem motiválja, csak annyit érzékel, hogy a kedvenc falatjaiból nem ehet. (Bezzeg a tesói igen - no, innentől aztán végképp csődöt mond a józan ész.)
Busafejnél egyenesen azt tapasztaltam, hogy kezd zugevővé válni és egyre gyorsabban, mohóbban eszik. Térültében-fordultában falt ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit, nehogy lemaradjon valamiről vagy meglátva, hogy ismét eszik, rossz szóval illessem a csemegézését.
Mikor ezt a kudarcos reakciót a napokban felfedeztem, taktikát váltottam: most nem szólok, hagyom jóízűen enni, s csak annyit jegyzek meg halkan, hogy nyugodtan hagyja ott, amit már nem kíván, annyit egyen csak, amennyi jól esik. És láss csodát!
A felújítás miatti száműzetésben tegnap este (is) házon kívül étkeztünk, s a kedvenc pizzájából alig-alig evett valamit. Azt mondta, nem is igazán éhes! Ilyet az ő szájából eddig csak betegségkor hallottam. Igaz, hogy elnyalt utána még egy gombóc vaníliafagyit, de a piszkálódás vagy homlokráncolás elmaradásával legalább nem falta be előtte feleslegesen a másik két gyerek helyett is az ételt.
Valószínűleg nem fogja pikk-pakk leadni feleslegét a szentem (aki egyébként hetente háromszor jár edzésre), de talán nem dagasztok felesleges idegtépő és bizony lelki sérülésekhez is vezető problémákat.
Nektek van hasonló tapasztalatotok túl jól vagy épp túl rosszul evő csemetékről? Minden recept érdekel!
4 megjegyzés:
jaj,képzeld, nálunk épp a kislány a hízásra hajlamos :( A fiúk csupaszálka legények, és zabálhatnak, mindent, amit csak érnek, azok is maradnak, tisztára igazságtalan. Zorka viszont hálistennek elég jókedélyűen viseli. Múltkor nagy vihar volt, és így mesélte aztán nagy büszkén, hogy és akkor jött a nagy sötét felhő, elűzte a nagy kékséget, hullottak a madarak, de én nem féltem! mert kövér vagyok, engem nem tud elfújni :) Hát szóval én hiába nem mondom neki, nehogy megbántsam alelkét, ő tök tudja magáról, hogy husi. meg múltkor, na azon nagyon röhögtem, mondja a mamának, aki cukiba akarta csábítani, hogy köszönöm mama, de én már leszoktam a csokiról meg a sütiről. iigen? és akkor mit szeretnél helyette enni? hát, egy kis szalonnát meg husit. :) egyébként szerintem meg mindenki egye azt, ami jól esik neki, az a lényeg, nem?
Nekem az okozott egy kis nehézséget gyerekkoromban, hogy először úgy tűnt, menő dolog sokat és jóízűen enni, aztán meg szóltak, hogy nem kéne annyit ennem, és akkor ez baromi rosszul esett.
De aztán elég hamar sikerült kiigazodnom a dolgokon.
Ha az evés nem pótszer, meg szokás, hanem sikerül odafigyelni a tényleges kívánásunkra, akkor ehetünk, ami jólesik, szerintem is. Én is hajlamos voltam a nehogy lemaradjak valamiről evésre kiskoromban, de tényleg le is maradtam volna!
Kedves Lotte!
Véletlenül találtam rá a blogotokra.Barátnőm most szeretett volna ezen a néven születéstörténeteket írni,amikor szembesülnie kellett azon ténnyel,hogy ez a Domain már foglalt!Na sebaj gondolta és kíváncsian belenéztünk a blogotokba!
Bejegyzésedet olvasva több gondoltatom is támadt,ha megengeded leírom,hátha......
1)Gondoltál már esetleg arra,hogy a nem evés vagy "túlvés" evés(mint,ahogy az alvás és a mellékhelység egyéb dolgai is)esetleges "hatalmi"harcok eredménye?
Mivel a gyerekek 9 éves korukig az Anya érzelemeit is kijelzik ,így ezek a tünetek elég izgalmas és önfejlesztő út felé terelik elsősorban az Édesanyát!
2)Evés=életbenmaradás
Ha nagyon messze szeretnék menni,akkor érdekes lehet megnézni azt ,hogyan születtek a gyerekek(életösztön)Egész életünket meghatározhatja az a mód,ahogyan megszülettünk.Az első "krízis".Ezért nagyon nagy a felelőssége az orvosoknak abban,hogy mi módón nyúlnak bele ebbe a győnyőrűszép folyamatba.
3)Előfordul,hogy a lurkó azért eszik,mert lelki magányosságot él meg(vagy az Anya)vagy elnyomottságot vki által.Pl egy,a gyermek habitusánál erőteljesebb személy jelenléte is kiválthat evéskényszert.Ennek az a logikus ,tudatalatti magyarázata,hogy ha eszem nagyobb leszek, testi fölényre teszek szert az" elnyomóval "szemben.És hogy ki lehet az"elnyomó" szerepében? Azt csak te és a fiad tudja kitalálni.Lehet pl. egy bandavezér az iskolában.Egy nagypapa,aki rendszeresen jelen van a gyermek életében és limitált:-))) türelemmel kommunikál.Esetleg egy robbanékony szülő,tanár vagy bárki akihez érzelmi kötődése lehet.Ha már régóta fennáll a helyzet annál könnyebb kitalálni ki vagy mi válthatja ki ezt a reakciót a gyermekből...(erről van egy videó is vhol a neten is,ha megtalálom és érdekel belinkelem)
Kedves Névtelen!
Először is örülök, hogy eltaláltál hozzánk, szeretettel üdvözlünk a blogon!
"Hatalmi harcok" folyamatos terepe a családunk, a három csemete ugyanis szüntelen megküzd egymással, folyamatos újrapozicionálás zajlik - ahol több, ráadásul korban nagyon közeli testvér van egy alomban, azt hiszem ez természetes jelenség. Hogy az én érzelmeimet "enné ki magából" kisfiam, ezen még őszintén szólva nem gondolkoztam, de átgondolva a dolgot sem találok olyan magyarázatot, ami releváns lehetne. Születni három héttel a vártnál hamarabb született a lelkem (a legszebb szülése volt, karácsony közeledett, minden puha és ünnepi volt a szülőszobán), de ugyanez igaz az öccsére is, aki 14 hónappal fiatalabb nála és majdnem 14 kg-al kisebb nála. Nem tudom felfejteni az eredőket, ráadásul Busafej épphogy a vezér a gyerekek között, sőt az osztályában is kifejezetten irányító típus. De nem görcsölök rá a problémára, s ez talán majd segít kievickélni is. Köszönöm szépen a soraidat!
Megjegyzés küldése