2013. május 17., péntek

Lelki Zöldségek: Zsidongó

Szerző: Fakirma

Köves Tamás
A héten úgy határoztam, hogy tiszteletemet teszem a májusi szülői körön. Óvodánkban minden hónapban összedugják a fejüket szülők és óvónénik elsősorban azért, hogy a csapat időben felkészüljön azokra az eseményekre, amelyek gyermekeink személyiségét építgetni fogják az én személyiségem rongálása árán (kertásás, komposztálás, tökfaragás, sárkányeregetés...). A struccpolitika elkötelezett híveként viszonylag ritkán jelenek meg ezeken az összejöveteleken, szeretek apránként, az utolsó pillanatban értesülni az aktuálisan rám váró traumáról.
Mostanában azonban kellő mennyiségű motiváció zúdult a nyakamba ahhoz, hogy bevállaljam a közös beszélgetést. Először is elöntötte a szívemet a hála, amiért Ojót felvették az oviba annak ellenére, hogy elfelejtettem a felvételi jelentkezési lapot leadni. A többi húzóerő az alulinformáltságomból fakadt: azt gondoltam, hogy ez már az a szülői kör lesz, amikor a vadiúj apuka kollekció is felvonul (az ovis év végén mindig bemutatkoznak a szeptemberben hozzánk csatlakozó sorstársak). Másrészt egy körlevél felületes elolvasása alapján azt a következtetést vontam le, hogy most fogjuk megvitatni az óvoda egész napossá tételének kérdését. A délutános ovi azt jelentené, hogy reggel nyolc és délután négy óra között egyetlen kölyköm sem tépázná az idegeimet, ami 15 és fél évnyi folyamatos szívás után egy új, minőségi élet kezdetét jelenthetné számomra. Ilyen álmokkal nem meglepő, hogy csalódásom mérhetetlen volt: mindössze két apuka jelent meg a szülői körön, s bár mindkettőjük minőségi darabnak számít az óvodai felhozatalban, mégis csak hamisítatlan őskövületek. Ami még ennél is nagyobb baj, hogy nem a napköziotthonos óvodáról vitáztak, hanem a gyerekeink között elburjánzott mocskos beszédről.

 A szülők három markáns csoportra oszlottak. Egy maroknyi csapat szemében tényleg ott ült az őszinte aggodalom egy trágár módon káromkodó, fékezhetetlen kamaszgyerek rémképével. A szemlesütő kussolók jól tudták, hogy az ő romlott kölykeik mételyezik a waldorf szellemet az Esik a hó, fingik a ló stílusú rigmusokkal. A finom lelkű, csendes kislányok szülei tágra nyílt szemekkel csodálkoztak rá a számukra eddig ismeretlen borzalomra. Én közéjük tartoztam, bár némi lelkiismeret furdalás is keveredett álmélkodásomba, mert eszembe jutott, hogy egész hétvégén a lányokkal a térdünket csapkodtuk a röhögéstől a Mátyás király gödörben, beleszart a vödörbe kezdetű elmés gyermekjáték gyakorlása közben. És igen, Királykisasszony hozta haza az óvodából.
A szülői körön olyat tettem, amit nem nagyon szoktam, még akkor sem, ha jelen vagyok: felszólaltam. Elsősorban azért, mert eszembe jutottak azok az idők, amikor a fiaim szülői értekezletein én meregettem a szememet az aggodalomtól, esetleg sütöttem le a szégyen miatt, s az egyik állapot sem tartozott életem vidám percei közé. Ovi konform kislányos anyunak lenni igazi királyság.
A mocskos beszédről azt gondolom, mint a lábgombáról: időnként felüti a fejét, jellemzően a legrosszabb pillanatban, kicsit küzdünk ellene, aztán ahogy jött, el is múlik a következő támadásig: elkerülhetetlen rossz, az élet árnyékos oldala, kicsit ciki és kellemetlen, de maradandó károsodást nem okoz.
A fiaim igazi pronyó óvodába és iskolába jártak (a sznobizmus csak jóval később támadta meg az idegrendszeremet). A tetűvel és ótvarral együtt ijesztően elszaporodtak otthonunkban az ocsonda szavak is. A tetűnek nem örültem, de a randa beszéddel nem sokat foglalkoztam: minden gyermek természetes igénye, hogy a határokon táncolva kipuhatolja a lehetőségeket, ráadásul nekünk felnőtteknek is időnként izgalmas buli megbotránkoztatni a környezetünket. Ebben a vágyában együtt érzek minden gyermekkel. Általában elmagyaráztam a fiúknak, mit jelentenek azok a jelzős kifejezések, melyekkel mentális lexikonukat éppen bővíteni készültek. Ezek után rendszerint már nem is találták olyan izgalmasnak ezeket a szófordulatokat: nem sok értelmét látták például olyan anyukákról üvöltözni, akik azért kapnak pénzt, mert nagyon kedvesen viselkednek a bácsikkal. Különösen érzékenyen érintett, ha értelmetlenségeket hadováltak: az anyád faszát kifejezést például következetesen korrigáltam.
Egyetlen egy alkalommal jöttem ki a sodromból. Nem álltam neki magyarázkodni, amikor az egyik fiam büdös zsidónak nevezte a másikat, magamból kikelve üvöltöttem, hogy szétrúgom a seggét annak, aki még egyszer ilyet mond. Bendő félve megkérdezte, hogy a zsidongó szó is a tiltott listán szerepel-e. S bár Szofi azóta halkan felvilágosított, hogy a Zsidongó egy népszerű ismeretterjesztő sorozat gyermekeknek, én erről mit sem sejtve villámló tekintettel mennydörögtem, hogy naná, akitől ilyet hallok, annak még a belét is kitaposom, és csak a fürdőszoba magányában röhögtem hülyére magam fiam kreativitásán. Később persze sokszor és sokat beszélgettünk arról, hogy miért nem zsidózunk. Nagyon álmélkodtak, amikor kiderült számukra, hogy rengeteg zsidó származású ismerősünk, barátunk, sőt családtagunk van, akik semmivel sem büdösebbek nálunk, nem zsidóknál.
A srácaim most már igazi kamaszok és sok verejték csorog végig a hátamon a balfaszságaik miatt. Lassacskán állandó fellépő vagyok az igazgatók, osztályfőnökök és szaktanárok előtt, a napokban pedig eljutottunk odáig, hogy Bendő cseszett le a trehányságomért, Mama, hányszor kérjem, hogy végre írd alá a múltkori intőmet, mert addig a következőt nem írathatom be az ofővel.  De rondán nem beszélnek. Legalábbis nem nagyon. Magam sem értem, miért. Talán, mert sosem csináltunk belőle nagy ügyet, talán mert jelenlegi iskolájukban nem divat, talán mert magam is elég randán beszélek, talán, mert a zsidongótól eltekintve mindig semleges érzelmekkel viseltettem az óvodából, iskolából betolakodó mocskos kifejezésekkel szemben. Ráadásul az esetek jelentős részében álszent védekezésnek tartom, hogy otthon nálunk ilyet sosem hall a gyerek. Mert rendszerint hall. És kurvára nem baj. A fontos, hogy a határokat ellesse tőlünk a gyerek, és tudja, hol, kivel, meddig mehet el. És megértse, mikor vicces, mikor közönséges, és mikor csúszik csak úgy véletlenül ki a szánkon.
A mocskos beszédet nem az óvodában és az iskolában tanulja meg a gyerek. Onnan csak hazahozza tesztelés céljából. Ha pedig túllihegés helyett derekasan álljuk a sarat, akkor nem maradnak úgy, basszátok meg.


3 megjegyzés:

anyuka2 írta... [Válasz erre...]

Az esik a hó, fingik a ló nem tőletek származik? Nálunk nagy vígan szokta skandálni mind a 4 lány.
Amúgy meg szarok az óvodai csúnya beszédre, inkább az egésznaposságot beszéljétek meg, hogy az én kis lurkóim is a Waldorfban tanulhassanak meg káromkodni!
Lehet, hogy rosszul csinálom, de szerintem annyira cuki, amikor Babon káromkodik: kaki-kuki-pisi, és hozzá nagyon-nagyon mérges. Csak a kaki-Ojót szoktam letiltani, mert attól Ojó fejhangon visítani kezd.

anyus írta... [Válasz erre...]

Ez megint csodásan üdítő volt :)
(Így az ötödik gyereknél eljutottam odáig h egész egyszerűen képtelen vagyok óvodai szülői értekezre menni.)

Fakirma írta... [Válasz erre...]

Kakibabonnak üzenem, hogy kimosom szappannal a száját, ha még egyszer randát mond Ojókámra. Tőlünk jött az esik a hó, bocsi.
A szülői értekezletnél még a státuszvizsgálat is jobb. Ráadásul egy évben csak egy van belőle.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...