Lelki Zöldségek: A teremtett világ rendje gyerekeknek

Szerző: Fakirma

Ojó temetőbogarat keres a temetőben

Lotte  szívhez szólóan ír a teremtett világ rendjéről: elfogadni a felfoghatatlant, meglátni az elmúlásban a jövő ígéretét embert próbáló kihívás, gyakran egy egész élet nem elég felnőni ehhez a feladathoz. Mert bárhogy is szépítjük a dolgot, rohadt ügy, hogy meg fogunk halni. Nem megnyugtató az a felismerés sem, hogy egyszer a szeretteinkkel is mindez megtörténik. Bármit teszünk az életben, mindig ott motoszkál bennünk, hogy egyszer csak kész vége, ennyi volt, vagy ahogy mostanában egy Down kóros kamaszfiúcska mondogatja nekem, annyi és egy bambi.

Ideális esetben 4-5 éves kor körül kezd el a gyereknek derengeni, hogy  szar van a palacsintában: a halál veszélyesebb móka Csipkerózsika álmánál. Ez persze csak a kezdet, s még hosszú az út odáig, mire a gyerek végérvényesen megérti a halál visszafordíthatatlanságát. De a nyugtalanság masszívan tombol. A mi kis óvodásunk először csak bárgyú félelmekkel kezdi hazavágni békés hétköznapjainkat. Előbb-utóbb azonban a szellemek, rablók és T-rexek közül előbukkan egy régi motoros, a halál, akit mi, felnőttek sem tudunk egy vállrándítással elintézni annyival, hogy túl sok hülye filmet néz ez a gyerek... Ráadásul előfordulhat, hogy mi magunk is összetojjuk magunkat az elmúlás gondolatától. Egy szellemet például röhögve elűzök, de a halállal keményen birkózom én is. De mese nincs, a halálfélelemtől vinnyogó gyerekkel kezdeni kell valamit. Különösen nehéz ez egy olyan világban, ahol a halált (ugyanúgy mint a születést) kiemeltük a hétköznapok természetes rendjéből, s eldugjuk kórházak és elfekvők rideg sterilitásába. Mintha nem is ránk tartozna ez az egész. Mintha az élet kezdetének és végének nem is lenne köze magához az élethez.

Sok mindenen múlik, hogy óvodásunk mikor és milyen rafinált eszközökkel kezdi el saját szorongáskupacát rápakolni a mi halálfélelmünkre: közrejátszik a gyerek személyisége, értelmi és érzelmi érettsége, szorongásra való hajlama és természetesen a szülő értelmi képessége is. Sokéves tapasztalatom alapján határozottan kijelentem, hogy egyáltalán nem tanácsos a gyereket azzal ijesztgetni, hogyha rossz lesz, akkor anyu/apu is meg fog halni mondjuk ugyanúgy, ahogy a nagyi tette a múlt hónapban. Most nem viccelek. Fájdalmasan gyakran találkozom olyan szülőkkel, akik ilyen baromsággal traktálják a kölyküket. Főleg azzal a kéréssel keresnek meg, hogy derítsem ki, miért szorong a gyerekük.

Egy kis mázlival a gyerek nem rögtön élesben gyakorolja a gyászmunkát. Királykisasszony úszótanára például fehér egereket vesz a kislányának. Az egérkék egy műanyag Barbie-palotában laknak. Néhány hónap után azonban menetrendszerűen megdöglenek. Ilyenkor szépen elkészített egyen koporsót kap az aktuálisan elpusztult állatka. A múltkor éppen az uszodában történt a haláleset, a kislány elővett egy kis fadobozkát a szekrényből, s elmesélte, hogy fekteti bele az egeret, mivel takarja be és hová temetik el. Rutinosnak tűnt a kiscsaj.

Megrázó, amikor a szülő azzal szembesül, hogy gyermekét nem tudja megóvni a halálfélelemtől. Még megrázóbb, ha a szülő ekkor azzal is szembesül, hogy magát sem tudja megóvni ettől az érzéstől. Arra mindenesetre jó ez az időszak, hogy mi is magunkban kicsit helyére pakoljuk a dolgokat.

Most éppen harmadszorra dolgozom fel saját gyerekemnél a halál elkerülhetetlenségét és véglegességét. (Ojónak még fingja nincs róla, hogy az élet nem örökös móka és kacagás).


Bendővel volt a legnehezebb. Még én is kezdő voltam, ráadásul úgy tűnt, hogy gyárilag hozza magával családunk büszkeségét,  a vaskos szorongás génjét.  Sokat vinnyogott, hogy nem akar meghalni, és azt sem akarja, hogy én meghaljak, nagyjából úgy őrjöngött, mint egy csúcsformában lévő pánikrohamos. Mondtam, hogy én sem akarom, majd előrángattam a polcról Polcz Alaine  és  az öt nagy világvallás könyveit, kikupáltam magam a témában, aztán ültünk Bendővel a fürdőszoba padlóján, bámultuk a mosógépben pörgő színes ruhákat és beszélgettünk. Sokszor, nagyon sokat. Kezdetben nyökögve és bizonytalanul, aztán egyre jobban belejöttem. Most már szépen felépített saját forgatókönyvem van.

Először elmesélem, hogy az ember számára minden félelmetes, amit nem ismer. A halál azért akkora para, mert csak sejtéseink vannak arról, hogy mi történik velünk, miután bedobtuk a törölközőt. Aztán szépen elmesélem, mit gondolnak a különböző vallású emberek a halál utáni életről. (Az ateistákat is megemlítem, csak az igazság kedvéért, de ezt a nézőpontot csak halkan dünnyögöm). A jól elképzelhető alternatívák általában megnyugtatják a gyerkőcöket, s kiválasztják a számukra legelfogadhatóbb elképzelést. Reprezentatív felméréseim azt mutatják, hogy a gyerekek leginkább a reinkarnációt sztárolják.

Mindig felmerül a hátrahagyott test kérdése. Én az elrongyolódott ruhához szoktam hasonlítani, illetve elmesélem, hogy egész testünk hét év alatt észrevétlenül kicserélődik, mégsem sírunk az elhullajtott hajszálaink, a kiesett tejfogaink és a talpunkról lereszelt bőrkeményedéseink miatt, melyek mind az énünk részét képezik. Nem túl meggyőző, de jobb még nem jutott az eszembe. Hívő katolikusok előnyben, ők meggyőzően szólhatnak az Utolsó Ítélet napjáról.

A kis ronyógombócoknak mesélni szoktam az  Élet az élet után könyvből, meglehetősen szabadon. Talán ismeritek R. A. Moody klasszikus művét, melyben olyan emberek számolnak be a halál körüli élményeikről, akiket végül visszarángattak az életbe. A beszámolók többsége szerint meghalni nem is olyan gáz, sőt kifejezetten kellemes állapot, sokan vissza se akartak térni a földi létbe. Ha a gyerekedet nem is, de magadat kicsit meg tudod nyugtatni ezekkel a történetekkel.

Mint minden kényes kérdésben, a gyermeknevelés során itt is érvényes az alapszabály: igazat kell mondani, de csak annyit, amennyire a gyerek kíváncsi, és olyan szinten kell az információkat adagolni, amit a gyerkőc értelmileg és érzelmileg fel tud dolgozni. Ez elég bonyolultan hangzik, de a gyakorlatban ügyesen jelzi a gyerek, hogy mennyit bír befogadni: ha nagyon bambán néz vagy ordítani kezd, akkor valószínűleg túllőttél a célon.

Szendvicsgyerekkel sokkal egyszerűbb volt a helyzet, mint elsőszülött fiammal. Már a kezdetektől fogva talpraesett gyereknek bizonyult: ugyanúgy, ahogy a gumióvszer használatára is nagyjából magától jött rá (Nézd mama, ez miért esik le az én kukimról?), a halálkérdést is megoldotta minimális segítséggel. Ő a Mennyországot választotta magának, s hosszú ideig azzal fűrészelte az idegeimet, hogy szeretne már végre meghalni, mert kíváncsi, milyen lesz a tutiban ücsörögni. A temetőkben pedig előszeretettel ugrált bele a frissen kiásott sírgödrökbe, és többször rajtakaptuk, hogy a szomszéd néni kutyáját próbálja kiásni a föld alól. Azóta se szorong sokat a témán, sőt a piszkos munkát helyettem is elvégzi Királykisasszonynál. Amikor kishúgát épphogy csak érdekelni kezdte a halál kérdése, Kisszendvics könyörtelenül rövidre zárta a témát:
Ne sírj. Tök felesleges. Úgyis meghalunk mind. A Mama is. Apuca is. Sőt, te is. Nem lesz tested se. Szétrohad a föld alatt. Megeszik a kukacok.
Így hát túl sok tennivalóm nem maradt, mindössze egy zseniális gyermekpszichológust kell találnom a sokkos állapotban lévő kislányomnak.

Ideális esetben a gyerek az első éveiben szemtől szembe nem szembesül a halállal. Előfordulhat azonban, hogy közeli hozzátartozót veszít el a család, amitől a gyereket sem lehet megkímélni. Kultúránkban szinte elvárás, hogy a kicsi gyermeket óvjuk a gyásztól, mert abban reménykedünk, hogy ezzel megkímélhetjük a fájdalomtól. A gyerek azonban nem hülye, még akkor sem, ha úgy néz ki. Ha nem kap őszinte felvilágosítást, akkor még nyugtalanítóbb lesz számára a helyzet. A gyereket nem szabad kihagyni a család bánataiból sem. Bőgni és kétségbeesni is lehet előtte, és vele együtt is. Öt éves voltam, amikor édesapám egyik este hazajött, s a vacsoránál elmesélte, mi történt a munkahelyén, majd fapofával közölte, hogy ja, és meghalt a nagyanyám. Sehol egy könnycsepp, érzelem, csak egy hétköznapi tény a tojásrántotta felett. Egész este fel-le rohangáltam a szobámban és a könnyeimmel küszködtem, cikinek éreztem volna, ha elbőgöm magam. A gyászmunka nem spórolható meg, ez segít abban minket és a gyerekeket is, hogy ne kattanjunk meg teljesen, megtanuljunk elengedni, továbblépni, új, egészséges kapcsolatokat teremteni.

Nagyobb trauma, ha a közeli hozzátartozó hirtelen távozik. Ha jut idő a haldoklásra, a gyereket sem kell megkímélni: jó, ha minél több időt tölt a távozni készülővel, apró szívességeket tesz neki, s kap lehetőséget a beszélgetésre, elbúcsúzásra: ez már az elengedés része, s kisebb eséllyel fog bűntudatot érezni a szeretett személy halála miatt.

A haláltudósok azt mondják, hogy nagyjából három éves kortól a gyereket el kell vinni a temetésre. Fontos része a gyászmunkának, s sokkal kevésbé félelmetes jelen lenni a szertartáson, mint fantáziálni róla.

A héten egy távoli rokon temetésére elvittem Ojót is. Először kicsit csalódott volt, mert a temető bejáratánál azt hitte, hogy a Vidámparkban vagyunk. Végül megvigasztalódott, mert rengeteg temetőbogarat gyűjtöttünk és nagyon érdekesnek találta, hogy a hatalmas kövek alatt olyan emberek fekszenek, akik már nem élnek.

A gyászmunkában segíthetünk a gyereknek (és persze magunknak is), ha  sokat beszélgetünk az elhunytról, fényképeket nézegetünk, s nem teszünk úgy, mintha sohasem létezett volna. Különösen fontossá válhatnak a gyerek számára az elveszített hozzátartozó személyes tárgyai, ruhái, jó, ha az elengedést nem egy alapos lomtalanítással kezdjük.

Napnál is világosabb: a teremtett világ rendjét jobb gyerekkorban megérteni, mint felnőtt fejjel hülyére ronyózni magunkat miatt.
 Éljenek (és haljanak) a fehér egerek!