Anyanapló nulladik adás - Szüléstörténet 1.

Szerző: FiloSzofi

Kistesó készülődését a kinti világra egész a finisig követhettétek itt a blogon, ami nagyon szép emlék nekem, köszönöm minden olvasómnak! Sokat tépelődtem, egyáltalán lehet-e folytatni a naplót, hiszen a születéstől kezdve minden inkább személyes és egyedi, ezért vagy indiszkréció közzétenni, vagy egyszerűen unalmas.
Aztán kigondoltam, hogy biztos, ami bevált, a napló továbbra is rólam fog szólni, vagyis a szokásos babanapló helyett anyanaplót olvashattok majd (persze anyai relációban). Igen, ettől még szintén lehet nagyon unalmas, de ezt a rizikót eddig is vállaltam.

Kistesó írott története tehát ott szakadt meg, hogy ülök, és várom, történjen már valami. (Aztán drága bloggertársaim világgá kürtölték az eseményeket, amikor kicsúszott a kezemből az irányítás, de ott én csak szereplő vagyok, nem szerző, így az nem a napló része:))

Már nem érdekelt semmi. Se lakáskeresés, se más, külső esemény. A gyerekekkel, Búval és Fível, nagyon együtt voltunk, sokat bújtunk össze, velem türelmetlenkedtek, hogy mi lesz már. A Férj inkább távolságtartóan méregetett, ahogy a valódi kibiztosított bombát szokás. Átgázolni nem mert rajtam, de megközelíteni sem.

Az utolsó hetekben egyszerre nagyon megértettem az otthonszülőket. Eddig sosem vágytam rá, de akkor kifejezetten. Korábban csak szellemileg tudtam magamba visszavonulni, a fájdalom, vagy egyszerűen az erős testi jelenlét kifelé kapkodóvá tett mindig. Most talán a jóga erősített rá arra a képességre, hogy testem-lelkem együtt egy kerek batyuba tudjam kötni, vagy egyszerűen csak inkább elfogadom már a testem, mint korábban, vagy mindkettő.

Mindegy, az otthonszülésről már lekéstem, így a kiírt napon irány a kórház! Szomorúan törődtem bele, hogy megint nem sikerült megúszni ezt a végső türelemjátékot, a Férj arcán pedig ott ült a gonosz félmosoly: "Miért pont szülni tudnál időben? Nyilvánvaló volt, hogy ez lesz!" Gyerekeket lepasszoltuk, táskát a csomagtartóba, és indulás! Kicsit "bocsdrágám" hangulatban, félszegen, kevés szóval ülünk a kocsiban, immár harmadszor ebben a helyzetben. Persze reggel, mert mindig reggel kell menni, ez is olyan béna. Parkolunk, ügyeletes bagózó fószerek a sarkon. Még párszor elmegyek majd előttük, utoljára már hogy figyelek, ne előttük érjen a fájás.

Önkívületben bénázom, a portás lecsesz, amiért nem köszönök, és tényleg. Nemsokára bekopogok a szülőszobára, hogy "elnézést, nekem  elvileg ma kellene szülnöm, mit tegyek?" Komolyan, ez annyira idétlen helyzet! Nem fogadtam se orvost, se szülésznőt, ennek hátránya ez az idétlen kószálás. Elküldenek az "osztályra", kopogok ide, oda, végtére rátesz valaki egy NST gépre, ott pislogok kukán fél órát.
Még félek, ellenszenvvel mustrálom a lestrapált fotelokat, kórházzöld csempét és falat. A falióra valami fogamzásgátló szernek a reklámtárgya - elég abszurd! Mintha azt ketyegné gúnyosan: "Ha ezt rendesen szeded, nem kerülsz ilyen helyzetbe"!
Még egy orvost kell halászni, aki aláírja az NST eredményt, és eldönti, hogy vizsgál vagy nem. Az a parám, hogy a magzatvízvizsgálat beindítja a szülést, és ott tartanak, pedig én szeretnék végre egy spontán, lehetőleg éjszakai szülésindulást. És különben is, majdnem úgy izgulok a vizsgálattól, mint tinikoromban. Igaz, hogy mindjárt szülni fogok, de az teljesen más!

Előszörre megúszom, két nap múlva már nem, mert ilyenkor kétnaponta kell visszajárni, de minden rendben. Közben felveszem a kórház ritmusát, és mire szülök, már egész otthonos lesz minden. A vizsgálóban, öltözés közben felszínre tör az idegességem, és kifakadok egy szülésznőnek: "Nem akarok indított szülést, nem akarok oxitocint, nem akarok gátmetszést!" Ő pedig válaszol teljes természetességgel: "Már miért is lenne?"  És ezzel kizökkentett a paraspirálból. Úgy engedett el, hogy lesz egy szép, természetes szülésem, és ők csak akkor szólnak bele, ha muszáj, addig nem." Innentől újra nyugodt és magabiztos voltam. Persze azért megint feszegettem a határokat és elmentem egész a fenyegetésig, hogy "most még hazamehet, de a legközelebbi vizsgálat után már befektetjük!"
Az utolsó ilyen vizsgálat után az utcán felnéztem az ólomszürke ég alatt szomorkodó feslett bérházakra, és a melkasomat feszegetni kezdte a fellélegzés vágya. Könyörögtem a közben egyre lestrapáltabb Férjnek, hogy vigyen fel a Normafára, hogy mégegyszer távlatok legyenek előttem! Tág horizont, meg zöldség, tiszta levegő, stb. Ő megadóan hurcolt fel a hegyre, ahol inkább szürke és sáros volt minden, mint zöld, de tág horizont az legalább volt. Odarángattam a barátainkat,  de ők is csak ideig-óráig tudták elűzni a feszültséget. Egy kedves, drága, figyelmes barátom telefonált Németországból, hogy tavaly is megszültem másnapra amikor beszéltünk, hát talán most is bejön. Eltökélten másztam a domboldalon, séta címszóval, némán, és valahogy sötét hangulatban. Ez volt a mélypont. Magányos voltam és szomorú.

Erre vágytam (akkor is, ha mindig van egy kuka...) :

 És ilyen volt:

Otthon a gyerekek nélküli lakásban (reggel átcuccoltak Irmához) három dolgot lehetett tenni: aludni, takarítani, felvágni az ereinket. Az első kettő mellett döntöttünk: hajnali háromig takarítottam, és végre betettem az evőeszközt is a kórházi pakkba. kicsit már jobb hangulatban, még egy posztot akartam írni, de ahogy beültem az ágyba a laptoppal, elaludtam...(folyt. köv.)