Szerző: Lotte
Tegnap egy Zala megyei kis faluban jártunk. Távoli rokont temettek. A szertartás után a közeli szőlőhegyen gyűlt össze a gyászoló család: csendesen beszélgetve emlékeztünk a fiatalon elment, kedves, dolgos családapára. Keze munkája ott volt körülöttünk mindenütt: a szőlőkarókban, a nyárra gyümölcsöt édesgető fákban, a sarjadó veteményben - egyáltalán, a megművelt föld minden porszemében.
A májusi fények élesen rajzolták ki a táj szépségét: a Balaton kis pénzérmeként ezüstösen csillogott a távolban, a dombok a zöld száz árnyalatát öltötték magukra, az égbolt hol haragos-feketén, hol kékesen nyúlt el felettünk. Minden nyugalmat árasztott és az életről mesélt: erről csiviteltek a madarak, ezt zúgta a szél.
Fekete ruhás, falusi gyászolók adták a kontrasztot a tobzódó tavasznak. A fiatalon magára maradt özvegy méltósággal és hitében megmaradva viselte a rá mért váratlan csapást: nem szállt perbe az Istennel. Próbálta elfogadni az elfogadhatatlant: mostantól egyedül kell megigya a reggeli kávét, s nincs kinek kimerni a vasárnapi húslevest. (Ez volt a kedvence.) Hatalmas, rendíthetetlen hit áradt a szavaiból.
Végigvezetett a kis szőlőn, erre is, arra is mutatva mesélte, hogy férje az utolsó pillanatig dolgozott - hisz baleset vitte el, épp itt, szeretett szőlőhegyén -, mit sem sejtve a kifutó időről tette dolgát a természet diktálta ütemben. Az elvetett mag kinőtt, a jövendő édes gyümölcsök már a fán. Az elmúlás és az élet kézzelfogható jelenlététől szinte szédültem.
Nektek is lefényképeztem, hogyan készülődik a természet az élet továbbadására. Mert szép és reményt ad: a teremtett világ rendjéről és az isteni gondoskodásról mesélnek.
Hetek múlva ropogós, fekete szemű cseresznyévé serdülnek ezek a kis "zöldfülű" szemek:
Apró barackok várják, hogy színt kapjanak a napsütéstől. Talán a karácsonyi zserbóból érzik majd ki zamatuk:
A szőlő szépen karózva már a bor ígéretét hordozza. Mi a tavalyiból ittunk a temetés után. Ezzel talán egy esküvőn vagy keresztelőn koccintanak majd...
A borsó is szép lassan elindult. A szemek koppanását szinte hallom a fülemben, ahogy a hüvelyekből kipottyanva egy lábosba peregnek.
Tegnap egy Zala megyei kis faluban jártunk. Távoli rokont temettek. A szertartás után a közeli szőlőhegyen gyűlt össze a gyászoló család: csendesen beszélgetve emlékeztünk a fiatalon elment, kedves, dolgos családapára. Keze munkája ott volt körülöttünk mindenütt: a szőlőkarókban, a nyárra gyümölcsöt édesgető fákban, a sarjadó veteményben - egyáltalán, a megművelt föld minden porszemében.
A májusi fények élesen rajzolták ki a táj szépségét: a Balaton kis pénzérmeként ezüstösen csillogott a távolban, a dombok a zöld száz árnyalatát öltötték magukra, az égbolt hol haragos-feketén, hol kékesen nyúlt el felettünk. Minden nyugalmat árasztott és az életről mesélt: erről csiviteltek a madarak, ezt zúgta a szél.
Fekete ruhás, falusi gyászolók adták a kontrasztot a tobzódó tavasznak. A fiatalon magára maradt özvegy méltósággal és hitében megmaradva viselte a rá mért váratlan csapást: nem szállt perbe az Istennel. Próbálta elfogadni az elfogadhatatlant: mostantól egyedül kell megigya a reggeli kávét, s nincs kinek kimerni a vasárnapi húslevest. (Ez volt a kedvence.) Hatalmas, rendíthetetlen hit áradt a szavaiból.
Végigvezetett a kis szőlőn, erre is, arra is mutatva mesélte, hogy férje az utolsó pillanatig dolgozott - hisz baleset vitte el, épp itt, szeretett szőlőhegyén -, mit sem sejtve a kifutó időről tette dolgát a természet diktálta ütemben. Az elvetett mag kinőtt, a jövendő édes gyümölcsök már a fán. Az elmúlás és az élet kézzelfogható jelenlététől szinte szédültem.
Nektek is lefényképeztem, hogyan készülődik a természet az élet továbbadására. Mert szép és reményt ad: a teremtett világ rendjéről és az isteni gondoskodásról mesélnek.
Hetek múlva ropogós, fekete szemű cseresznyévé serdülnek ezek a kis "zöldfülű" szemek:
Apró barackok várják, hogy színt kapjanak a napsütéstől. Talán a karácsonyi zserbóból érzik majd ki zamatuk:
A szőlő szépen karózva már a bor ígéretét hordozza. Mi a tavalyiból ittunk a temetés után. Ezzel talán egy esküvőn vagy keresztelőn koccintanak majd...
A borsó is szép lassan elindult. A szemek koppanását szinte hallom a fülemben, ahogy a hüvelyekből kipottyanva egy lábosba peregnek.
Lassacskán tányérra is kerülhetnek ezek a katonás sorban álló hagymák:
6 megjegyzés:
Lotte, ez nagyon szép, és igazi lett. Vállalom, ha elcsöppen az onleány, de olyan szép, ahogy az ember a korral visszadöbben a teremtés egyszerű csodálatába! Szeretném én is legalább egy töredékét egy ilyen munkának magam után hagyni!
tényleg hihetetlen, milyen szép ez. tegnap épp egy Csengey dénes novallát olvastam, szánombánom a címét elfelejtettem, ami épp arról szól, hogy a főszereplő gondol egyet és felkeresi a nagyapja szőlőjét, ami tíz éve elhagyatva áll, mióta a papa meghalt ( ő is épp ott, a pincében, munka közben), és mindent úgy talál, hogy folytatható, igaz, hogy a vályogházat elkezdte szétmosni az eső, de még minden félbehagyott munka ott maradt, megvárta az emberi kezet a teremtőé, hogy valaki folytassa. aztán mondjuk véres és depressziós lesz a vége a novellának, de hát nyolcvanasévekbeli, az meg olyan volt, de maga a témafelvetés az nagyon összecseng ezzel, amiről írtál.
"Az emberből nem csak romok maradnak"
/Hamvas Béla 1953./
Szépeket irtok es ez nagyon jo.megnyugtató . A halál az elet része. Jo ha valaki után marad valami, amit ő teremtett.
Azt a Csengeyt én is olvastam olyan 17-18 körül, és most jaj, de nagy kedvem lett hozzá! Apunak is van szőlője egyébként, jaj, de nem szerettük tizenévesen. Mert az ilyesmivel amúgy kérlelhetetlen rendszeres munka van. a barátaink meg élték a világukat szombaton, nem kapálni mentek hajnalban, meg követ szedni.
megvan. Két vad, mármint a címe. egyébként én is nagyon szeretnék kertet. na nem hegyet, csak kertet, mondjuk egy gyümifával, meg kiskerttel. úgy látszik ehhez a vágyhoz hozzá kell öregedni.egyébként én azt is teljesen ámulattal nézem, amihez az embernek a világon semmi köze, hogy a füvek meg a virágok hogyan, de tényleg, hogyan képesek úgy kinöveszteni magukat? meg a rügyek ahogy kipattannak, és hogy voltak az a sok levél oda mind belecsomagolva. őrület
Megjegyzés küldése