Bizonyára hallottátok már a hírt, hogy végre valahára november 4-én bezárja kapuit a Vidámpark. Én az elmúlt 12 évben sok keserves órát töltöttem ebben a romhalmazban. Depressziós epizódjaim periodikus megjelenéséért többek között a városligeti szórakoztató központot teszem felelőssé (egy cirkusz-látogatással megfejelve garantált mélyrepülés).
Most végre vége, és a hírek szerint az új még legalább 2-3 évig biztosan nem nyílik meg a Rákóczi hídnál. Erre a kis pihenőre bőven rászolgáltam.
A lelkem mélyén gyerekkoromban is éreztem, hogy a Vidámpark valójában egy baljóslatú hely, s már akkor is hülyére nyomasztott a mindent körbelengő elmúlás szelleme. Évtizedek teltek el azóta, közben az én kritikai érzékem sokat fejlődött, lelki terhelhetőségem csökkent, a Vidámpark pedig mentálhigiénés funkcióját végleg elveszítette: évről évre egyre nehezebben vettem rá magam, hogy gyarapodó családommal eltöltsek néhány órát a régi roncsok és elöregedett bóvlik által telezsúfolt, emberi tartózkodásra alkalmatlan helyen. Az, hogy a gyerekek komolyabb lelki károsodás nélkül vészelik át a Vidámparkban töltött időt, csak újabb bizonyíték számomra, hogy fiatal korban az ember lelkileg strapabíróbb és a környezet károsító hatásaival szemben rendkívül ellenálló.
De hiába az ifjonti lelkesedés, a Vidámpark életére egyre súlyosabb terhek nehezednek.
A Vidámpark 1950-ben született az Angol park és a Vurstli nászából. Szerintem nagy hiba volt, de állítólag abban az időben lelkesedtek érte az emberek, és a szórakoztató intézmény jó pár évig teljes fényében ragyogott. Hamarosan azonban elkezdődött a hanyatlás, egyre kevesebben látogatták, így nem volt lóvé a felújításra, ettől aztán a hely még lepukkantabbá vált. Időnként beszereztek külföldről egy-egy kiszuperált csodamasinát, ennek köszönhetően a Vidámpark életében is akadtak napsugarasabb időszakok ( én sajnos mindig akkor érkeztem, amikor a rohadás dominált). Az elmúlt években aztán mát tényleg nagyon vesztességes volt, és végre megszületett az elhatározás, hogy itt az ideje az eutanáziának. Most véget ér ez az egyszer fent, inkább lent állapot.
A területet az Állatkert kapja meg néhány műemlék-objektummal együtt (pl. hullámvasút, barlangvasút). Ez az intézmény sem tartozik a kedvenceim közé (a ketrecek, állatok és emberek kombinációja szintén sokkoló hatású), de le a kalappal előttük: itt mindig virágzik az élet, és a szembeszökő fejlődést látva könnyű megfelejtkezni az elmúlásról. Kíváncsi vagyok, lesz-e pénz, lelkesedés és kreativitás, hogy ezt a sokhektárnyi területet megtöltsék élettel.
Jó hír, hogy a Körhinta marad. Az még nem biztos, hogy használhatjuk is, de nosztalgiázni természetesen hányinger nélkül is lehet.
Idén nyáron elsunnyogtam az éves kötelező Vidámpark látogatást. Mikor kiderült, hogy jövőre nem pótolható a mulasztás, erőt vettem magamon, és családostól kikocogtunk búcsút venni. Huszonhatezer forintból bejutottunk a haldoklóhoz. A Vidámparkban mindig rohadt meleg van, azonban alig lézeng a területén néhány ember. A verejték most is csurgott rólunk, viszont a legótvarabb biszbasz előtt is kígyózó sorok álltak. Gondolom, más is búcsúzkodott. Szeretett Mesebarlangomba így aztán be se jutottunk, mert mire odaértünk, a tömegiszony már mindannyiunkon elhatalmasodott.
Az Óriáskeréknél azonban nem lézengett rajtunk kívül senki. Nem csodálom. Kíváncsi vagyok, hogy narancssárga műanyag székeivel műemlékké avatják-e, vagy megy az ócskavastelepre.
Az Elvarázsolt Kastélyt viszont nagyon sajnálnám, ha lebontanák. Minden gagyisága ellenére szeretem (Emlékszem, mekkora traumaként éltem meg, amikor leégett az eredeti). Szerintem vicces innováció lenne az Állatkert részéről, ha denevéreket költöztetnének bele.
A Dzsungel park marad. Ezen a helyen sokkolhatják a kicsik a szüleiket. Itt található például az a körhinta, aminek a tűzoltóautóiból vizet lehet sprickolni. Nagyjából olyan hangulata van, mint egy kollektív vizeldének, főleg, amikor az Apukák is bemásznak és önfeledten locsolják a falat ágyékmagasságban.
A tűzoltóautók feletti jókedvemet gyorsan feledtem a kisvonat utáni hajszában. Három darab található a síneken, nagyjából kihalásos alapon, esetleg lelki és testi terror bevetésével lehet hozzájutni. Nekünk a háromból kettőt kellett megszereznünk: Ojónak és Királykisasszonynak természetesen külön kellett egy-egy járgány. Sikerült. Remélem ezt a baromságot az Állatkert eltünteti a föld színéről.
A pofátlanság csúcsa, hogy a huszonhatezer forintos beugrónk és az 500 forintos jeges tea mellett még számos csotrogányra külön kell fizetni. Meg is érdemlik, hogy tönkrementek, hahaha. A gokart például 250 forintba kerül. Bendőt befizettük, gondoltuk ez majdnem olyan mint egy férfivá avatási rítus. Az első körben leszorították. Amikor sikerült visszaevickélnie a pályára, éppen lejárt a futamidő. Még megengedték neki, hogy leparkoljon.
A babadodzsemért ugyan nem kell külön fizetni, de szintén feszültségekkel terhes szórakozás. A gyerek mindig ki akarja próbálni, de sohasem tudja rendesen kormányozni: beszorul, beveri, összeütközik, hisztériás rohamot kap. A szülő nem mehet be a kisautók közé kimenekíteni a gyerekét, a kalitkában seggét meresztő vigyázó ember viszont b...ik segíteni. Hülye bunkó.
Apámat életemben egyszer láttam zokogni, nagyjából húsz évvel ezelőtt, amikor a két testvérem egy távoli ország vidámparkjában felült egy ehhez hasonló fejreállós szörnyűségre. Azóta tudom, hogy egy kis paráért nem kell a szomszédba mennem. Mellesleg én nem bőgtem, amikor a fiaimmal ringani kezdett a hajóhinta.
Nálunk minden gyerek kedvence a Kukomotív. Lehet, hogy nem így hívják, csak arra emlékszem, hogy elképesztően hülye neve van. Ha kiárusítják a lestrapált játékokat, lehet, hogy megvesszük a robogó kukacot a gyerekeinknek. A szétrohadt homokozónk és az omladozó sufnink között pipecül mutatna.
A tükörlabirintust idén se hagytuk ki. Királykisasszony megint lefejelte, kétszer is, üvöltött mint az állat.
Én is üvöltöttem mint az állat, és őrjöngve kergettem ki az összes gyerekemet a Vidámpark területéről. Álmomban sem gondoltam volna, hogy a vidámparki búcsúnk könnyesre sikerül. Hiába, a múlton nem könnyű túllépni.
6 megjegyzés:
:D Azt hiszem, ez méltó nekrológ lett.
Én a szellemvasutat szerettem, akkor is be akartam ülni, amikor már az öcséim is rég unták. Már akkor sem bírtam a stresszt, a barkács-szürrealista költészetet viszont annál inkább.
Ezek az emlékeim is vagy húsz évesek, ez a húsz év pont a vidámpark-immunis életszakasz volt.
Persze az én gyerekeim is megőrülnek a körhintákért, de azt nem tudják, van egy állandó, koncentrált helyük a városban.
:D Pedig egyszer a te Bú lányodat is elvittem a Vidámparkba, ezek szerint nem sikerült megfertőznöm.:)
Nekem annyira fáj a szívem a vidámparkért. Mindig annak az egyszeri és megismételhetetlen alkalomnak a képe jön elő, hogy a nagyszüleimmel ott vagyok és kényeztetnek (ez kivételes eset volt, mert a nővérem valahol máshol volt).
Volt minden, csak a hullámvasútra nem ülhettem fel, mert "bármikor összedőlhet". Az is milyen meglepő volt, hogy a nagypapám homlokáról csorgott a víz a dodzsemben, akkoriban felnőttel is be lehetett ülni.
Most már soha nem próbálhatom ki a hullámvasutat, vagy a hetedik hónapban felengednek saját felelősségre? :)
Réka
ó, ti! (először azt írtam, de kitöröltem, hogy ó ti pestiek...) de tényleg,ti azt akkor nem is tudhatjátok! hát hová vágyjon az ember gyereke eztán, ha vidéki? eddig az egy fix vágynivaló volt, hogy Pestre, a Vidámparkba meg az Állatkertbe (ez utóbbi egyébként szuper még mindig szerintem, én teljes extázisban vagyok tőle mindig). Szóval azért én sajnálom a Vidámparkot, akkor is, és őszintén!
Lehet h tele volt vacakokkal, de azzal a pár használható játékkal amit találtunk, nyitástól zárásig szédítettem magam a gyerekekkel. A régi körhinta pedig egyszerűen gyönyörű, és a korához képest tök izgi rajta menni.
No, tessék, mennyi játékos ifjú lelkű anyuka! Szólhattatok volna előbb, s simán rátok bíztam volna a gyerekeimet (még a belépődíjat is befizettem volna nektek, csak hogy ne kelljen odamennem).
Réka, nyugalom, a hullámvasút megmarad, úgy tudom. Persze csak akkor, ha nem dől össze.:) A Vidámparkról nekem is van egy gyerekkori szép emlékem. Egyszer az anyukámmal elmentünk kettesben, csodálatos volt, hogy nincs ott a mindenki által imádott öcsém, s az anyám csak velem törődik!
Megjegyzés küldése