"Ne aggódjanak a jövő miatt. Vagy aggódjanak, de tudniuk kell, hogy az aggódás körülbelül annyit segít, mint szöveges példának a rágógumi." (Kurt Vonnegut)
Tövig rágott körmök |
A szorongás pocsék érzés.
Különösen kétségbeejtő, ha mindezt saját utódunk produkálja. Lotte szívszorító bejegyzése hetek óta motoszkál a fejemben. Szaktudás ide vagy oda, a választ
nem találom. Talán nincs is.
Amikor a kölyök szorong, a szülőt is elönti a pánik. Ha a
mindennapi rutinból ismerős számára az érzés, akkor azért,
jaj, ne, nem csak a nagy orromat, de ezt a defektet is
tőlem örökölte a gyerek,
ha pedig olyan
anyagból gyúrták, ami lelki egészségre predesztinál, attól veri ki a
verejték,
Mitől lett a kölyköm
lelki toprongy?
A szorongásról egyetlen jó dolog
mondható el: kétségtelen az evolúciós haszna. Ha őseink nem lettek volna
érzékenyek az őket fenyegető veszélyekre, nekünk már rég harangoztak
volna.
Az emberiség túlélése valószínűleg nem vigasztalja azokat a szülőket, akiknek gyermeke nyüszítve megy az oviba, összepisili éjszakánként az ágyat a rettegéstől, véresre rágja a kezét matek
dolgozat előtt, esetleg kukán bámulja a szomszéd nénit, aki mindössze arról érdeklődik, milyen volt a balatoni nyaralás.
Emberfeletti vállalkozás belőni a normális és a kóros
szorongás közti határvonalat: elsősorban attól függ, mi fér bele a család
komfortzónájába. A szótlan anyuka miért is parázná hülyére magát, amikor a gyereke
három évig meg se szólal az oviban, ha a családi hagyomány szerint a
külvilággal való kommunikáció csak egy szükséges rossz mellékterméke a
társadalomnak? Főleg, ha a kölyök jól érzi magát, miért is
kellene aggodalmaskodnia?
A szorongás objektív tesztekkel
is mérhető. Én már sokszor töltöttem ki szorongásskálát. Legfittebb
állapotomban is maximum a közepes
szorongásra utaló pontszámot értem el. Ennek ellenére viszonylag jól érzem magam, és nehezen tudom elképzelni, hogy létezik olyan ember, aki nemmel
válaszol arra a kérdésre, hogy Gyakran
gondol-e a halálra? vagy Szokott-e
verejtékben fulladozva ébredni éjszakánként? Arra szocializálódtam, hogy ezek normális
állapotok. Szorongós szülőknek az a rossz hírem, hogy ha a gyerekük is ronyós, nem
foghatják csupán a génekre: a magatartás-genetikai kutatások szerint az öröklődés hajlamosíthat az undok lelki deficitre, de a környezeten
múlik, mennyire kap zöld utat a hajlam gyermekük életében. Én például azt tanultam,
hogy a világ egy veszélyes hely. Gyerekként nem ülhettem be senki autójába (mert apámon
kívül mindenki életveszélyesen vezet), a repülőgépes családi utazásokat sem
volt egyszerű megszervezni: több géppel utaztunk, mert egy repülőn nem ülhetett
az összes azonos nemű családtag. Logikus: ha az egyik lezuhan, ne boruljon fel a
családon belüli nemek aránya. Hála vakmerő apámnak, sosem latolgatta, mekkora a valószínűsége két egymást követő repülőgép katasztrófának.
Egyes életkori szakaszok természetes velejárója az idegtépő szorongás: ilyen a nyolc hónaposok szeparációs
szorongása és a vénebb ovisoknál tapasztalható ronyóhullám. Ezekbe
legfeljebb a szülő őrül bele, a gyerek köszöni szépen, jól van. Ha egyébként minden oké,
szeretettel, türelemmel, látszólag sehová sem vezető beszélgetésekkel, halálosan unalmas szerepjátékokkal, mesék szövögetésével viszonylagos épségben túl lehet élni ezeket az időszakokat.
Akadnak szorongást keltő
élethelyzetek is. Ha egy aggódó szülő megkeres, hogy a gyereke újabban
vinnyogva csimpaszkodik rajta, esetleg retteg a haláltól, legtöbbször kiderül,
hogy nem rég lépett le apu, nagyi pedig
a kórházi elfekvőben fetreng. Ilyen esetekben az lenne a gáz, ha a gyerek nem reagálna a krízisre. Tapasztalatom szerint ilyenkor a
pszichológus nagy sikereket zsebelhet be.
A szakembernek sokszor felesleges túlbonyolítani a helyzetet. Kollégámat a szülők gyerekük éjszakai alvászavara miatt keresték meg. Hiába vizsgálta a
gyereket, lelkileg okénak találta. Megóvta a beégéstől az egyik szülői konzultáció, amikor véletlenségből kiderült, hogy
vacsorához a gyerek kólát vedel. Miután pszichológusi tanácsra a kólát
lecserélték tejre, a kissrác alvási gondjai megszűntek. Ennyit a mindenható pszichológiáról.
Ovipszichológus koromban foglalkoztam egy ötéves kisfiúval. Az óvónénik arról panaszkodtak, hogy a gyerek sunyi,
szemtelen, és agyfaszt kap minden feladathelyzettől. Az anyuka leginkább szorongásos tünetekről
számolt be. Néhány találkozás után nyilvánvalóvá vált, hogy a fiúcska
normálisabb bármelyik saját kölykömnél. A tünetek mégsem szűntek, sőt a gyerek pechemre tikkelni kezdett. Rohadtul nem értettem, mi van. Szerencsére az anyukának volt annyi
esze, hogy fiát átíratta egy másik csoportba, másik pedagógushoz. A tünetek egycsapásra megszűntek. Nem vagyok büszke elfuserált szakmai fellépésemre: a csoportban hospitálva az első pillanatban látnom kellett volna, hogy az óvónéni és a
kisfiú kölcsönösen utálja egymást. Egyetlen mentségem, hogy ekkortájt még zöldfülű pszichológus voltam.
Néha pedig tényleg baj van.
Szeparációs szorongásról akkor beszélünk, ha a négyévesnél idősebb
gyerek szorong, mint az állat, és kétségbeesetten tiltakozik, amikor
édesanyjától, vagy megszokott környezetétől bármilyen rövid időre, bármilyen ismerős
helyzetben el kell szakadnia. A szeparációs szorongás jellemzően az anyával
való kölcsönös függőségen alapul, valamiért anyu is abban a helyzetben van,
hogy – bár már rühelli, hogy kölyke szüntelenül a seggébe liheg – mégis szükségük van a kóros
kapcsolatra. Ennek oka lehet, ha például apu lelép egy másik nővel, esetleg egyszerűen
csak az anyai szerep bizonytalansága fordul át beteges kötődésbe. A szeparációs
szorongás prognózisa jó, egy nálam kevésbé csapnivaló szakember csodákat tud
művelni.
Míg a szeparációs szorongást a szeretett személy elvesztésétől való
félelem jellemzi, a teljesítményszorongás magának
a szeretetnek az elvesztésére vonatkozik. Jellemzően iskoláskorban tűnik fel a
környezetnek. Az egészséges lámpalázzal ellentétben ebben az érzésben semmi intellektuális
izgalom nincs, az egyetlen cél a kudarc elkerülése.
Elsőszülötteknél és lányoknál gyakoribb állapot. Szülővé váláskor nagyobb a para, az
igényesség és a precizitás, lányok esetében pedig jó eséllyel szigorúbbak az
elvárások. Javítani a helyzeten lehet, de a személyiség alapjaiban nem változtatható meg. A pszichológus számára a teljesítményszorongó gyermek igazi kincsesbánya,
ugyanakkor csodákat nem tud tenni. Fontos, hogy a család azokat a
szokásait, értékeit, normáit elhagyja, melyek összefüggésben állhatnak a
ronyózással, a szülők megtanuljanak jókor, jól bátorítani, a dicséret mindig konkrét és
azonnali legyen, s az sem árt, ha gyereküket nem versenyistállóba száműzik egy véreskezű vadállathoz. Valószínűleg a teljesítményszorongó gyerekeknek tuti
hely lehet egy waldorf intézmény, annak ellenére, hogy jellemzően nem erősségük a spontán kreativitás.
Valószínűleg a legpocsékabb a
helyzet generalizált szorongás esetében.
Ilyenkor a gyerek helyzettől függetlenül mindentől parázik: állandóan
aggodalmaskodik, izzad a tenyere, fáj a feje, rágja a körmeit, nem bízik abban,
hogy bármi is sikerülhet neki az életben, állandó feszültségben él konkrét okok nélkül, a kölyök nem más mint egy romhalmaz. Ha tényleg nincs szerencséje, s nem kerül szakemberhez,
esetleg nagyon súlyos a helyzet, jó eséllyel felnőttkorát is rettegésbe fogja
tölteni. Ami persze nem akkora baj, de azért mégis...
Saját családomban a generalizált
szorongás a divat. Köszönjük, egész jól vagyunk. A dolgok jelenlegi állása szerint úgy tűnik, hogy négy
gyerekemből mindössze kettőnek adományoztam tovább a családi hagyományt. Ráadásul amikor elsőszülöttemnél felismertem a tüneteket, azonnal rohantam a pszichológushoz. Mázlim volt,
egy zseniális nőbe botlottam, aki két év alatt kikupálta a fiamat. Ma már
majdnem olyan a gyerek, mint más normális kamasz. Tulajdonképpen 75%-os sikert máris elkönyvelhetek, a maradék ronyókirálynőmmel pedig már magam is megbirkózom. De lehet, hogy így hagyom, már csak az evolúciós haszon miatt is.
Tapasztalataim szerint a kőkemény
szorongással felesleges harcba szállni: valaki vagy parás vagy nem. Viszont elég
jól együtt lehet vele élni. A boldogság kulcsa valószínűleg nem a
szorongástól való végérvényes megszabadulás. Nagy eséllyel mi maradunk alul.
Egyszer egy könyvben (valami kognitív szemléletű írás, a címét már rég elfelejtettem) azt olvastam, hogy a szorongást meg kell szelídíteni, sőt, célravezető összebarátkozni
vele. Amikor feltűnik, úgy érdemes köszönteni, mint egy rég látott, jó ismerőst.
Isten hozott kedves Szorongás, már oly rég nem láttalak!
(Azokért a gondolatokért, ami nem saját termék, hálás köszönet Ranschburg tanár úrnak.)
2 megjegyzés:
Hát úgy megörültem, amikor olvastam a teljesítményszorongásról, elkezdett izzadni a tenyerem. Ezt a posztot tenyered. Meghitté tette kapcsolatomat saját énemmel az a tudat, hogy ugyan nem lehet ellene tenni, a pszichomókus élvezi. Waldorfot buktam.
A generált szorongással kapcsolatabn megértettem, miért van körülöttem romhalmaz. Én vagyok az. Ami persze nem akkora baj, doki, ugye? :-)
Lett egy ismerősöm, asszem. Barátkozni fogunk. Úgy sincs egy sem. :-)
Köszönjük Emese!!!!
Tud valaki egy jó orvost?
:-)
Jó napot, Josef Lewis, egy magánhitelező, aki kölcsönöket ad az egyéneknek, a vállalatoknak és a kormányzati intézményeknek 2% -os alacsony kamatlábbal. Tudjuk, hogy vannak olyan családok, akik fizetés ellenében élnek, és mások, akik nem tudják ellátni pénzügyi kötelezettségeiket, és ezért vagyunk itt a pénzügyi helyreállításhoz.
Pénzügyi szolgáltatásaink széles skáláját kínáljuk: Üzleti tervezés, kereskedelmi és fejlesztési pénzügyek, ingatlanok és jelzálogkölcsönök, adósságkonszolidációs kölcsönök, üzleti kölcsönök, magánhitelek, otthoni refinanszírozás, szállodai hitelek, hallgatói hitelek stb. ha érdekelt a kölcsön és mentes csalások ..
E-mail: progresiveloan@yahoo.com
Szöveg / hívás: +1 (603) 786-7565 köszönetet mond
Megjegyzés küldése