Anyanapló - A sötét oldal

Szerző: FiloSzofi

Ebben a fejezetben említésre kerülnek olyan dolgok, amikről nem akarok megemlékezni, meg olyanok is, amiről mindenképpen. Amíg tombolt a nyár nem is volt kedvem elővenni a zűrösebb fejezeteket, de most, hogy Lőrinc már belepisilt a dinnyébe, mindjárt kezdődik az iskola, és vége a kánikulának is, nekem már úgyis mindegy, más meg hátha tanul belőle. 

Szóval depressziós lettem. Az idővel mindig bajban vagyok, de nagyjából májusra esett a sötét tombolás, és az igazi nyárral ért véget. Lehet, hogy innen nincs is kedvetek tovább olvasni, mert most jön a nyavalygás. Már meglebegtettem, hogy a fent után jön majd a lent. Valóban oldalakat tudnék nyavalyogni, de sokkal fontosabb az a tapasztalat, hogy a depresszió más mint más szenvelgés, amivel egyáltalán nem nézem lenne az egyéb szenvelgéseket, és legkevésbé sem vagyok büszke a depressziómra. Fúj, bár ne láttam volna meg soha az arcát. Utólag, hangsúlyozom: utólag teljesen egyértelmű, hogy a hormonjaim játszottak velem, de a körülmények is igencsak rásegítettek: a sötét, a költözés, a magány.

Idén rettenetesen sokáig nem sütött ki a nap. Sosem szerettem az év első hárm-négy hónapját, ki is dolgoztam már évekkel ezelőtt egy elméletet, hogyan lehetne megúszni: elméletem lényege a mindkét fél számára előnyös ideiglenes lakosságcsere. A felek két különböző éghajlatú ország lakossága lenne. Keresünk egy napsütötte országot, (legyen mondjuk Kuba), ahol a természet nem szorította rá a népet, hogy rászokjon a hivatali életmódra (az egyszerűseg kedvéért így hívom az intézményesítet, gépesített, biztosított fehér civilizációnkat), szemérmetlenül zenélgetnek, bámulják a tengert és sütkéreznek a napon, és szenvednek a sokkal rafkósabb civilizáció kizsákmányolásától. Ezeket a derék kubaiakat szépen áttelepítenénk Magyarországra januártól mondjuk április közepéig. Amíg ők elsajátítják a jéghátán is megélés tudományát, szivarozva dalolgatva dolgoznak helyettünk, addig mi töltekezünk, lazulunk a sunshine-ban. Végül két mentálisan megerősödött társaság venné vissza a helyét a saját országában. Mindkét gazdaság szárnyra kapna, az emberek száz évig élnének, potyognának a gyerekek, szólna a muzsika, és újra minden német a Balatonon szeretne nyaralni, de csak kevesen tehetnék meg, mert a magyar őslakosság foglalja el a tó környékét.

A költözés. Biztos lehet ezt jól is csinálni, én még mindig hiszek benne. A kulcsa szerintem az lenne, hogy ízig vérig közös projekt legyen, és mindenki megőrizze a humorérzékét. Na meg az, hogy a párnak legyen egy jól működő kommunikációs technikája. Nekünk nem volt.

Férj úgy érezte, minden teher rá hárul, és a felesége fogyatékos. Én nem mondom el, mit éreztem. Néztem a kisbabámat, és hadállásról hadállásra adtam meg magam, míg végül behúzódtam egy hideg és sötét sarokba, és azt éreztem nincs többé erőm kijönni, akkor sem, ha a szemem láttára megy tönkre az életem, és a házasságom. Nem tett jót az egésznek, hogy ha igazságos akartam lenni, hálás kellett legyek mindazokért, amit helyettem elvégeztek, ahogy az sem tett jót, hogy a kismillió praktikus kérdésre nekem egy üveges tekintetű "nem tudom" volt a válaszom, önként elveszítve ezzel a maradék megbecsülésem, és önbecsülésem.

Közben egészen rágyógyultam az okostelefonomra, és szüléstörténeteket, meg hasonlókat olvastam kényszeresen csak azért, hogy a témánál maradjak. Nyilvánvaló szinkroncsúszásban voltam a külvilággal, és elakadtam annál a vágynál, hogy örüljenek nekünk és fogadjanak be. Közben nyilvánvalóan bicskanyitogató látványt nyújtottam a doboz és tárgylavina közepén. Nem örültek nekünk.

És ott volt még Kistesó betegsége is. Ahogy legrosszabb álmainkban is képzeljük, úgy csapott be a villám. Egy csodás komatál fölött örvendezve jött a telefon a Gyerekklinikáról, hogy másnap reggel jelenjünk meg, nagyjából élet-halál kérdés. Kistesó kéthetes volt ekkor.  Aznap délután néztem meg először az új lakást az ingatlanossal. Ezt a részt nem nyújtanám hosszúra. Egyik napról a másikra abba kellett hagyni a szoptatást azzal, hogy nem tudni, mennyi időre. Talán egy-két hét, talán soha többé. Elég az hozzá, hogy ez a történet jól végződött, két és fél hét után gond nélkül folytattuk, ahol abbahagytuk, nincs semmi baja, csak pár hetet késett egy emésztő enzim termelése, aminek születéskor kellett volna megindulnia. Kész, elmúlt, már minden oké.

De az érzést, hogy nem etethetem a kisbabámat, hiába tudnám, mert ártanék vele, rohangálálni a klinikára, tűkön ülve várni az újabb labor eredményeket, nézni a kis embert, hogy vajon milyen élet vár rá, ezt mind meg kellett élni, és végig kellett csinálni.

Tanulság, ha van, csak az, hogy egy baba és az anya születése megköveteli az érzelmi teret magának. Ez a dolog egyébként nagyon szépen, ösztönösen működik, de erről majd legközelebb. Most, hogy kiírtam a feketét, könnyebb lesz majd használni a színeket, de ezt még hagyni kell száradni.

A nap pedig süssön!