Lelki Zöldségek: Aki korpa közé keveredik...

Szerző: Fakirma

A fiúk már a vakáció első napján elszeleltek itthonról, így az idén én kullogtam be az iskolákba a bizonyítványokért. Általában gondosan kerülöm a pedagógusokkal való közvetlen kontaktust: rettegek, hogy olyasmit kell a gyerekemről megtudnom, amivel eszem ágában sincs szembesülni. Most azonban nem sunnyoghattam el a találkozót. Kisszendvicsnél ment minden, mint a karikacsapás, a bájos tanárnő mosolyogva nyújtotta át fiam bizonyítványát, Bendő osztályfőnöke viszont a frászt hozta rám. Amikor megpillantott az évzárón, nyomban otthagyta az osztályát az igazgatói díszbeszéddel együtt, s felvezényelt a tanáriba a fiam bizonyítványáért. A második emeletig sajnálkozva ömlött belőle a szó,

ha
 nem késne el a nulladik órákról,

nem lenne botrányosan szétszórt,

 nem nyegléskedne,

 érdekelné a tanulás,

 nem ő lenne az osztály bohóca, aki körül mindig balhé van,

 nem került volna rossz társaságba,
s a hozzá méltó rendes diákokkal barátkozna,

akkor
az osztály...

nem is,

 az iskola éltanulója lehetne…

Azzal gyászos pofával remegő kezembe nyomott egy jeles bizonyítványt. Nem szerepelt benne dicséret, nem járt hozzá oklevél, se jutalomkönyv, de szerintem határozottan vállalható volt a cucc, főleg azért, mert sokkal pocsékabbra számítottam.

Már több mint egy hónap eltelt a tanévzáró óta, de bosszantóan gyakran jut eszembe a tanárnő sóhajokkal teletűzdelt litániája, s egy rakás kérdés nem hagy nyugodni:

Lehetséges, hogy a tanárnőnek mindössze ennyi baja van a gyerekemmel?

Szerintem sokkal nagyobb galádságokra is képes. Engem például jobban zavar az elkésésnél, hogy állandó jelleggel éhes és enni kell neki adni. Mindig húst és meleget.

Szeretném-e, hogy a fiam iskolaelső legyen?

Már hogy a fenébe ne szeretném?! Nagy pofával dicsekednék fűnek-fának. Ennél jobban már csak arra lennék büszke, ha a combom ötven éves koromban úgy nézne ki, mint egy húsz évesé. Ezért aztán jobban szeretem az időmet futásra fecsérelni, mint a kölyköm zsenisítésére.  Igazatok van, tényleg önző liba vagyok, s ha már a hosszú távú befektetéseknél tartunk, akkor a második projekt egészen biztos, hogy több sikerrel kecsegtetne. Lehet, hogy van benne valami, de mit gondoltok arról, vajon

Boldogabbak-e a zsenik a sportos testalkatú klimaxosoknál?

Zseniből sokat ismerek, szerintem a többségük egyáltalán nem boldog. Nyilván ez a felismerés nem jelent semmit, nem zseniből is ismerek jó párat, akik szintén  ramatyul érzik magukat a bőrükben. Emlékeim szerint egyszer valami olyasmit tanultam, hogy két ember kommunikációja  nem lehet zökkenőmentes, ha intelligenciájukban húsz pontnál nagyobb a különbség. Képzeljetek el egy 140 IQ-val sújtott szerencsétlent, milyen kicsi a merítési lehetősége, s azok is hozzá hasonlóan szociálisan selejtes darabok. (S egyúttal sajnálhattok engem, átlagos értelemmel rendelkezőt is, aki csupa átlagon felüli képességűvel van körülvéve, a fordított integráció sem egy leányálom!). Arra vonatkozó lesújtó adatokat azonban nem ismerek, amelyek a feszes combú nők kapcsolati hálójára vonatkozna. Sőt, én például sokkal szívesebben barátkozom intelligenciától függetlenül narancsbőrös nőkkel.

Kell-e sáfárkodni gyermekünk talentumával?

Amikor Bendő óvodába került, menten világossá vált, hogy hatalmas szakadék választja el a korosztályától: reménytelennek tűnt, hogy valaha megtanulja bekötni a cipőjét, meg tudja különböztetni a nadrágját másokétól, vagy ki tudja mondani az „s” hangot. Agyalt és számolt, agyalt és számolt, kortárs kapcsolatai pedig a fröccsöntött hupikék törpikékre korlátozódtak. Az óvónők azt mondták, hogy koravén, viszont remek a humorérzéke. Csoda, hogy ezek után pszichológushoz rohantunk?! A szakember megnyugtatott, hogy csak egyetemig kell kihúznunk valahogy, ott majd a többi csodabogár között megtalálja a helyét. Ezek után egy kutyaközönséges általános iskolába írattam be a gyereket. Mondhatnám azt is, hogy szimpatikusnak találtam a tanító nénit, valójában elfelejtettem a gyereket beiskolázni, ezért aztán a sarki általános igazgatója becitált engem a lurkómmal együtt. Kicsit megalázó volt, de az iskola előítéletmentes légkörét bizonyítja, hogy rájöttek, egy bolond anya nem feltétlenül jár együtt bolond gyerekkel, s Bendő villámgyorsan átkerült a felzárkóztató tagozatról a "normális" diákok közé, majd hamarosan kivívta magának a megtisztelő szórakozott professzor címkét. Mellesleg az iskola mottója szerint

Minden gyermek tehetséges valamiben

Nem tudom, hogy egy híres ember aranyköpése intézményesült, vagy a gyermekcentrikus pedagógus közösség agyalta ki a jelszót, mindenesetre a mondatból sugárzó optimizmus ellenére elég nagy marhaságnak tartom:  ismerek egy rakás olyan gyereket, aki semmiben sem remekel különösebben, ennek dacára egész jól elboldogul az életben. És egyébként is, ki mondta, hogy csak az lehet istenkirály, aki valamiben különleges? 

Dobozos orchidea vagy éljenek a vadvirágok?

A szülő az a különleges állatfajta, aki már az újszülött osztályon hajlamos felismerni szeme fénye különleges adottságait. Nagy mázli ez az emberiség számára, hiszen egy ráncos újszülöttnél rusnyább teremtmény nem igen létezik, s a fajfenntartás érdekében muszáj magunkat mindenféle dajkamesékkel etetni. Mellesleg tényleg létezik az önmagát beteljesítő jóslat ( Pygmalion-effektus) : egy kísérletben tanév elején megmérték a diákok intelligenciáját, de a tanároknak hazudtak, s véletlenszerűen bizonyos gyerekekre azt mondták, hogy nagyon okosak, másokra pedig azt, hogy nem annyira. Év végére az átlagos képességű okosnak tartott tanulók tényleg jobban teljesítettek az objektív teszteken, mint a nyominak kikiáltottak. Szívás a második bandának.
Királykisasszony néhány hetes korában találtam magamnak egy jópofa baba-mama tornát. Nem volt benne semmi humbuk, mindössze a plötyi anyuk lehetőséget kaptak arra, hogy kisbabájukkal elkocogjanak a fitness terembe, és elkezdhessék ledolgozni a hájat ormótlan testükről. Sok anyuka az első alkalom után csalódottan lépett le, miután rájött, hogy itt nem a babát fejlesztik, hanem őt magát. Micsoda álszent önfeláldozás, amikor a gyerkőceinken akarjuk leverni mindazt, amit mi magunk nem akarunk megvalósítani!

Néptánc, idegen nyelv, úszásoktatás és rajzszakkör… Amíg kicsi a gyerek, tulajdonképpen bármire elhurcolható, s olyan könnyű eldöntenünk, hogy számára mi a helyes irány.
De mit tehetek, ha a kamasz fiam kémia szakkör helyett szívesebben jár kosárlabdázni? Nyilvánvalóan a vegyületekhez van tehetsége, a labdához pedig rohadtul nincs. Üssem ki a kezéből a labdát a nyüves kémcsövek kedvéért? Hiába a tehetség, utálja az egészet, a labda után viszont boldogan rohangál, igaz, hogy ettől aztán biztos nem fog bejutni egyetlen egyetemre sem...

 Teljesítmény vagy teljes élet?

Amikor Bendő hatodik osztályos lett, megembereltem magam, elhordtam a felvételi előkészítőre, agyába vertem a felvételi tesztsorokat, ő pedig hálás gyermek lévén remekelt, s felvették egy menő gimnázium matek tagozatára. Fellélegeztem, most már sínre tettem a kölyköt, ezentúl elég, ha csak szeretem, jól érzem vele magam, ping-pongozunk, társasozunk, mosom a büdös zokniját, és persze etetem… A tanárok pedig végzik a tehetséggondozást, ha már ebben a fránya világban az egyetlen mérce a teljesítmény. Tévedtem. A tehetséggondozást az iskola a családdal karöltve végzi: itthon is cseszegetnem motiválnom kell a kölyköt, a feszkólight családi élet pedig egyáltalán nem szempont.

Aki korpa közé keveredik tényleg megeszik a disznók?

Bendő rossz hírű barátait történetesen jól ismerem, hiszen hetente legalább egyszer nálunk társasjátékoznak. Határozottan az a benyomásom, hogy a fiam minőségi korpába keveredett. Ez ugyan nem jelent sokat, hiszen soha nem tartoztam az igényesek közé. Jellemzően beérem annyival, ha egy kamasz életvidám, szókimondó, vicces, lehet vele jó könyveket cserélgetni és a főztömet is megeszi (kivéve a bolognai spagettit, mert azt mindegyik barát szerint szörnyen szarul készítem). És boldog vagyok, hogy a fiam végre nem egy szociálisan inkompetens csodabogár, esetleg szeretnivaló szórakozott professzor, hanem egy egészséges lelkületű, társas kapcsolatokkal rendelkező, magabiztos majdnem-kész emberke, akinek még attól sem omlik össze az énképe, ha az országos matematika verseny második fordulójában kiesik.

Ezek után már csak egy kérdésem maradt:

Ha ilyen magabiztos vagyok, miért gyötörnek az évzáró óta sötét gondolatok amiatt, hogy talán éppen most teszem tönkre a fiam jövőjét?